„Szerintem az emberek ugyanazért harcolnak a poharukban lévő alkohollal, amiért gyerekkorukban az iskolában ölték egymást: mindenkinek a legfüstösebb whisky, a legkeserűbb gin, a leglegebb cucc kell. Én csak azt akarom, hogy az italom jó legyen.”
A járólapon és a falon futó határozott repedés eszembe juttatja, hogy földrengés esetén majd biztosan futni kell, de valami miatt mindennél jobban élvezem, hogy Dél-Kínába jöttem vakációzni.
Pekingben mintha készakarva ontanánk magunkból a füstölt szalonnára emlékeztető, letagadhatatlan bukét, amikor a metróban a hajunk, az arcunk és a szagunk is összeér. Odakint a felszínen meg tényleg az egész mindenség eltűnik.
A melegbárok képezik az egyik olyan biztonságos szigetet Kínában, ahol az itt élő melegeknek szinte semmitől sem kell tartani. De sajnos épp elég az olyan hely, ahol félniük kell.
Lekaptam magamról a parókát hajcsavaróstól, idegesen babrálva az addigra szinte rasztásra összeállt csuromvizes tincseimmel, majd szinte táncolva kiléptem a kis üzlet ajtaján.
A pekingi gettó a szombati szokásos rendben éledezett, és csak akkor állt meg egy pillanatra, amikor egy meztelen külföldi lejtett végig a kihalt soron. Ez a meztelenül elsuhanó külföldi én voltam.