Amikor megtelefonálták a hírt, hogy meghalt - hétfőn éjjel, fellépésről hazatérve lefeküdt, de kedden már nem ébredt fel, megállt a szíve -, szomorúságot és szégyent éreztem. Persze a sajnálat az első, meg a düh, hogy ez nem lehet igaz. De mindig igaz. A szomorúságban osztozom feleségével, gyerekeivel, barátaival is, a szégyen csak az enyém. Bele kell gondolnom, hogy milyen régóta mennyire kevéssé követtem nyomon, amit csinált, pedig nagyra értékeltem a - mit is... Leginkább azt, ahogyan zenélt.
Szőnyei Tamás