Olcsó, de strapabíró, gyorséttermi ajándék papírkoronával a fejünkön gubbasztunk a narancsszín székekben este negyed kilenckor. Egy családosnak tűnő, jó néhány virgonc gyerekkel körülvett férfi félreérthetetlenül engem néz, sőt mintha kacsingatna is. Odakint már besötétedett, és a körülöttem lévők közül senki sem tudja, hogy az éjszaka mi lesz vele. A reptér zsúfolt, a repülőnk késik. Órákat, ami azt illeti, én pedig másokhoz hasonlóan bizonyosan le fogom késni a csatlakozásomat. Ughy Szabina költő, író számára „a repterek nagyon sűrű, átlényegítő erejű, szinte már szakrális terek”. Ő egy nemrégiben megjelent interjúban úgy fogalmaz, hogy a reptereken „annyira világossá válik, hogy mi a fontos és mi nem, hogy mi az, amit magaddal viszel, és mi az, ami felesleges, hogy hová tartasz, és hol vagy most”. Ebben nagyon-nagyon egyetértek vele. Attól tartok, nem is olyan egyszerű megszokni, hogy nem Kínában vagyok.
Nagyrészt megmosolyogtatnak, de egy kicsit kétségbe is ejtenek az esetlen elcsodálkozásaim. Amikor buzgón keresem a női mosdóban a vécékagyló mellé elhelyezett szemetest, ahová a papírt kéretik dobni – a kínai mellékhelyiségek sajátja, a nagyon vékony vízcsövek miatt, és a túl sok papír következtében kialakuló csőrepedést megelőzendő. Hogy az ehhez hasonló figyelmeztetésekről ne is beszéljünk!
| ||
Kis híján a szívem szakad meg a lefolyóban menthetetlenül eltűnő ivóvízért (hiszen mi Magyarországon ivóvízzel fürdünk!), és szokatlanul meglepve érzékelem, hogy a budapesti reptéren kapható ásványvíznek nevezett ital túlnyomóan valóban ásványi anyagokat tartalmaz, nem pedig a megengedettnél (!) jóval nagyobb mennyiségű baktériumot, ahogy az Kínában a közelmúltban egy ásványvízmárka esetében napvilágra került. Ami a reptereket illeti, már egészen otthon vagyok a bőröndös-biztonsági öves időszakok bájos átmenetiségében, és kár lenne tagadni, hogy nem bánom az ilyen órákat késős, ad hoc helyzeteket. Tudom, hogy kikkel érdemes összemosolyogni a váróban, és kiknek lehet fülfájás ellen cukorkát, rágót fölajánlani a gépen.
A papírkoronás várakozáshoz hasonlóan az elmúlt pár hétben, a szabadságom ideje alatt történt, hogy egy egészen alacsony, ötéves forma kislány várt a mellettem lévő széken. Meglepő érdeklődéssel fogadott, és az út alatt örömmel ecsetelte, hogy Kanadába megy, hosszú-hosszú időre. Először ült repülőn, így amikor a fülét fájlalta, rágót nyújtottam felé, amit ő automatikusan „Anya, rágd meg nekem!” felkiáltással egy fiatal nőnek adott tovább, aki miután bekötötte a másik, a rágózónál legalább két-három évvel fiatalabb gyereket, gondterhelten „rágta elő” a drazsét. Mialatt a kislány szűnni nem akaró kérdésekkel és megjegyzésekkel bombázott, és a végén még azt is elérte, hogy helyet cseréljek vele – mert az ablaknál ülni vitathatatlanul sokkal jobb –, elgondolkodtam rajta, hogy vajon miért is utazunk mi együtt. Azt számolgattam, hogy ha minden a terveik szerint alakul, akkor a következő hazalátogatásom alkalmával nem lesz esélyem Budapesten összefutni velük. A kisebbik lány, aki most még magyarul is alig tud beszélni, tíz-tizenkét év múlva anyanyelvi szinten műveli majd az angolt vagy a franciát, sőt talán mindkettőt, és ha az elvárásaiknak megfelelő munkát és iskolát találnak, akkor pár év múlva az édesanya arcán nyoma sem lesz annak az egészen megfoghatatlan, aggódó bizonytalanságból eredő pániknak, amit akkor fölfedezni véltem.
Azt a pánikot már én is túl jól ismertem a tükörből, bár a kínai tükrökben valahogy kevesebbszer láttam viszont, de ezt biztosan a kínai tükörüveg teszi. Netán a tükörüveget készítő mester, aki mindennap mosolyogva integet, ha meglát. Csakúgy, mint a temetkezési vállalat melletti kis büfé marcona tulajdonosa, aki nem annyira a szájával, mint inkább a szemével nevet, kacag. Egy rozoga, babakék műanyag asztalnál ül és kártyázik a konkurens szakácsokkal; nyoma sincs köztük a versenyszellemnek, hisz a büfésoron mindenki egyenlő: a legtöbb helyinek itt jól menő, rágcsálókkal is megosztott kis étterme van, ahová egyre különösebb alakok, például európaiak térnek be nap mint nap. Csak szokásaikban és nyelvismeretükben különösek, az öltözékük például teljes mértékben a helyi szokásokat tükrözi.
| ||
Jó ideje biztos voltam abban, hogy a környékünkön (sőt inkább az egész város kevésbé nyugatiasodó részein) az ember gyakorlatilag bármiben kimehet az utcára, senkinek sem tűnne föl például, ha pizsamában indulnék vásárolni – aztán egy utolsó pillanatban meghiúsult pizsamaparti rákényszerített, hogy kipróbáljam a dolgot. Azon az ominózus vasárnapon a pezsgős reggelihez nemcsak igazi pizsamát kellett húzni, hanem kiegészítőket is, én pedig egy tisztességesen piros paróka, egy napszemüveg és színes hajcsavarók mellett döntöttem. Pár órával később ebben a szerelésben, a pezsgő és a croissant hűlt helyén szembesültem a kemény valósággal: nem elég, hogy későn érkeztem, a program érdeklődés hiányában elmaradt. Csalódottan és a szerkót csak azért is magamon tartva sétálgattam a városban, mikor egy kis boltba betérve hosszas kérdezősködésbe kezdtem. Az eladó mosolygós, középkorú nő volt, és készségesen magyarázott a házi készítésű, parányi tégelyekben kínált kézkrémekről, amikből végül egy tucatot tettem a kosárba. Ám amikor gondoltam egyet, és lekaptam magamról a parókát hajcsavaróstól, idegesen babrálva az addigra szinte rasztásra összeállt csuromvizes tincseimmel, a krémekről előadást tartó nő megállt, és csak annyit jegyzett meg a mellettem álló, bőszen fordító barátnőmnek: biztos volt abban, hogy a fejem tetején lévő kócos kompozíció a sajátom, csak kellett hozzá valami ütős hajfesték. Büszkén, a hipotézisét beigazolódni látszó kutató módjára, szinte táncolva léptem ki a kis üzlet ajtaján, és ez a jelenet még sokáig dolgozott bennem.
Legutóbb például akkor, amikor a reptéri váróban papírkoronával a fejemen ülve döbbentem rá, hogy a családosnak tűnő, jó néhány virgonc gyerekkel körülvett férfi minden bizonnyal a korona miatt kacsingat rám. Most már csak azt bánom, hogy nem kaptam le a különös ékszert a fejemről – mintegy megnyugtatásul, ahogy Kínában szokás –, így adva a világ tudtára, hogy nem igazi.
