Európa exportálása a világba

A méretben, színben és műanyagtartalomban a hazaiaktól merőben eltérő karácsonyfa-kiállítást elnézve ez a város most is ugyanolyan, mint tavaly ilyenkor volt. A helyi kínaiaknak talán az idén sem tűnik föl különösebben, hogy a pekingi kávézókban és üzletekben gyakorlatilag október vége óta Mikulás-sapkában és rénszarvasagancsos hajpántban dolgoznak, ami a nyugatabbról idetévedt utazónak nemcsak azért csal mosolyt az arcára, mert mintha csak kötelezően előírt ünnepi majmolást látna benne, hanem azért is, mert tudja, hogy a világ otthonnak nevezett sarkába is ebből az országból szállítják a karácsonyfaégőket.

Ebben az őrültnek korántsem nevezhető decemberi hangulatban csak Almási Tamásnak és Kékesi Attilának tűnik föl a nagykövetségi negyed környékén kígyózó, végeláthatatlan és túlzás nélkül legalább egy kilométeres sor: mint kiderül, emberek ezrei várnak rá, hogy bejussanak a karácsonyi étkeket és sört rejtő vásárba. Én addigra már egészen leharcolt és annál is tanácstalanabb állapotban hajtom magunkat a pekingi embertömegben abban a reményben, hogy megtaláljuk az interjú helyszínének kiszemelt kávézót – ráadásul tudom, hogy ők ketten talán soha nem hiszik el nekem, hogy több mint másfél éve ebben a városban élek.

A két filmrendező pár nappal korábban a Színház- és Filmművészeti Egyetem és a DokNomads nevű nemzetközi dokumentumfilm-rendező mesterképzés oktatójaként az idei mesterművek miatt érkezett Pekingbe (aztán később Sanghajba is), hogy az itteni magyar kulturális intézet bőrfoteljeiben diplomamunkák formájában hátborzongatóan közelről szembesítsenek a vászonra varázsolt emberi kapcsolatokkal. Először egy házasság képei, aztán a kijevi forradalomban a fronton dolgozó orvos harca, majd egy eutanázia előtt álló ember egyik első és utolsó élménye, s végül két juhásznő mindennapjai elevenednek meg. A nagyon vegyes – kínai, orosz, belga, mongol és magyar összetételű – közönség egy szeletet láthat abból a jelenségből, amiről Kékesi Attila azt mondja, hogy nem más, mint Európa exportálása a világba.

„Zurbó Dorottya filmje (Dalok az otthonról – K.E.M.) például egy olyan alkotás, amelynek a rendezője egy magyar lány, az operatőre egy bhutáni fiú, Belgiumban forgott a film, és egy nepáli nő életét követi nyomon, de a létrehozásában pakisztáni, német és görög diákok is részt vettek” – folytatja, majd kollégája veszi át a szót:

„Több ezer kilométerre Budapesttől döbbentem rá, hogy mennyire fontos ez az Európából valamit nagyon erősen, nagyon intenzíven és érdekesen különböző látásmódokkal átadó dolog; óriási szellemi izgalom volt ezt fölfogni, hogy itt ülünk a világ egyik nagyon távoli sarkában, ahonnét Európa szinte egynek látszik, és annyiféle vetülete, árnyalata, részlete és finomsága jelent meg, amit máshonnan nagyon nehezen lehet megkapni. Persze mindezt más módon is el lehet mondani, de nehéz úgy, hogy az befogadható, érzékelhető és a sajátod legyen. A dokumentumfilmezés maga jórészt erről szól.”

