KÖNYVMELLÉKLET

A kolbász őszintesége

Berta Ádám: A kígyó feje

  • Svébis Bence
  • 2020.07.11 16:06

Könyv

Olyan az egész, mintha fordítva olvasnánk egy horrorregényt: a misztikus iszonyattal indít, hogy aztán minél mélyebbre rántson a hétköznapi borzalomban. Berta írói világa talán a szatírához áll a legközelebb, ám még erre is képes rácáfolni olykor. Mintha minden írói eszköz azt szolgálná, hogy elbizonytalanítson. Nincs egyetemes értelmezési mező, szinte bekezdésről bekezdésre kényszerít rá, hogy újragondoljuk, mit is olvasunk valójában.

A rajtnál még egy kazah falu ótemplomában „élő” koporsólakók okoznak fejfájást a környékbelieknek. Aztán a fantasztikumra földhözragadt megoldás érkezik: egy helybeli maffiózót bérelnek fel, hogy végezzen a szörnyekkel, innen pedig az egyik magyar kapcsolaton keresztül jutunk el egy budapesti tévétársasághoz, amelynek már köze sincs a kazah szörnyekhez, viszont a történet nagy része az itt dolgozókról szól. Csak pár oldal, és aki horrort vagy maffiaregényt várt, az csalódik, de aki a krimire hajtott, az is pofára esik. Van ugyanis egy gyerekrablási szál, talán azzal foglalkozik a legtöbbet Berta, ám azt is visszafele vezeti: először a kislány meséli, hogyan telnek a napok az elrablójával – egyáltalán nem tűnik ijesztőnek –, és csak jóval később találkozunk az elrablás körülményeivel és az aggódó anyával. Berta zavarba ejtően zökkenti ki és át a nézőpontokat, a helyszíneket, az elbeszélő személyét, ami egyfelől arra ösztönöz, hogy feladjuk korábbi olvasói attitűdünket, másfelől egy új, izgalmas befogadói készséget kényszerülünk kifejleszteni, ha nem akarjuk már az első húsz oldal után sarokba vágni a kötetet.

A fő szálról – van egyáltalán fő szál? – leváló történetek esetében szerencsére már egyre kevesebbszer veszi elő Berta azt a jól bevált, kétségesen működő, de kétségtelenül kényelmes megoldást, hogy egy-egy szereplő álmaként jelenítse meg ezeket a mikrosztorikat. Ez már csak azért is jobb megoldás, mint mondjuk, a Nem attól vizes a hal című előző regényben elkövetett, random helyekre biggyesztett álomjelenetek, mert kevésbé billentik ki az olvasót és úgy krémeződnek bele a mesélés menetébe, hogy észre sem vesszük, hogy valójában nem oda valók.

Igazából semmi sincs a helyén, az olvasó pedig akarva-akaratlan helyre akarja rakni a dolgokat. Keressük a rendet, a logikát, és ebben rejlik Berta ereje: úgy tesz, mintha valamiféle következetesség működne a regényben, ám minél kétségbeesettebben próbáljuk megtalálni, annál inkább elveszünk benne. Mondom, mire gondolok: a regényben központi szerepet játszik a 99-es szám. Ám, hogy valóban központi szerepe lenne, vagy csak a klasszikus elbeszélői fogásokhoz szokott agyunk feltételezi, most hagyjuk is. Tegyük fel, hogy az első változat az érvényes. A 99-es szám megjelenik a természetfeletti és a materiális szálban is, épp 99 koporsó van a kriptában, 99 nő volt az egyik szereplő életében, mielőtt elvette volna a feleségét, és ennyi golflabdát gyűjtött össze a maffiózó apa a vitrinben. Miért? Berta nem ad egyértelmű választ, miközben mindent, amit valamiféle nyomnak lehet tekinteni, rafináltan részletez. De a jelek nem vezetnek egyértelmű magyarázatok felé. Ennek a kígyónak nincs feje, nincs, ami észszerűen mozgassa a testet.

Lehet életközépi krízis, szörnytámadás, gyerekrablás, ha összegyúrjuk az életünket, végeredményben az egész egy nagy, átláthatatlan massza. Ahogy Berta írja: „A hasadban minden ugyanolyan alakú lesz. Tehát a legőszintébb ennivaló a kolbász.” Ez is lehet egyfajta tanulság, hiszen valódi kifutása nincs az eseményeknek: megtörténnek, de hogy utána mi lesz, azt már nem követi nyomon a szerző. Pépesedik az életünk, mint a kolbász, ami aztán úgyis szarként végzi, de ez már kit érdekel?

Cser Kiadó, 2020, 304 oldal, 3695 Ft

Neked ajánljuk

Lehet, hogy végleg leáldozott a Golden Globe-nak

  • Gábor Áron

Korrupció, bennfentesség, rasszizmus és szexizmus – a Golden Globe-ot odaítélő szervezetet érő vádak miatt úgy néz ki, jövőre elmarad a díjátadó tévés közvetítése, ezzel pedig maga a díj is eltűnhet a süllyesztőben.