A szombatokat, a gránátalmaárusok szombatjait valamiért mindennél jobban szeretem Pekingben. Ha gránátalma van, minden van, tartja a mondás, amit most találtam ki. Ez a fenséges, külsőre meglehetősen csúnyácska gyümölcs mindig eszembe juttatja azt a dichotómiát, hogy igenis létezik olyan hely, amit az ember ugyanazért szeret, amiért utál.
Meggyőződésem, hogy Pekinget például csak szeretni lehet.
Két héttel ezelőtt a gránátalmák épp úgy sorakoztak az árus előtti asztalon, mintha minden rendben lenne, pedig nem volt. Leszakadt az ég, az utcákon hömpölygött a vízzel vegyült kosz; a sár apró gömböcök formájában a fehér nadrágszárakra csapódott; megdöbbentem azon, hogy a férfiak közül ez senkit sem zavart. A pekingi gettó a szombati szokásos rendben éledezett, és csak akkor állt meg egy pillanatra, amikor egy meztelen külföldi lejtett végig a kihalt soron. A zivatar földindulássá erősödött, a parányi terekre behúzódott emberek csöndben, feszült figyelemmel, enyhülésért fohászkodva bámultak maguk elé. Nagy kár, hogy ebben a kompozícióban az előttük meztelenül elsuhanó külföldi én voltam.
A filmvásznon ilyenkor szokott működni a szélfúttára-csuromvizesre belőtt haj, a járomcsontokon finoman megülő fekete szemfesték, egy kevés, nedvesen csillogó szájfény az ajkakon, és persze a világos, lehetőleg áttetsző blúz. Ezek a kötelező kellékei az esőben ázós, rendszerint vad szexbe fulladó jeleneteknek. A valóságban (és azon a szombaton) viszont a világos, vizes lepedőként rám csavarodó ruha és az arcomról legördülő esőcseppek dacára sokkal inkább valami egészen megháborodott idegenre hasonlíthattam. Olyanra, aki ismerve a pekingi időjárást, nemcsak nem hord magánál esernyőt, de bőrig ázva sem várja meg a vihar végét, hanem a mindent engedni láttató rongyokban – nincs vesztenivalója alapon – képes a kapuig vezető két-három étterem és zöldséges előtt elhaladva hazaindulni. Olyanra, aki azt hiszi, hogy mindent tud a városról, ahol csak kínai módon, azaz nagyon ritkán esik, olyankor viszont akár pár perc is elég, hogy be tudjunk húzódni valahova. Vagy nem.
A városról persze így sem lehet mindent tudni. Adós vagyok még magamnak egy rendhagyó közvélemény-kutatással arról, hogy vajon hány európai, útbaigazításért esedező lányt néztek már hozzám hasonlóan kurvának. Az angol persze inkább a call girl kifejezést használja, ami valóban elegánsabban hangzik a kemény és naturális valóságnál.
Egy ismeretlen városrészre kellett mennem néhány használt bútorért meg egy macskáért; nincs is a macskaszitternél keresettebb nyári részmunkaidős elfoglaltság Pekingben. A metrómegállóban gyanútlanul és kissé szórakozottan szólítottam meg egy laowait, vagyis velem egyívású külföldit, hogy igazítson útba a lakópark felé. Ő válasz helyett azonban kérdéssel felelt:
„Európai lánynak tűnsz, ugye nem vagy call girl?” – tért a tárgyra gyanúsan, és olyan érdektelenül méregetve, hogy elgondolkodtam azon, vajon hányszor fordult elő vele, hogy kifehérített bőrű, európaiasra sminkelt lányok nem búcsúztak el tőle a kapuban. Kettőt hátralépve egészen büszkén (hogy máris ragadt rám valami a kínai nők szemérmes céltudatosságából), de azért elhűlve mentettem a menthetőt, ám az angol úr hárított:
„Kérdezd meg a gránátalmaárusokat!” – adta ki az utamat, majd elköszönt.
Egy sokkal csendesebben induló szombaton az árusok még ki sem pakolták a cókmókot, amikor a sarki muszlim étteremben kis híján elszabadult a szombati másnapos pokol. A személyzet két tagja dolgozott, de fél szemükkel végig a tévéképernyőn futó szappanoperát figyelték: a kínai hősök félmeztelenül kergették egymást, és angolul üvöltötték, hogy megöllek. Nem is kell ennél több egy jó szombati műsorhoz. Ezeket a kockákat figyelve még én sem tudtam, hogy az igazi élmény majd akkor kezdődik, amikor bangladesi barátom – akivel magányosan futottunk egymásba, és szóba került köztünk a színház az étterem ragacsos asztalai között – bengáli nyelven az én arcomba üvölti majd Macbeth egyik monológját. Ültünk a birkára várva a legyek között. Szemközt az önjelölt színész, a sarokban a tévé harsogta ordítva, amit lehet, a nagy zajra az egyik konyhás fiú is fölébredt a két székből összetákolt ágyán, és majd’ leesett róla ijedtében. De a szívünk a pekingi csendéletben erősen kalapált, és a gránátalmaárusok is rendre munkához láttak. Szombat volt mégiscsak, és a szombatot – csakúgy, mint a hét összes többi napját ebben a városban – mindennél jobban szeretem.