Bár a nézők aktivitását tekintve egyetértenek a rendezők, az eutanáziás film boncolgatásakor már előkerül a globális sokkos állapot és a kommunikációs szakadék fogalma is. Konstantin Stell Az utolsó első alkalom című munkája után beütő csöndet Kékesi Attila a kissé megrendült közönség visszajelzésének tudja be, főleg, hogy nem csak a film, de „már önmagában az a tény is sokkoló, hogy az az ember, akiről készült, pár napon belül valóban meg is halt”. Almási Tamás szerint viszont árulkodó különbség van az ázsiai és a nem ázsiai nézők reakciója között. Mint mondja, előbbieknek a merőben idegen és új téma miatt sokkal több lépcsőt kell megmászni ahhoz, hogy egyáltalán eljussanak a megértéséig, az európai nézők viszont „száz százalékban vették, hogy miről van szó, és bár a téma miatt nem lehet rajongani a filmért, attól az még tetszhetett nekik”.

Mikor a repertoárból végül kihagyott filmekről kérdezem őket, előkerül az a kulcskérdés is, hogy milyen filmeket érdemes kihozni Kínába. Almási Tamás ekkor így folytatja:

„Mi olyan híreket kaptunk, hogy itt az abszurdot, a humort és az iróniát nem, vagy nem úgy értik, ahogy otthon, ezért a mezőny egyik legerősebb – egy budapesti fotós verbálisan nagyon nehezen körülírható – darabját, ami pontosan ezekre épít, ki se hoztuk, mert mindenki azt mondta, kizárt, hogy értsék ezt a nagyon mai és nagyon modern, a rendező karakteréhez vizuális elemeiben teljesen illeszkedő alkotást, amit egy spanyol fiú készített.”

„Ami a viccet illeti, Kínában mások a nézői szokások: a humorban talán a harsányabbat kedvelik, és azt szeretik, ha fordulatos egy történet. Amikor az itteni producerekkel egyeztettünk néhány évvel ezelőtt, három kérdésük volt. Van-e benne nagyon izgalmas szerelmi szál, izgalmas-e maga a történet, és lehet-e sokat nevetni. Nevetni természetesen sokat lehet, de az is igaz, hogy A zöld sárkány gyermekei nem »úgy« vígjáték.” Ezt már Miklauzic Bence filmrendező – szintén a Színház- és Filmművészeti Egyetem tanára – mondja, amikor 2010-es vígjátékával kapcsolatban beszélgetek vele, amit a magyar intézet karácsony előtt pár nappal mutatott be ugyancsak Pekingben. A zöld sárkány egy magyar és egy kínai ember barátságáról szól, ami nagyon sajátos körülmények között alakul ki. Mint a rendező mondja, ez volt az első alkalom, hogy a filmet csak kínaiakból álló közönségnek vetítették.

„Nekem úgy tűnt, hogy a nézők nagyra értékelték, hogy meg tud születni az a barátság egy kínai és egy magyar ember között, amit a film ábrázol, az pedig külön tetszett nekik, hogy nem hollywoodi hatásvadászattal dolgoztunk, és csupa amatőr kínai játszott benne. Nekem szakmailag külön megnyugtató, hogy ugyanekkor a kínaiak nem látták rajtuk, hogy bántóan amatőrök lettek volna. A nézői visszajelzésekből egyértelműen kiderült, hogy a film mindenkinek mindenhol tud szólni, ha érzések, gondolatok vannak jól megfogalmazva benne” – teszi hozzá. A szerelmi szálról pedig így beszél:

„Ott ülök egy raktárban, bejön egy angyal, arra reagálok, de nem erről szól a film. Itt a két karakter közti különbség a lényeg: van a magyar, minden kiégettségével és a piszkálódó megjegyzéseivel, és van a kínai, akinek lehetetlen küldetés, hogy elcsábítsa a magyar lányt. Szívvel-lélekkel átadja magát annak, hogy ha ő kínai szerenádot ad, az hatni fog. Mi magyar szemmel tudjuk, hogy nem, de ez annyira távol áll mindentől, amit a csajozásról gondolunk, hogy Jánosban, a magyarban is fölmerül, hogy nevetek ezen a kínain, de azért valamit tud, amit én nem. Itt kezdődik el egy változás.”