Ausztrália ugyan kimaradt és Ázsiát is csak egyetlen csapat képviseli, de a másik három földrészt illetően éppoly színes a kínálat, mint mindig.
Visszatérő lelkek és szigeti debütánsok, nemzetközi sztárok és felfutóban lévő hazai előadók, tradíciókhoz ragaszkodó és azoktól elrugaszkodó zenék, akusztikus és elektronikus hangszerpark, fűben ücsörgő és színpad előtt táncoló tarka tömeg, ahogy az lenni szokott - változhat a szponzor, a lényeg, immár nyolcadszor, állandó: a Világzenei Nagyszínpad idén is a Sziget egyik sarkalatos pontja.
Ázsiai dobok
A felütés kemény lesz, egyenest - na jó, finn, francia, olasz, spanyol, belga, német kanyarok után - Japánból: a Gocoo (augusztus 8., 17.00) tizenegy tagja, hét nő és négy férfi átveszi a melót a sátorverőktől, és attól kezdve ők diktálnak. Huszonkét kézzel ütnek negyven dobot, sikoltásokkal központozzák a ritmust, pillanatnyi szünet, karok a magasba, csak hogy újra lesújthassanak. Amennyire ősi és japán ez, annyira átjön (belőle valamennyi, annyi, amennyi éppen elég ahhoz, hogy működjön) a világ bármely fertályán. Mondhatnánk, hogy a Drummers of Burundi távoli rokonai - más kultúrkör, de hasonló hipnotikus hatás. Transzba klopfolják az agyadat, kezed, lábad automatikusan átveszi az együttállások és elcsúszások finomságaira és az évszázadok alatt megszilárdult, vaskos alapra épülő tempót, nincs kibúvó, legfeljebb, ha kifeküdtél tőlük.
S ez így megy már tíz éve. 1997-ben mutatkoztak be hazájukban, 2000-ben Amerikában, 2003-ban, Graz kulturális fővárossága idején Európában. Azóta is vissza-visszajárnak turnézni, közben persze megvolt már nekik Ausztrália is. Stúdió- és élőlemezek (Healing Asia Vol.2; Live '01; Lovebeat), filmzenék (két Mátrix-darabhoz) jelzik útjukat, meg egy DVD (Live '02).
A dobjaik neve taiko. Ott ennek komoly hagyománya, sőt tudománya van, a taikológia, annak pedig szaklapja, a Taikology Japan. Ebben írták a Gocoo koncertjéről 2001 novemberében: "Forró és vad, akár egy rock'n'roll buli. Hihetetlen, hogy ezt a hangzást zömmel női dobosok hozzák létre." Nem titok, az idézet a zenekar honlapjáról ered, ahol nyilvánvalóan reklám szerepet tölt be, de attól még helytálló. A Gocoo a Sziget egyik kedvence lesz. Az út menti szeméttárolókon doboló félmeztelen fiúk egy héten keresztül azt hiszik majd, hogy ezt ők is meg tudják csinálni, ami persze csak a felszínen lesz igaz, de attól még élvezhetik nagyon.
Transzkontinentális reggae
Volt idő, amikor nagyon hiányzott a reggae a Világzenei Nagyszínpadról, de ez szerencsére elmúlt, s idén minden korábbinál gazdagabb a jamaicai kötődésű kínálat. Ami ráadásul fel is vázolja e zene útját kezdetektől napjainkig. A kiindulópont természetesen a Skatalites (augusztus 10., 19.45). A színpadon, mielőtt beizzítanák a motort, el szokták mondani, miheztartás végett: ők a világ legelső ska-bandája. Előbb csinálták mindenkinél, s a 60-as évek óta karbantartott energiáikat mozgósítva űzik ma is - ha nem is teljesen eredeti felállásukban, hisz' a halál aratását semmilyen mágia meg nem akadályozhatja. 2003-ban, amikor először villanyozták fel a Szigetet, leginkább a bőgősüket figyeltem, gyönyörű barázdált arc, méteres raszta fürtök, ősz szakáll, minden porcikáját a vérében lüktető zene mozgatja - az utcán kóros reszketésnek vélhetnénk, de a színpadon harmonikus dacolás az öregedés kegyetlen tényével.
Kis kitérő a jelző nélküli Nagyszínpadra: a 70-es évek végének brit posztpunk színterét meghódító ska-revival egyik nagyágyúja, a hosszabb-rövidebb szünetek óta ismét aktív Madness (lásd bővebben mellékletünk II. oldalát) képviseli majd a Szigeten a ska-sztori második fejezetét, a harmadikat pedig itt, a világzenei programban, Alpha Blondy (12-én, 19.45). Csak dióhéjban: a ska lelassításával kifejlődött reggae 26 éve halott királya, Bob Marley élete egyik fő célját teljesítve visszavitte a reggae-t Afrikába, ahonnan a Jamaicát benépesítő rabszolgákat elhurcolták. Megszületett az afrikai reggae. Marley és a másik óriás, Winston Rodney (azaz Burning Spear, egy szigeti hiányjel, egyelőre) hatására kezdett reggae-t játszani az elefántcsontparti Seydou Kone, azaz Alpha Blondy, aki azóta szintén inspirált egy generációt, példának okáért honfitársát, a tavaly itt járt Tiken Jah Fakolyt is. Alpha Blondy a 80-as évek óta az afrikai reggae állócsillaga, a klasszikus hangzást viszi tovább.
