Arról, amit Kínában nem érdemes

Életükben először láttak, és bármit kérdezhettek volna tőlem akár Magyarországról is, mégis csupán az érdekelte őket, hogy férjnél vagyok-e.

Harmincon egy kicsivel túl, két év Kínában szerzett tapasztalattal a hátam mögött sem hittem el senkinek, hogy nem tudom megváltani a világot. Azt gondoltam, hogy ha a rádiós mikrofon mögül beállok a katedra mögé, és teljes munkaidőben angolt tanítok, minden más lesz.

Örkény írja a Tóték bevezetőjében, hogy olykor csupán egy választásunk van: „Vagy lázadónak, vagy Sziszüphosznak lehet csak lenni.” Én kétéves, megítélésem szerint haszontalan és értelmetlen munkavégzés után a rádiózással felhagyva, büszkén, munkahelyváltással kezdtem el lázadni. Egy hónap alatt rájöttem, hogy nem érdemes.

Egy hónappal ezelőtt ambíciókkal és egy kosár műanyag gyerekjátékkal állítottam be az iskolába, mosolyogva, tettre készen, szinte teljesen elfeledve azt az apróságot, hogy valójában nem vagyok angoltanár.

Ebben az országban éppen elég európainak, azaz fehérnek lenni ahhoz, hogy az embert anyanyelvi angolként mutogassák, mint valami díszpintyet. A kínai fejvadászok szótárában az európai kitétel nem afroamerikaiként dekódolandó, ehhez néha még hozzáteszik, hogy milyen akcentust szeretnének, brit avagy amerikai angolt-e, és ha a pályázó eleget tud tenni a feltételeknek, máris ketrecbe zárják, és jó pénzért eladják cirkuszi majomnak, kötéltáncosnak, kirakatbabának, vagy jóformán bárminek, amire a szülőknek igénye van. Az iskola vezetése és a kollégák persze tisztában vannak a pályázó igazi nemzetiségével, már csak azért is, mert a szerződéskötéskor látniuk kell az illető útlevelét, de a szülők kedvéért percek alatt új identitást kreálnak neki.

A Kínában dolgozó angoltanárok – vagy az angoltanárként szerencsét próbáló utazók – első számú barátja és ellensége a szülő. A szülőnek gyermeke van. Most már akár kettő is, és mindkettőt amerikai egyetemre szeretné járatni. A gyermek erről még nem tud, hiszen alig múlt hároméves. De amint egy zsúfolt, levegőtlen, lufikkal, matricákkal és zsírkrétával telepakolt karanténban találja magát négy gügyögő kínai néni társaságában, azonnal megnyugszik. Az iskola toborzásért felelős munkatársa eközben mackónadrágját kiskosztümre cserélve tart tárlatvezetést a folyosón: a szülőket a könyvtárral és a mosdókkal is megismerteti, végigviszi őket a világos tantermeken, majd végre elérkeznek az irodába, ahol a bankkártyaterminál hívogatóan várakozik az asztalon. A túrában elfáradt gyermektoborzó munkatárs legnehezebb feladata csak most jön: meg kell győznie a szülőket arról, hogy a legjobb helyen és a legjobb úton járnak ahhoz, hogy a szomszéd szobában toporzékoló csemete pár év múlva a Harvardon szerezze meg a diplomáját. Ilyenkor húzzák elő a külföldi tanár kártyát, szó szerint így, hogy külföldi tanár, név nélkül, hiszen az ember Kínában kétféle lehet: vagy kínai, vagy nem az. Ha nem az, és iskolában dolgozik, akkor természetesen amerikai és fehér bőrű.

Ha tetszik a szülőknek, akkor súlyos pénzeket hagynak majd az iskolában, és tán maguk is elhiszik, hogy a gyermek valóban meg fog tanulni angolul.

Az angoltanár tehát elsősorban a szülőnek dolgozik. Persze a csemetét valóban meg kellene tanítani, de mivel a legtöbb családban a gyermeken kívül senki sem beszéli a nyelvet, igen nehéz nyomon követni a fejlődést. Az erre a célra kialakított nyílt napokat éppen ezért hosszú ideig próbáljuk. A gyerekeknek feltett kérdéseket a lehető leginkább le kell butítani, és a rossz választ is jónak kell elfogadni, hogy a szülő lássa, a kérdésre az ő szeme fénye helyesen felelt.

