Vakáció a Paradicsomban – avagy a kínai Hawaii

A járólapon és a falon futó határozott repedés eszembe juttatja, hogy földrengés esetén majd biztosan futni kell, de valami miatt mindennél jobban élvezem, hogy Dél-Kínába jöttem vakációzni.

Termeteset köp, majd mosolyogva mutat az út túloldalán fel-felvillanó motel feliratra, és az alvás nemzetközi egyezményes jeleként füléhez emeli két összeérintett tenyerét. Önjelölt őrangyalomra a taxiból kiszállva találtam rá, és kénytelen vagyok bízni benne, miközben a legjobbakat remélve tartom elé a telefonomat: a szállodafoglalást igazoló sms-re rá se hederítve biccent a mellette alvó biztonsági őrre, aki rám néz, és alszik tovább. Hajnali fél három van. A pálmafákkal szegélyezett főúton kellemes éjjeli szél fúj, az épületekre aggatott kínai lámpások vörös sorát csak az orosz feliratok törik meg. A mellettem elsuhanó robogókon tinédzserforma srácok üvöltenek. A két hónapra is elegendő holmimat magam után vonszolva haladok tovább: hiszem, hogy a helyiek közül lesz olyan, aki tudja, hol vagyok, vagy hogy hol fogok lakni – a szintén helyi taxisofőrrel ellentétben, aki az orosz vörös lámpás negyedbe hozott.

Két nappal később kisimult, de rákvörös arccal ülök a kínai Hajnan tartomány Sanya városának egyik üdülőparadicsomában. A kávézó teraszán Coldplay üvölt, valami miatt a Paradise. A petárdákból fölcsapó grandiózus füstfelhő dacára látom a tengert, és boldog új évet kívánok minden rám mosolygó helyinek.

Kínában most tartják az év legfontosabb és legnagyobb ünnepét. A holdnaptárban az idei a 4713. év, amit a Kecske évének neveznek. Az ünnepi időszak a Gergely-naptár szerinti február 4-éhez legközelebb eső újhold napján kezdődik, hossza az eredeti tizenöt napról egy hétre rövidült. Hagyománynak számít, hogy a családok ezt az időszakot együtt töltik: a nagyvárosokban élők mind meglátogatják távolabb élő szüleiket, ami Kína-szerte mintegy 2,8 millió utazást eredményez a január közepétől március közepéig terjedő időintervallumban. A közös étkezést ajándékozás követi, amikor sikert, szerencsét, bőséget és boldogságot kívánnak egymásnak. A másik fontos tudnivaló az, hogy a hónapok a 12 állatövi jegy rotációs sorrendjének megfelelően, meghatározott sorrendben követik egymást: 2015. február 19-én a Ló évéből a Kecske évébe lépünk. A legenda szerint azért, mert amikor Buddha találkozóra hívta a világ állatait, 12-en mentek el közülük, így mindegyiküknek egy-egy hónapot szentelt.

A kínaiak úgy tartják, hogy az egyes állatokról elnevezett évben született emberekben van valami az állatok személyiségjegyeiből. A Kecske évében született emberek különösen érzékenyek és kreatívak. A magyar nemzeti ünnephez és az európai naptár újévéhez hasonlóan a tűzijáték és a petárda ilyenkor olyan sztenderd, ami nélkül nincs kínai újév, sőt nincs új évi időszak sem. Itt persze jóval nagyobb, színesebb, harsányabb, gyakoribb, hangosabb és őrültebb az efféle szeánsszal együtt járó, háborúra emlékeztető hangzavar, főleg, hogy szinte bármely bokorban felbukkanhat a húszasával-harmincasával felrobbantott petárdacsokor, ami szúrósan, marón és szürkén gomolygó füsttel hívja föl boldog-boldogtalan figyelmét arra, hogy ünnepelni kell.

