Ami nincs jégbe fagyva, az nem létezik

Hegyoldalba vésett írásjegyek, jégmadárkék táj, súlyos mínuszok, több száz tiltott gyümölcs és végtelen mozgólépcső… Pekinghez oly közel.

„Olykor csak egy villanás, egy pillantás a végtelen mozgólépcsőn, míg az egyik föl, a másik szemben lefelé siklik. Néhány másodperc, és sose találkoztok többé. Talán a megoldás és feloldás siklik ott el”, visszhangoztak bennem e lopott gondolatok, miközben teljesen átfagyott lábujjaimat hiába próbálva mozgatni hagytam, hogy Ázsia leghosszabb mozgólépcsője egyre feljebb, szinte mesebeli magasságokba vigyen.

Akkor már két órája barangoltam egy jégszobrok uralta Longqing-szurdokban, Pekingtől 85 kilométerre. A helyszínt nem lehet eltéveszteni, ugyanis ezeket a vörösen villódzó, hegyoldalba vésett írásjegyeket már messziről látni. (A long szó sárkányt, a qing pedig ünneplést jelent.)

A szabadban rendezett kiállítás vitathatatlan előnye a körülményekhez (vagyis a szmoghoz) képest friss levegő, noha a legérdekfeszítőbb dolgokra egy tömött és dohos, gigantikus méretű sátorban találtam rá, ahová a fentiek ellenére érdemes volt bemenni. Az idei volt a 29. alkalom, hogy a kínai fővárostól nem messze jég- és lámpásfesztivált rendeztek, arra viszont először akadt példa, hogy annak egy részét a 2020-as téli olimpiai játékoknak dedikálták.

Huszonkilenc alkotást egy másik rendezvényről, az olimpiáról szóló jégszobor-kiállításról vittek a helyszínre, noha ez valószínűleg nem tűnt föl azoknak a szülőknek, akik emberfeletti erővel próbálták meg csöndre inteni a Jégkorszakból vagy a Kung Fu Pandából ismert figurákon csüngő, velőtrázóan üvöltő gyermekeiket. Le a kalappal persze a helyszínre csoportos túrát szervező ügynökségek vagy például a pekingi székhelyű Kínai Kulturális Központ munkatársai előtt is, akik valami miatt azt gondolták, hogy a napfényes Kaliforniához (?) szokott utazó nem fog kibírni a hidegben két és fél óránál többet, így állítva szegényt az embert próbáló feladat elé, hogy a kétszázezer négyzetméteres alapterületű helyszínt cirka 120 perc alatt járja be.

 

Így aligha marad ideje az egyébként télen-nyáron látogatható szurdok kényelmes körbejárására, és az 550 darab jégből és 100 darab hóból készült alkotás behatóbb tanulmányozására. Rutinos és harcias versenyzőként be kellett állnom a kardhalat fényképezni kívánók sorába, és amellett, hogy a hőmérséklettel való küzdelmet jóval előttem feladó fényképezőgépemnek könyörögtem, hogy csak a halig bírja ki, messzemenő és talán kissé sztereotip jellegű megfigyeléseket is sikerült végeznem közben:

Úgy tűnik, nemzetiségtől függetlenül a világon mindenütt tartja magát a legédesebb a tiltott gyümölcs elve, vagyis, ha valamire ki van írva, hogy „ne érj hozzá!”, „ne mássz föl rá”, sőt „ne nyalogasd”, akkor biztos lesz olyan, aki a jégszoborhoz ragadt nyelvvel igyekszik segítségért kiáltani, míg mások azt is tesztelik majd, lehet-e félkarú szobrot csinálni a kétkarúból, miközben azon gondolkodnak, mikor tűnik föl a biztonságiaknak, hogy a szobor kézfeje már letört. Persze a komótosan haladó, nézelődni szerető magányos típusoknak a hét egyik napját sem ajánlottam volna az amúgy csak másfél hónapig tartó (és februárban véget érő) kiállításra, mert az óriási befogadóképességű terület sajátja – Kínában legalábbis –, hogy az optimálisnál egy kicsivel több embert fogad be. Ezzel pedig óhatatlanul együtt jár, hogy az ember megfagyott szempilláit hiába rebegtetve ezerrel hajtja magát a tömegben; néha oda-odapillant egy szoborra, de sokkal inkább azért küzd, hogy bele ne sétáljon a következő fényképbe is, vagy hogy megtalálja a csoportját meg a barátait, akikkel érkezett.

Az óriási fehér sátor csak egy része annak az egészen egyedi élménynek, amit ez az elvarázsolt kastélyt, rajzfilmhősöket, a 12 kínai állatövi jegyet és sok száz jégből, hóból, lámpásokból kreált figurát felvonultató program adott, hiszen jégből készült vízesés, karácsonyi égősorból fűzött csillagos ég, sőt a világ tetejére felérve – ahová a híres mozgólépcső vitt el – műanyag növényekkel telerakott tükrös pálmaház és hullámvasút is várt, utóbbi kettőt viszont már képtelenség volt dokumentálni, ugyanis addigra az összes nálunk lévő multimédiás eszköz megadta magát a fagynak. A Longqing-szurdoki jég- és lámpásfesztivál Peking válasza az észak-kínai Harbinban évente megrendezett, hasonló programra. Az ott uralkodó, valóban rendkívüli hideg ugyanis potenciális látogatók ezreit riasztja el.

A buszon hazafelé zötykölődve is tudtam én, hogy a Longqing-szurdokkal való rövid találkozást még számos következő alkalom követi majd, és hogy a kritikus hangnem ellenére csupán egyetlen problémám van vele:

Az, hogy ezt az egész vibráló, szempillafagyasztó-könnyfakasztó mesevilágot és az oda szervezett programokat nem én találtam ki.