Polgárpukkasztó, művészi csapdaként él a köztudatban egy 18. századból ránk maradt akvarellgyűjtemény: vasvillával elkergetett vagy arra felszúrt kutyák, hegyes sziklákon ugráló, teaszüretelésre idomított majmok, és foglyul ejtett, leölt, majd kibelezett vadlovak belső szervei porított formában, mintegy fűszer gyanánt a tealevelekre szórva villódznak a képeken. Az 1700-as években még ez a néhány rendhagyó rémtörténet volt a kínaiak legszúrósabb és büszke csodafegyvere az angol teakészítőkkel szemben. Ezzel akarták a tudtukra adni, hogy teával foglalkozni csakis ők tudnak, így csak remélni merték, hogy a brit befektetők bedőlnek a rémségeknek, és ez vissza is tartja őket a teakészítéstől.
A Rombolás és bánat az Ég alatt a polcomon áll, Krasznahorkai sorai viszont szinte ütemre visszhangoznak bennem, ahogy az egyik híres pekingi hutongban (tradicionális utcácskában) eltűnök egy angyali teaszakértővel.
| ||
Pokol a piszok az éttermek és kifőzdék hátsó konyháiban, ahogyan az a teáscsésze oldalán is, csendül föl bennem a fülbemászó passzus még akkor is, amikor egy óra múlva az előttem lévő asztalon bambuszcsipesz kattog, körülöttem kalitkába zárt madarak énekelnek, a teavíz pedig valami ultramodern varázslat folytán gombnyomásra a kannánkban terem.
Vivian Zhang angyalként rendezgeti előttem a teaszertartáshoz való kellékeket; ért hozzá, hiszen a tudományát teakurzuson szerezte. A parányi asztalnál kuporogva, remegő kézzel várok, és nem győzöm ismételni magamban, hogy az ital, amit Vivian készít nekem – a tanítás szerint – nemcsak megnedvesíti az ajkat és a torkot, verítékezést okoz és megtöri a magányt, hanem vele az élet minden igazságtalansága távozik az ember pórusaiból.
| ||
A fenti sorokat nem teaszakértő vendéglátómtól, hanem a teázás több mint ezerkétszáz éves bibliájából, Lu Jü Teáskönyvéből tudom. Ennek a kolostorban nevelkedett és ma istenként tisztelt poétának köszönhető az a máig is gyakran forgatott – és a kínai irodalom egyik legalapvetőbb teaművének számító – könyv, amiből gyorsan kiderül, hogy a teáscsésze oldalán megbújó piszok több mint összeférhetetlen a szertartással. A Teáskönyv ezzel kapcsolatban úgy fogalmaz, hogy „a tea szimbóluma a földi tisztaságnak, s készítése a legkényesebb tisztaságot követeli meg a leszedéstől, a szárítástól és eltevéstől befőzéséig és megivásáig, mert könnyűszerrel elronthatja a piszkos kéz vagy piszkos csésze legkisebb érintése is. Élvezése ennélfogva olyan légkörbe való, ahol a bujaság minden mutogatása vagy sejtetése száműzve van az ember szeme elől és gondolataiból.”
Vivian talán ezért is hívja föl a figyelmemet arra a huszonegyedik századi szabályra, hogy teaivás közben nem ildomos a vihogás, leginkább csöndben kell maradni, hogy kifejezzük a tiszteletünket, de ha társaságban vagyunk, akkor illik megosztani a teáról való tapasztalatainkat a többi emberrel. Vivian és én ketten ülünk a napfényes teaházban a madarakkal, így kérdezek. A kérdésföltevéskor még nem tudom, hogy az asztal közepén szentélyként ragyogó teaivó alkalmatosság alja a termőföldet és a bőséget; a teteje az eget; a középső – a folyadék tárolására való – része pedig a kettő között létező és élő embereket szimbolizálja.
| ||
A teaszakértő, akinek Jünnan tartományban saját teaföldje is van, biotermesztésű tealeveleket tesz a csészécskébe (zöldet először, mert az a kedvencem), majd óvatosan vizet locsol rá, hogy felébressze az addig álmukat alvó leveleket, azok csak ekkor adják ki a legjobb ízüket. Ez leginkább a zöld teánál fontos, ahogyan az a kiegészítés is, hogy a teacserjéken mindösszesen háromféle levél terem és a köztük lévő különbség a cserjék magasságában tükröződik leginkább.
