Ami nincs jégbe fagyva, az nem létezik

  • Kovács E. Málna
  • 2015. március 9.

Magyar Mandarin

Hegyoldalba vésett írásjegyek, jégmadárkék táj, súlyos mínuszok, több száz tiltott gyümölcs és végtelen mozgólépcső… Pekinghez oly közel.

„Olykor csak egy villanás, egy pillantás a végtelen mozgólépcsőn, míg az egyik föl, a másik szemben lefelé siklik. Néhány másodperc, és sose találkoztok többé. Talán a megoldás és feloldás siklik ott el”, visszhangoztak bennem e lopott gondolatok, miközben teljesen átfagyott lábujjaimat hiába próbálva mozgatni hagytam, hogy Ázsia leghosszabb mozgólépcsője egyre feljebb, szinte mesebeli magasságokba vigyen.

Akkor már két órája barangoltam egy jégszobrok uralta Longqing-szurdokban, Pekingtől 85 kilométerre. A helyszínt nem lehet eltéveszteni, ugyanis ezeket a vörösen villódzó, hegyoldalba vésett írásjegyeket már messziről látni. (A long szó sárkányt, a qing pedig ünneplést jelent.)

false


A szabadban rendezett kiállítás vitathatatlan előnye a körülményekhez (vagyis a szmoghoz) képest friss levegő, noha a legérdekfeszítőbb dolgokra egy tömött és dohos, gigantikus méretű sátorban találtam rá, ahová a fentiek ellenére érdemes volt bemenni. Az idei volt a 29. alkalom, hogy a kínai fővárostól nem messze jég- és lámpásfesztivált rendeztek, arra viszont először akadt példa, hogy annak egy részét a 2020-as téli olimpiai játékoknak dedikálták.

Huszonkilenc alkotást egy másik rendezvényről, az olimpiáról szóló jégszobor-kiállításról vittek a helyszínre, noha ez valószínűleg nem tűnt föl azoknak a szülőknek, akik emberfeletti erővel próbálták meg csöndre inteni a Jégkorszakból vagy a Kung Fu Pandából ismert figurákon csüngő, velőtrázóan üvöltő gyermekeiket. Le a kalappal persze a helyszínre csoportos túrát szervező ügynökségek vagy például a pekingi székhelyű Kínai Kulturális Központ munkatársai előtt is, akik valami miatt azt gondolták, hogy a napfényes Kaliforniához (?) szokott utazó nem fog kibírni a hidegben két és fél óránál többet, így állítva szegényt az embert próbáló feladat elé, hogy a kétszázezer négyzetméteres alapterületű helyszínt cirka 120 perc alatt járja be.

false

 

Így aligha marad ideje az egyébként télen-nyáron látogatható szurdok kényelmes körbejárására, és az 550 darab jégből és 100 darab hóból készült alkotás behatóbb tanulmányozására. Rutinos és harcias versenyzőként be kellett állnom a kardhalat fényképezni kívánók sorába, és amellett, hogy a hőmérséklettel való küzdelmet jóval előttem feladó fényképezőgépemnek könyörögtem, hogy csak a halig bírja ki, messzemenő és talán kissé sztereotip jellegű megfigyeléseket is sikerült végeznem közben:

Úgy tűnik, nemzetiségtől függetlenül a világon mindenütt tartja magát a legédesebb a tiltott gyümölcs elve, vagyis, ha valamire ki van írva, hogy „ne érj hozzá!”, „ne mássz föl rá”, sőt „ne nyalogasd”, akkor biztos lesz olyan, aki a jégszoborhoz ragadt nyelvvel igyekszik segítségért kiáltani, míg mások azt is tesztelik majd, lehet-e félkarú szobrot csinálni a kétkarúból, miközben azon gondolkodnak, mikor tűnik föl a biztonságiaknak, hogy a szobor kézfeje már letört. Persze a komótosan haladó, nézelődni szerető magányos típusoknak a hét egyik napját sem ajánlottam volna az amúgy csak másfél hónapig tartó (és februárban véget érő) kiállításra, mert az óriási befogadóképességű terület sajátja – Kínában legalábbis –, hogy az optimálisnál egy kicsivel több embert fogad be. Ezzel pedig óhatatlanul együtt jár, hogy az ember megfagyott szempilláit hiába rebegtetve ezerrel hajtja magát a tömegben; néha oda-odapillant egy szoborra, de sokkal inkább azért küzd, hogy bele ne sétáljon a következő fényképbe is, vagy hogy megtalálja a csoportját meg a barátait, akikkel érkezett.

false

Az óriási fehér sátor csak egy része annak az egészen egyedi élménynek, amit ez az elvarázsolt kastélyt, rajzfilmhősöket, a 12 kínai állatövi jegyet és sok száz jégből, hóból, lámpásokból kreált figurát felvonultató program adott, hiszen jégből készült vízesés, karácsonyi égősorból fűzött csillagos ég, sőt a világ tetejére felérve – ahová a híres mozgólépcső vitt el – műanyag növényekkel telerakott tükrös pálmaház és hullámvasút is várt, utóbbi kettőt viszont már képtelenség volt dokumentálni, ugyanis addigra az összes nálunk lévő multimédiás eszköz megadta magát a fagynak. A Longqing-szurdoki jég- és lámpásfesztivál Peking válasza az észak-kínai Harbinban évente megrendezett, hasonló programra. Az ott uralkodó, valóban rendkívüli hideg ugyanis potenciális látogatók ezreit riasztja el.

false

A buszon hazafelé zötykölődve is tudtam én, hogy a Longqing-szurdokkal való rövid találkozást még számos következő alkalom követi majd, és hogy a kritikus hangnem ellenére csupán egyetlen problémám van vele:

Az, hogy ezt az egész vibráló, szempillafagyasztó-könnyfakasztó mesevilágot és az oda szervezett programokat nem én találtam ki.

Figyelmébe ajánljuk

Fiúk a barakkból

Andy Parker sorozata sokáig megtéveszt a cukiságával, és csak lassan virrad a nézőre, hogy más üzenet rejlik itt. Az érzékeny és nagyon is meleg Cameron Cope (a valós koránál jóval hamvasabbnak és naivabbnak tetsző Miles Heizer) rejtélyes indíttatásból úgy dönt, hogy nehéz természetű édesanyját azzal tudná a legjobban kiborítani, ha csatlakozna a tengerészgyalogsághoz.

Szellemes

Ifj. Vidnyánszky Attila „saját” Hamletjének színpadra állításához tett vállalásaiból akár már egy is túl nagynak tűnhet. Nemcsak a darab címe változott meg: az „és a többi, néma csend” válik a rendezői elképzelés alfájává és ómegájává is.

Lehetnénk jobban is

Ismerjük a híres idézetet, amelyben Rousseau a polgári társadalom megteremtését az első emberhez köti, aki „bekerített egy földdarabot és azt találta mondani: ez az enyém, s oly együgyű emberekre akadt, akik ezt el is hitték neki”.

„Ők nem láthatatlanok”

A Pirkadatig című krimiért 2023-ban elnyerte a legjobb mellékszereplőnek járó Ezüst Medvét. Transz színésznőként aktívan kiáll a transz emberek jogaiért és láthatóságáért – minderről és persze Tom Tykwer új filmjéről, A fényről is kérdeztük őt, amelynek mellékszereplőjeként a Szemrevaló Filmfesztiválra érkezett Budapestre.