Nyilván a legfiatalabb lesz a pimasz, akinek látszólag minden mindegy, csak veti egymás után a sorokat, kérkedik a rímmel, a formával, de Vajna Ádám Oda című első kötetében épp ez a trükk: úgy tűnik, ő a nemtörődöm tehetség, akinek minden sora telitalálat, pedig meg sem kell küzdenie érte, valójában ez egy nagyon átgondolt és programszerű szöveg. Némi sarkítással és leegyszerűsítéssel karikatúrakötetnek is beillik az Oda, amennyiben a hagyományos és a modern költészet forma- és gondolatvilága válik benne irónia tárgyává versről versre. Vajna a fejéről a talpára huppantja az eltökélt első kötetesek kérkedését, nevezetesen minél szélesebb skálán mozogva megmutatni, hányféle formát és hagyományt ismer a szerző. Nála a látszólag eklektikus kötetszerkezet is fricska. Akad itt szabadvers, ballada és rövid népszínmű is, csak kapkodja a fejét az olvasó, mennyire röhejes ez a sokszínűség. A kötet leszámol a hagyományokkal, miközben gúnyt is űz a többi közt a magyaros verselésből, amit gyakran még hangjeggyel is jelez a szakasz elején és végén – mint a siketeknek készült feliratok a filmek alatt –, amelyek azt üzenik: ezt bizony dalolják éppen. Ahogy az időmértékből is: „Ó, bazmeg’, mi a lófasz mászkál itt / a nyakamban?” – szakítja meg az idillt a PÁSZTOR 2. (Pásztorok ébredése [Nulladik ecloga]). Azonban, miközben mindenről lehántja magát, valahova mégis kötődik: a fiatal Szálinger Balázs lendülete, műveltsége és lázadása köszön vissza jólesőn, miközben a lezserség és a karikírozás mögött tetten érhető a vádirat is. És hogy véletlenül se értsük félre, a Kasztília hercegnőjében metaforákba bújva ott a felületes kortárs költészet kihirdetése: „Én, Kasztília / bányaügyileg tájékozott hercegnője / tehát a kevésbé tőkeigényes / külszíni fejtés pártján állanék”. Az Oda egy kötetnyi leszámolás, számvetése és kikacagása a múlt és jelen költészetének, a nagy kérdés azonban az, van-e jövő Vajna Ádám számára. Képes lesz-e ezek után valódi, új és érdekes irányba terelni líráját, hogy bebizonyítsa: érdemes volt felszámolni mindent, mert a rombolás csak az első lépés, és nem végcél volt.
*
A rombolás, a veszteség jelenik meg Izsó Zita harmadik kötetében is, ám az Éjszakai földet érés egészen másképp kezeli ezeket a fogalmakat. Míg Vajna Ádámnál a vers volt az egység, Izsó Zita már ciklusokban gondolkozik, és a négy cím baljós repülőútra hív: Földközeli magasság, Utazómagasság, Zuhanórepülés, illetve a címadó Éjszakai földet érés. Valójában ezeknek nem sok közük van – vagy csak áttételesen és belemagyarázva – a ciklusok témáihoz, kár volt erőltetni, hiszen, ha sikerül túltenni magunkat ezen, már az első versek olvasásakor világossá válik: amit a kortárs próza képtelen volt megugrani, abban a líra igencsak remekel. Nevezetesen a menekültválság feldolgozásáról, irodalmi megjelenítéséről van szó. Izsó Zita versciklusa olyan érzékenyen, óvatosan, mégis határozottan nyúl a témához, hogy képtelenség nem együttérezni a lírai énnel. Pedig nagy kockázat ez: erős alanyi költészet, amelynek versbeli megszólalója maga a menekült – valószínűleg minden költeményben más és más –, felvillanó sorsok, érzések egy nagy, iszonyú egészből. A szabad formában megírt költemények áramlása, a személyesség ilyen szintű elmélyítése úgy rántja be az olvasót egy tőle – jobb esetben – nagyon is távoli tragédiába, mintha együtt szorongna egy zsúfolt befogadóállomáson a többiekkel, mintha az ő hazáját is rommá lőtték volna, vagy mintha közvetlenül előtte erőszakolták volna meg a testvérét a katonák. És ehhez jelen állás szerint – vagy ha nem vagyok elég tájékozott, kérem, szóljanak – kizárólag Izsó Zita ért. Nem lesz szentimentális, nem válik giccsessé, és nem akar direktben megríkatni, mert nem az olcsó hatáskeltésre játszik. Kifinomult költői eszközökkel érzékeltet és visz közel, miközben a líra, a nyelv visszafogott bravúrjai működtetik a túlélés lehetőségét. Nincs ez másként a másik három ciklusban sem, melyek a párkapcsolat, egy rokon elvesztése, a gyermek és a gyermektelenség köré szerveződnek. Szintén fontos és aktuális témák, mégis valahogy az első versciklus tökélyre járatása agyonnyomja a továbbiakat, és kötet szintjén képtelenek igazán érvényesülni.
*
Fenyvesi Orsolyának szintén harmadik verseskötete a komplikált című A látvány / Kommentárok meg nem írt versekhez, mégis olyan, mintha még mindig keresgélne. A két cím látszólag két külön szöveget takar, A látvány töredékes, cím nélküli szabadversei az oldalpárok bal oldalán, a Kommentárok… prózai elmélkedései a jobb oldalán, miközben egy vélt vagy valós terv alapján egészítik ki egymást, míg végül az utolsó oldalakon teljesen egymásba olvadnak, és a szövegértés megköveteli a párhuzamos olvasást. A koncepció azonban lényegében kihasználatlan marad, az ötlet pusztán szikra, ami végül a közhelyek tűzijátékába torkollik. A Kommentárok… naplószerű elmélkedései ugyanis nemcsak olyanok, mint egy útját kereső, fiatal költő – mondom még egyszer: harmadik kötetről beszélünk – suta és bizonytalan feljegyzései, de képtelenek túllépni olyan kérdésfelvetéseken, mint hogy mi is a vers valójában, milyen viszonyban van a költői én a verssel és a világgal, illetve a vers maga a világgal. Mutatom: „Azt reméltem, egyéb eszközök híján, a versek révén feltárul majd számomra az univerzum titkos látványa, a remény. Megragadhatom, ami egyébként nem kézzel fogható, lüktető tenyeremben súlya lesz a fénynek.” Sajnos A látvány verstöredékei épp ezt a reményt akarják beváltani, hasonlóan eltúlzott és kínos nyelvezettel. Persze felmerül a gyanú, hogy talán ezt is az irónia felől kéne olvasni, mint Vajna Ádám szövegeit, ám Fenyvesi túl komolyan veszi magát és a nyelvet is ahhoz, hogy innen nézve működhessen a kötet.
Vajna Ádám: Oda, Scolar, 2018, 78 oldal, 1495 Ft. Izsó Zita: Éjszakai földet érés, Scolar, 2018, 90 oldal, 1495 Ft. Fenyvesi Orsolya: A látvány / Kommentárok meg nem írt versekhez, Scolar, 2018, 88 oldal, 1999 Ft
