„Mindennap csináljuk, de az ebédlőasztalnál nem beszélünk róla” – avat be hálószobatitkaiba ez az izmos, jól öltözött és az átlag kínai férfiakat sok mindenben megszégyenítő srác, akit elég pofátlanul szólítok le a bárpultnál. Nagyon jó a haja, még annál is jobb az illata, és úgy van összerakva az öltözéke, hogy az utcán biztosan megfordulnék utána. De a helyzet az, hogy ebben a klubban mindenki megfordulna – és fordul is: olyan helyen vagyok, ahol zömében meleg férfiakkal isszuk a vodkaszódát.
Alkalmi interjúalanyom őszintén és szívesen válaszol a kérdéseimre, az sem zavarja, hogy jegyzetelek, és alig várja, hogy a színpad közelében készülődő táncosok ledobják magukról a ruhát. Az alsónadrágot is. Az enyémhez hasonlóan rövid hajú, a barátnőjük társaságában lévő lányokat is látni, de jóval kevesebbet. Az a hír járja, hogy a kizárólag nőknek fenntartott leszbikus klubokat bezárták Pekingben, így nekik máshol szerveznek privát partikat. Az igazság az, hogy egy ehhez hasonló szombat este elég csalóka képet adhat az önfeledten bulizó, kiegyensúlyozott és tagadhatatlanul gyönyörű homoszexuális közösség mindennapjairól, mert egy efféle klubba belépve nem létezik diszkrimináció, nincs szükség rejtőzködésre, és nem kell „visszaváltozni normálissá” a családi ebédlőasztalnál, ahol a férfiaknak a nők (és a gyerek) mellett van a helye. A melegbárok képezik az egyik olyan biztonságos szigetet Kínában, ahol az itt élő melegeknek szinte semmitől sem kell tartani, és bár van üdítő kivétel – alább mindjárt az angol nagykövetség is –, sajnos épp elég az olyan hely, ahol félni kell.
Két decensen ülő csokornyakkendő, két jól szabott öltöny és egy júniusban kiadott külügyminisztériumi rendelet kellett ahhoz, hogy Kína egyesült királysági nagykövete hatvanezres megosztást produkáljon a kínai twitteren. Sir Sebastian Wood a Kínai Népköztársaság történetében első alkalommal számolt be két férfi között létrejött házasságról, miután a brit külügyminisztérium idén nyáron engedélyezte az azonos nemű diplomaták frigyét, éljenek bárhol a világban. Nem elhanyagolható, hogy arról a Kínai Népköztársaságról van szó, ahol az azonos neműek közti kapcsolatot csak annak dekriminalizálása, 1997 óta nem büntetik letöltendő szabadságvesztéssel; ahol egészen 2001-ig kellett várni arra, hogy a homoszexualitás jelenségére ne egyfajta elmebajként tekintsenek, bár ugyanitt a „kórt” gyógyító elektrosokk-terápia a mai napig létezik. Egy, az „utca emberével” készített friss felmérés szerint Kínában – különös tekintettel a kisvárosokra – az emberek 70%-a latens homofób, de legalábbis nem engedné a gyerekének, hogy a saját neméhez vonzódjon.
A világsajtót is bejárta már az a rendkívül sokatmondó és elég jellemző válasz a homoszexualitás tolerálásával kapcsolatban, hogy „az ilyesmivel nincs semmi gond, hiszen mindenkinek a magánügye, hogy kit szeret, de hogy az én fiam is a fiúkat szeresse, azt nem lehet megengedni, azt természetesen megtiltom”. A sanghaji brit főkonzul, Brian Davidson és amerikai vőlegénye, Scott Chang sir Sebastian Wood pekingi nagyköveti rezidenciáján idén szeptemberben tartotta menyegzőjét. Az esemény óriási port kavart a kínai fővárosban. A közvéleményt masszívan formáló tudósításokban még az angol és az amerikai újságírók sem hagyták említés nélkül a kínai származású Chang apjának szavait: ő valahogy úgy fogalmazott ugyanis, hogy ez a frigy – maximálisan – szembemegy a családi hagyományaikkal, de az ő fia mindig is „jó fiú” volt, így – egy kicsit mintha a fogát húznák, de – áldását adja a dologra.