A történet negyedik fejezetét a Pannonia Allstars Ska Orchestra (11-én, 17.00) írja, itt és most, több mint négy évtizednyi ska-reggae örökség birtokában, angolul és magyarul. Szerencsére a PASO nem kelt olyan feszengő érzést, mint ami el-elfogta az embert a 80-as évek elejének olykor szimpla umca-umcába csúszó magyar ska-próbálkozásainak hallatán. S végül az ötödik etap a londoni bázisú Ska Cubano (9-én, 17.00) totális fúziója: mindenféle karibi és latin tánczenék, cumbia, mambo, rumba, son, az 50-es évekig visszanyúló repertoár, a ska lüktetésére telepítve. Határtalan karnevál.
Amerikai aranykor
Karneválra lesz más alkalom is, klasszikus és modern felfogásban egyaránt. Eddie Palmieri (augusztus 12., 21.30) 1936-ban, Puerto Ricó-i családban, New Yorkban született. Próbálkozott ütőhangszerekkel is, de klasszikus képzettségű zongoristaként vált a latin szórakoztató zene mesterévé. Többtucatnyi album és Grammy-díjak sokasága fényezi életrajzát. A régi nagyok egyike, aki mellől az évek során eltünedeztek kortársai (mint Celia Cruz vagy Tito Puente), de a Palmieri-féle salsából áradó életöröm éppúgy elmossa a mulandóság fölötti bánatot, ahogy a Buena Vistát hallgatva sem tud hosszú távon magával ragadni a szomorúság (Compay Segundo, Rubén González és Ibrahim Ferrer halála miatt).
Ezúttal nem lesz Bueno Vista-est a Szigeten, de az évek óta megszokott és megszeretett kubai hangulatot, a son, a bolero és a rumba édesbús melódiáit mégsem kell nélkülöznünk: a műfaj egyik alapzenekara, az 1976-ban alapított Sierra Maestra (8-án, 18.15) gondoskodik róla. A júliusban a Millenárison szerepelt Septeto Nacional megelőzte, a Cubanismo és az Afro-Cuban All Stars követte őket a son evolúciójának során, ők pedig legutóbbi albumukon nemzetük zenéjének múltjába tekintettek vissza. A Son: Soul of a Nation afféle gyöngyhalászat: tucatnyi klasszikus kompozíció a 20-as évektől a 60-as évekig, tehát nagyjából a forradalomig tartó időszakból. Ebben azonban fölösleges bármiféle politikai üzenetet keresni. Nem panaszkodhatnak, nekik jól megy, a 80-as évek óta járnak külföldre, amit meg felidéznek, az maga a 24 karátos aranykor.
Abszolút mai hangzásra törekszik viszont a Sidestepper (13-án, 17.00): kolumbiai tánczene és brit dance music pulzál együtt Ivan Benavides és Richard Blair keze nyomán. Szét lehetne szedni a szálakat, de az elemezni próbáló agytól úgyis pillanatok alatt átveszik a munkát a lábak, jobb hát egyszerűen odaengedni ezt a lüktetést, ahová automatikusan tart - a talp alá.
Európai együttműködések
Miközben északról Mari Boine (augusztus 13., 19.45) és a Värttinä (14-én, 21.30), délről a Mau Mau (10-én, 19.45), keletről a Leningrad (14-én, 19.45), nyugatról pedig Sergent Garcia (13-án, 21.30) révén többé-kevésbé régi ismerősök hozzák mindazt, amiért meghívóik és hallgatóik újra meg újra visszavárják őket, a Lengyelországból érkező Motion Trio (14-én, 18.15) igazi felfedezést ígér. Janusz Wojtarowicz, Pawel Baranek és Marcin Galazyn hangszere a tangóharmonika, mely egy szál magában is rendkívül sokszínű muzsikára képes, hát még hármasban. A 70-es években született krakkói fiatalemberek akadémiai tanulmányokkal és az utcai zenélés tapasztalataival a tarsolyukban fogtak lemezkészítéshez. Felvételeik megtalálhatók a kelet-európai hangokra fülelő berlini Asphalt Tango kiadó katalógusában (Pictures From The Street, 2004, Play-Station, 2005), életrajzukba olyan neveket biggyeszthetnek, mint Joe Zawinul, a Gotan Project, Trilok Gurtu és sokan mások (akikkel közösen koncerteztek), vagy Krzysztof Penderecki (2000-ben, Krakkóban nagydíjat nyertek a kortárs mester nevét viselő nemzetközi versenyen, idén pedig Los Angelesben, New Yorkban és Chicagóban mutatták be egyik művének tangóharmonika-trió átiratát). A Motion Trio tisztán akusztikus zenét játszik, francia, balkáni, sőt skóciai (!) hangulatba ringat, s persze mindent tud a Piazzolla-reneszánsz óta újra hódító tangóról is. E sorok írója simán el bírna képzelni egy tökéletes krakkói estét a Motion Trio és a Kroke fellépésével, de a Szigeten is vétek lenne kihagyni a tangóharmonika virtuózait.