A teacserje rendkívül beszédes növény: „Levele a gardéniához, virága a fehér vadrózsához, gyümölcse a pálmáéhoz, szára a szegfűszegéhez, gyökere pedig a dióéhoz hasonlatos.”
A szüretelés után már csak kezelési módszer kérdése, hogy zöld, fehér, európai fekete (amit a kínaiak vörös teának neveznek), kínai fekete (amit a kínaiak is fekete teának neveznek) vagy éppen a legkülönlegesebb fekete, a puerh tea kerül a csészébe. Kínában több mint hatszázféle teát tartanak számon, a készítés folyamata viszont rendkívül érdekes: a fekete teáért (általánosságban) ugyanis a fonnyasztás, sodrás és fermentálás során felszabaduló olyan cseranyagnak nevezett kémiai összetevők a felelősek, mint az epikatechin, a gallokatechin, a kvercetin, a vitexin, a teogallin vagy az ellagsav.
Az úgynevezett „leöntéseknek” nevezett főzeteknek is története van, a puerh tea például kifejezetten a harmadik leöntéstől iható, mert meg kell tisztítani az előállítás során rátapadt maradványoktól, a zöld teánál azonban már az első leöntés is fenséges, annak ellenére, hogy a kínaiak „voltaképpen a második kannát tekintik a legjobbnak; az elsőt tizenhárom esztendős leányhoz szokták hasonlítani, a másodikat tizenhat esztendős édes teremtéshez, a harmadikat asszonyhoz. A hozzáértők elméletben nem helyeslik ugyanazoknak a leveleknek harmadik leforrázását, de a valóságban az emberek igyekeznek megférni az »asszonnyal«”.
Mielőtt a kis csészémet megtöltené a kész teával, Vivian nem vár többet tíz másodpercnél. Húsz másodperc a maximum áztatási idő, legalábbis ami Vivian Zhang biotermesztésű teáit illeti. Az előzőleg bambuszcsipesz segítségével megfogott és a kész teavízzel fölmelegített csészécskét zöld teával tölti meg. Közben gondosan mutatja, hogy mire kell figyelni a kóstolásnál: először mélyen beleszagolunk, majd három kortyban isszuk meg, hangosan a fogunk között szürcsölve, ekkor adja ki az igazi zamatát.
A jó minőségű tea utóíze még hosszú ideig a szánkban marad, úgy mondják, hogy lecseng, mint ahogyan a teáscsésze is őrzi az ital illatát azután is, hogy a tartalmát kiittuk. Vivian azt mondja, nem véletlenül kell tisztelnünk a teát, annak ugyanis lelke van. Csak akkor lesz igazán finom, ha jó passzban vagyunk, amikor elkészítjük, mert a végeredményben a teakészítő is benne van. A kínaiak legegészségesebb itala megtisztít, feltölt; fajtától függően lehűt vagy felmelegít.
| ||
A teáról való meglehetősen etnocentrista kínai gondolkodásmódot a George Orwell-féle teaelmélet (A Nice Cup of Tea, Evening Standard, 1946) már a negyvenes években megcáfolta, mert Orwell szerint egy csésze jó tea alatt mindig indiai vagy ceyloni fajtát kell érteni. Ő egészen odáig merészkedett, hogy kijelentette: a kínai teától az ember nem érzi magát bölcsebbnek, bátrabbnak vagy optimistábbnak. A kínaiak viszont Orwellre rácáfolva a világmindenséget tulajdonítják a teának, és én – őrülten elvarázsolt és rajongó teafogyasztóként – igazat adok nekik, ugyanis e sorok írása közben is minden kortyban érteni vélem a Lu Jü-féle szentírást, miszerint „egy teáskannával a kínai akárhol is boldog tud lenni”.
