KÖNYVMELLÉKLET

A kolbász őszintesége

Berta Ádám: A kígyó feje

  • Svébis Bence
  • 2020. július 11.

Könyv

Olyan az egész, mintha fordítva olvasnánk egy horrorregényt: a misztikus iszonyattal indít, hogy aztán minél mélyebbre rántson a hétköznapi borzalomban. Berta írói világa talán a szatírához áll a legközelebb, ám még erre is képes rácáfolni olykor. Mintha minden írói eszköz azt szolgálná, hogy elbizonytalanítson. Nincs egyetemes értelmezési mező, szinte bekezdésről bekezdésre kényszerít rá, hogy újragondoljuk, mit is olvasunk valójában.

A rajtnál még egy kazah falu ótemplomában „élő” koporsólakók okoznak fejfájást a környékbelieknek. Aztán a fantasztikumra földhözragadt megoldás érkezik: egy helybeli maffiózót bérelnek fel, hogy végezzen a szörnyekkel, innen pedig az egyik magyar kapcsolaton keresztül jutunk el egy budapesti tévétársasághoz, amelynek már köze sincs a kazah szörnyekhez, viszont a történet nagy része az itt dolgozókról szól. Csak pár oldal, és aki horrort vagy maffiaregényt várt, az csalódik, de aki a krimire hajtott, az is pofára esik. Van ugyanis egy gyerekrablási szál, talán azzal foglalkozik a legtöbbet Berta, ám azt is visszafele vezeti: először a kislány meséli, hogyan telnek a napok az elrablójával – egyáltalán nem tűnik ijesztőnek –, és csak jóval később találkozunk az elrablás körülményeivel és az aggódó anyával. Berta zavarba ejtően zökkenti ki és át a nézőpontokat, a helyszíneket, az elbeszélő személyét, ami egyfelől arra ösztönöz, hogy feladjuk korábbi olvasói attitűdünket, másfelől egy új, izgalmas befogadói készséget kényszerülünk kifejleszteni, ha nem akarjuk már az első húsz oldal után sarokba vágni a kötetet.

A fő szálról – van egyáltalán fő szál? – leváló történetek esetében szerencsére már egyre kevesebbszer veszi elő Berta azt a jól bevált, kétségesen működő, de kétségtelenül kényelmes megoldást, hogy egy-egy szereplő álmaként jelenítse meg ezeket a mikrosztorikat. Ez már csak azért is jobb megoldás, mint mondjuk, a Nem attól vizes a hal című előző regényben elkövetett, random helyekre biggyesztett álomjelenetek, mert kevésbé billentik ki az olvasót és úgy krémeződnek bele a mesélés menetébe, hogy észre sem vesszük, hogy valójában nem oda valók.

Igazából semmi sincs a helyén, az olvasó pedig akarva-akaratlan helyre akarja rakni a dolgokat. Keressük a rendet, a logikát, és ebben rejlik Berta ereje: úgy tesz, mintha valamiféle következetesség működne a regényben, ám minél kétségbeesettebben próbáljuk megtalálni, annál inkább elveszünk benne. Mondom, mire gondolok: a regényben központi szerepet játszik a 99-es szám. Ám, hogy valóban központi szerepe lenne, vagy csak a klasszikus elbeszélői fogásokhoz szokott agyunk feltételezi, most hagyjuk is. Tegyük fel, hogy az első változat az érvényes. A 99-es szám megjelenik a természetfeletti és a materiális szálban is, épp 99 koporsó van a kriptában, 99 nő volt az egyik szereplő életében, mielőtt elvette volna a feleségét, és ennyi golflabdát gyűjtött össze a maffiózó apa a vitrinben. Miért? Berta nem ad egyértelmű választ, miközben mindent, amit valamiféle nyomnak lehet tekinteni, rafináltan részletez. De a jelek nem vezetnek egyértelmű magyarázatok felé. Ennek a kígyónak nincs feje, nincs, ami észszerűen mozgassa a testet.

Lehet életközépi krízis, szörnytámadás, gyerekrablás, ha összegyúrjuk az életünket, végeredményben az egész egy nagy, átláthatatlan massza. Ahogy Berta írja: „A hasadban minden ugyanolyan alakú lesz. Tehát a legőszintébb ennivaló a kolbász.” Ez is lehet egyfajta tanulság, hiszen valódi kifutása nincs az eseményeknek: megtörténnek, de hogy utána mi lesz, azt már nem követi nyomon a szerző. Pépesedik az életünk, mint a kolbász, ami aztán úgyis szarként végzi, de ez már kit érdekel?

Cser Kiadó, 2020, 304 oldal, 3695 Ft

Figyelmébe ajánljuk

Cserna-Szabó András: „Csinálnék egy kocsmát”

Megjelent új novelláskötete, az ösztöndíjakat és a kitüntetéseket elfogadja, ha adnak neki, és nem kérnek cserébe, de abbahagyná az írást, ha rengeteg pénze lenne. Épp ezért senki ne adjon neki! Az utolsó magyarokért is kár lett volna. Cserna-Szabó Andrással beszélgettünk.