 

Sokan ebben a hivatalos munkaszüneti időszakban – főleg, mert az a leggyakrabban a hideg januári-februári időszakra esik – melegebb éghajlatú országokba utaznak. A főváros teljesen kiürül. A közösségi oldalak ilyenkor megtelnek az üres metrókocsikat vagy a kihalt Tienanmen teret ábrázoló fotókkal: a pekingi városnézésre kétségkívül nem találni jobb időpontot annak dacára, hogy szinte minden étterem és üzletközpont zárva van.

Azok a kínaiak, akik nem a leggyakoribb célországnak számító Thaiföldre utaznak ilyenkor, hozzám hasonlóan más, Kínához tartozó, de melegebb éghajlatú helyre menekülnek. A legnépszerűbb Hajnan tartomány legdélibb városa, a prefektúra szintű Sanya, ahol a hőmérséklet szinte mindig húsz fok körül van, és a fehér homokos, kristálytiszta vizű strandjai miatt – és mivel a Hawaii szigetekkel azonos szélességi körön fekszik – a kínai Hawaiinak is nevezik.  Ennek megfelelően az almásszürke Pekingből az ünnep idejére kiszabaduló rutinos kalandornak föl kell kötnie a gatyáját, ha nem akar teljesen nincstelenül hazatérni: Sanya az év minden időszakában drágább a fővárosnál, de az újév idején még nagyobb az áremelkedés, legyen szó szállásról, repülőjegyről vagy egy üveg vízről a sarki árusnál.

Sokkal több is a (felső középosztálybeli) kínai turista, mint például az európai, főleg, hogy egy itteni nyaralás árából Thaiföldre vagy a Fülöp-szigetekre, sőt akár Magyarországra is haza lehetett volna utazni. Az én viszonylag megfizethető, ugyanakkor az egyik legnépszerűbb övezetben található kis szállodám a nyomába sem ér a sokcsillagos nemzetközi láncok palotáinak, hiszen azok tökéletes európai/amerikai élményt és az átlagember számára megfizethetetlen árakat is jelentenek.

Mesés panoráma

 

Én a pénzemért kapott élménytől kissé megrészegülve már az első este rákvörösre égve pislogok magam elé a tűzijáték zajában, miközben a szomszédos patikában pár perce beszerzett kígyóolajtól fénylik a bőröm, és nem boldogulok az ujjaim között csúszkáló paraffin-füldugóval. A folyosó járólapján és a falon futó határozott repedés néha eszembe juttatja, hogy földrengés esetén majd biztosan futni kell, de valami miatt mindennél jobban élvezem, hogy Dél-Kínába jöttem vakációzni.  Később, mivel a szállodasor előtti homokban sorakozó puha párnás napágyakért – a hozzám hasonlóan belógó, nem ott lakó vendégeknek – mintegy 2000 Ft-ot kellene fizetnie óránként, az őr elég határozott figyelmeztetésére villámgyorsan ugrom ki belőle, hogy a zsúfoltabb szabad strand felé vegyem az irányt.

Ott valamivel több embert és szinte a nullával egyenlő szabadon hagyott bőrfelületet találok: a kínaiak féltve őrzik a fehérítő krémektől halványan világító bőrüket, és a magas sarkú bakancsban és kosztümkabátban kucorgó sorstárs sem ritka. Ahogy a homokból a bársor felé kanyarodom, orruknál fogva egészben fellógatott malacok és a cigarettájukat a parázsban elnyomó kukták látványa tárul elém, de hamar összebarátkozom az igazgyöngyöt és kagylókból összeragasztott ajándéktárgyakat kínáló árusokkal is. Egyiküknél a pekingi ár alá alkudok egy (a Pekingben kaphatónál ötször nagyobb méretű) kókuszdiót, majd szemügyre veszem a műanyag mikulásvirággal körberakott mandarinfácskákat.

A tengerparton ücsörögve hallom, ahogy a bárokban üvölt a Gangnam style, ropog a fogam alatt a homok, és a mellettem rákokat gyűjtő bácsi műanyag vödrébe bámulva pislogok: tényleg mindennél jobban élvezem, hogy Dél-Kínába jöttem vakációzni.

Mindeközben Pekingben