A Motion Trio mellett a Besh-o-droM (9-én, 18.15) és Fanfare Ciocarlia (11-én, 19.45) is szerepel az Asphalt Tango és a Sziget kimondottan erős balkáni kínálatában. A romániai roma rezesek ezúttal egy kisebbfajta Európa-válogatottat kitevő énekessel lépnek színpadra - lemezük és műsoruk címének megfelelően királynőkkel és királyokkal. Köztük lesz a macedón Esma Redzepova, a bolgár Johnny Iliev, a flamencót játszó francia Kaloome, valamint Miczura Mónika. Rajta kívül a magyar folkénekesnők új generációjának három kiválósága, Szalóki Ági, Bognár Szilvia és Herczku Ágnes is közös produkcióban szerepel (Szájról Szájra, 13-án, 18.15), de ezzel még nem ért véget a különleges kooperációk sora: a Vujicsics együttes mintáját követően délszláv zenét játszó Söndörgő együttes (12-én, 17.00) is vendégül lát egy királyt (Ferus Mustafovot, Macedóniából), ami fergeteges órát ígér. S itt lesz a bolgár Theodosii Spassov (11-én, 18.15) is: az ő hangszere a kaval - a fafúvós, melynek fátyolosan lebegő hangja oly megragadó vizualitással vetíti elénk az érintetlen és vészterhes balkáni hegyvidék látványát. E belső mozit ezúttal amerikai partnerekkel, a Klezmaticsból ismert Matt Darriau vezette, négytagú Paradox Trio kíséretében indítja be. Gambit című albumukon oly bámulatosan simán csúsztatják egymásba a Balkán hangjait és a klezmer hatásait is magába olvasztó kortárs dzsesszt, mintha Plovdivból egyenes autósztráda vezetne New Yorkba, letérők nélkül.
Afrika nagyságai
Súlyos merénylet az afrikai zenéket kedvelők pénztárcája ellen a világzenei színpad: az utolsó két napra ugyan senki sem jut Afrikából, addig viszont csupa kihagyhatatlan klasszis.
Cesaria Evorát (augusztus 9-én, 21.30) szükségtelen bemutatni: akárhányszor beteszi hozzánk mezítlábát a szenegáli tengerpartra néző Zöld-foki-szigetekről, ujjai köré csavar mindenkit. Szenegáltól a kontinens belseje felé az első ország Mali, ahonnan két, egészen eltérő, de egyként mágikus produkció jön. Legutóbbi albuma, a M'Bemba újra csúcsformában és a legfinomabb nyugat-afrikai pop mestereként mutatja Salif Keitát (8-án, 21.30) - remélem, ezt az alapvetően akusztikus dalciklust hozza magával, s nem áldozza fel a szabadtéri fesztiválközeghez elméletileg jobban illő, harsányabb műsor kedvéért. Totál más világ a Tinariwen (9-én, 19.45): a sivatagi bluesban, amiből tavaly ízelítőt adtak a Szigeten, a 2004-es Amassakoul és az idei Aman Iman óta ők a mérce. Folytonos robbanással fenyegető feszültség sűrűsödik számaikban, állandó készenlétben tartván a hallgatót is. Akár az ellenséges terepen bevetésen lévő harcosoknál, náluk sincs pillanatnyi kihagyás, minden - mármint az elektromos gitárok minden hangja - élesben megy. Mali északi szomszédjából, Algériából ered, de Franciaországban teljesedett ki az Orchestre National de Barbés (8-án, 19.45) eksztatikus gnawa-rai-rock fúziója, illetve Rachid Taha (10-én, 21.30) karrierje. Egy kevésbé izgalmas, rockos periódus után a tavalyi Diwan 2 című albumával Taha visszatért a 98-as Diwan verhetetlen világához: akusztikus arab dalok, hol érdesebb hangvételben, hol az érzelgősség határáig merészkedve, sodró monotonitással és kacskaringós díszítésekkel, sőt: franciás sanzonszerűségek is beleférnek.
Végül, de nem utolsósorban Manu Dibango (11-én, 21.30). A kameruni szaxofonos a 70-es évek elején, az első afrikai muzsikusok egyikeként aratott nemzetközi sikert. Most, 74 évesen nagy újdonságra aligha készül, viszont egész biztos, hogy nagyszerű szólókkal tűzdelt, pihenést nem engedő ritmusoktól hajtott és a mai hangképhez is igazodó összefoglalót ad életműve maradandó darabjaiból.