Ezért a reakcióért bizonyára ölni tudnának azok a fiatalok, akik a közelmúltban a melegházasság legalizálásáért nyújtottak be petíciót a legfőbb kínai államhatalmi szervhez, az Országos Népi Gyűlés Állandó Bizottságához. Tették mindezt azért, hogy az e tekintetben kicsit sem toleráns társadalom ne termeljen ki még több hazugságon és kényszerhelyzeten alapuló vegyes házasságot – vagyis olyan, a hagyományos családmodell prezentálására hivatott, teljesen fals életközösséget, amelyben egy homo- és egy heteroszexuális ember él együtt a szülői elvárások miatt. Ha nem mennének bele a dologba szexuális identitásuk ellenére, akkor alapvető polgári jogi igényeiket, sőt egy extrém példával élve az élethez való jogukat sem tudnák érvényesíteni, hiszen amíg diszkriminálják (és nem legalizálják) az azonos neműek élettársi kapcsolatát, addig az egyébként egymással együtt élő párok ingatlan- vagy öröklési ügyekben (hogy a fontos egészségügyi beavatkozásokról ne is beszéljünk) nem hozhatnak döntést a partnerük helyett, a nevükben nem írhatnak alá. Kínában bizony továbbra is tabu melegnek lenni.
„Egy meleg ismerősöm egy kisvárosban lakik itt, Kínában; nem tudom, hogy szegény hogy talál majd barátokat” – mondja Tingting Wei, az egyik LMBT (azaz leszbikusokat, melegeket, biszexuálisokat és transzneműeket tömörítő) szervezet oktatással és jogsegéllyel foglalkozó munkatársa. Tingting fiatal biszexuális nőként sosem vallaná be a szüleinek, hogy nem csak férfiakkal tudna párkapcsolatban élni. Noha nem Pekingben született, most itt él és dolgozik, így a nagyvárosi melegközösségekkel kapcsolatban pozitívabbak a tapasztalatai, mint a vidékiekkel. „Igaz az, hogy különböző osztályokba, ha úgy tetszik kasztokba sorolják az embereket. Pekingben vagy Sanghajban legalább biztonságban tudhatják magukat a homoszexuálisok, mert a nagyvárosokban arra is van tér, hogy vitázzanak, beszélgessenek, megvédjék magukat, ha kell.”
Megvédeni magukat pedig nagyon is kell. Mint Tingting mondja, Kínában a homoszexualitás olyasmi, amiről hallgatnod kell a munkahelyeden, nem viheted haza a szülői házba, mert a konfuciánus hagyományokon alapuló kínai családmodell értelmében nem ez a dolgok rendje. Tingting a munkája során gyakran találkozik olyan internetes hozzászólásokkal, melyek szerint ha azonos neműekkel szabad volna, akkor akár állatokkal, sőt családtagokkal is lehetne házasságot kötni. Megdöbbentő viszont az, ahogyan a homoszexualitást a világháló névtelen bugyrain túl a jogalkotó és bizonyos értelemben a jogalkalmazó is súlyosan diszkriminálja: Kínában a meleg férfiak a mai napig nem adhatnak vért, és a leszbikus nőknek is csak a közelmúltban engedélyezték ugyanezt; léteznek olyan egészségügyi szolgálatok, ahol a szülőknek gyógyító kezeléseket javasolnak a homoszexuális gyerekük „megjavítására”; a Tingting munkahelyéhez hasonló szervezetek tevékenységét és az ottani munkavállalókat is a szokottnál gyakrabban ellenőrzik: előfordult például, hogy egy konferenciát megelőző éjszaka a lakásán törtek rá a rendőrök, és arra utasították, hogy mondja le a másnap reggelre szervezett teljes programot.
Tingting eleget tett az utasításnak, és meglep az a pozitív hozzáállás, ahogy a munkájáról beszél. Egy hivatalosan nem bejegyzett szervezetnél segít a kínai (és a délkelet-ázsiai) LMBT-közösség éves konferenciáinak szervezésében, dokumentumfilmek készítésében. Tisztában van vele, hogy a kínai hatóságok sosem jegyzik majd be hivatalosan. Mint mondja, bár az engedély ellenértékét kifizette az őt igazoltató rendőröknek, a papírt soha nem kapja meg, ilyen papír ugyanis nem létezik.
„A nyugati megoldásokhoz képest talán az a legnagyobb különbség a kínai törvényekkel kapcsolatban, hogy itt (ma már) egyetlen kódexben sincs nyoma diszkriminációnak” – folytatja. A melegházasságra például a törvényszöveg szerint az alábbi bűvös hármas jellemző: nem megengedett és nem támogatott, de expressis verbis nem tiltott.
És – tán éppen ezért – a napnál is világosabb, hogy nem legális.