A szülő persze nincs ott akkor, amikor a hároméves zokogva menekül az elől a cirkuszi majom elől, akit korábban olyan büszkén mutogattak neki. A cirkuszi majom európai, és nem beszél kínaiul. Hivatalosan és az iskola szabályai szerint legalábbis nem. Én például valóban nem tudok kínaiul kommunikálni a gyerekekkel, akik pedig szinte csak a saját nyelvükön hajlandók megszólalni.

A legtöbb csöppség számára valóban ijesztő lehet a mamára még csak nem is hasonlító, érthetetlen nyelven karattyoló valaki, akinek parancsba adták, hogy a szerencsétlent meg kell tanítani angolul, még akkor is, ha már húsz perce kékülő arccal, krokodilkönnyeket hullatva sír az anyja után.

Az iskolák vezetésének és tanárainak többsége nem szeret tudomást venni arról a tényről, hogy a külföldi tanár valóban csodabogár, de nem varázsló. Nem tud kínai nyelven megnyilvánulni, fegyelmezni, megnyugtatni valakit, és ha ez számít, nem is akar, hiszen azért van ott, hogy angolul beszéljen. Hab a tortán, hogy az esetek többségében a diákok is ugyanezért vannak ott.

A szemfüles cirkuszi majomnak azonban időről időre feltűnik, hogy kínai kollégái olykor csalnak: az ő óráikon gyakran megesik, hogy az anyanyelvükre váltanak, ha kell. Ők már éppen eléggé kiégtek ahhoz, hogy megfeledkezzenek a legfontosabb célról, az angoltanításról, ráadásul sokuknak inkább kell bébiszitternek, mint tanárnak lenni.
Nagyon jól jellemzi az újhoz, az ismeretlenhez való hozzáállásukat az a pár perc, amit a bemutatkozásommal töltöttünk: mintegy huszonöt emberrel szemben álltam, akik életükben először láttak, és a kötetlen beszélgetés keretei között bármit kérdezhettek volna tőlem – akár Magyarországról is –, kérdést mégis csupán egyetlen férfi kollégámtól kaptam, akit csak az érdekelt, hogy férjnél vagyok-e.

Engem mégsem ez zavar. A logikátlan, értelmetlen és a valóságtól teljességgel elrugaszkodott jelenségeket, azt a képtelen rendszert és a felfoghatatlan fejetlenséget nem tudom megszokni, amiben a kínaiak léteznek. A bizonytalanságot, az értelmetlen korlátozásokat, a hirtelen váltásokat, az abszurd igényeket és a varázspálcával is kivitelezhetetlen, céltalan és haszontalan célokat. Azt, amitől az otthoni körülmények között értelmet nyerő rutin itt sziszüphoszi munkává válik. Amikor az emberben minduntalan ott ül a kérdés: Csináljuk, de minek?

A Kína-szerte működő, az enyémhez hasonló úgynevezett gyakorlóiskolák ezrei sajnos leginkább a tandíj megszerzésére hajtanak. Mivel ezekbe az intézményekbe a rendes iskolaidő után, illetve hétvégén jönnek a gyerekek, nagyobb szabadságot kell adni a tehetségük kibontakoztatására, és olyasmit kell tanítani nekik, ami fejleszti ugyan a nyelvi készségeiket, de nem olyan száraz, mint a számtan vagy a fizika. A szabadság tekintetében az ilyen helyeken tényleg minden megvan, ami kell: a tananyag szinte csak digitális formában, diákra kivetítve létezik, a válaszokat a tábla előtt speciális tollal hányjuk a falra, az internetnek köszönhetően pedig szinte bármelyik oktatási segédanyag elérhető. Nagy kár, hogy a nagyobb diákok a kínai feliratos amerikai filmeken kívül semmi másra nem kíváncsiak, a kicsik pedig szívesebben futkároznának a szabadban, de be vannak szorítva a tantermi székek közé, így odabent hajtják magukat és egymást.

Az elvárások magasak, a tananyag tele van jobbnál jobb kérdésekkel, de az egész mondatos, alanyt-állítmányt is tartalmazó, angol nyelvterületen is használható válaszok jó, ha hónapok vagy évek elteltével jönnek, jószerivel azután, hogy a csemete visszatért az amerikai nagybácsinál töltött vakációról, így legalább az ottani élményei motiválják.

A cirkuszi majommá lett magyar utazó pedig csöndben figyel, tanít és tanul. Saját magáról tanul a legtöbbet. Olykor a fejét fogva igyekszik eleget tenni a feladatainak, bármi is legyen az, kivár, türelmesebb lesz, és idővel majd megerősödik. De a világmegváltó gondolatait, az ambícióit, a kreativitását egy időre megint eltemettették vele.

Hátha lassan tényleg elfogadja, hogy lázadni nem érdemes.