Laurie Anderson a június 7-i Narancsot lapozgatja, Darvas Iván fotójától John Malkovichig és vissza. Valami hasonlót lát a két színész kisugárzásában. Hát nem tudom, én ezt nem érzem, felelem, közben arra gondolok, vajon sikerül-e olyasmit kérdeznem tőle a rendelkezésre álló húsz percben, amire "valódi", eredeti választ kapok. Nem olyan értelemben, hogy két kelletlen mondattal rövidre zárná, ilyesmitől az ő esetében nem kell félni, kedves ember, nincsenek sztárallűrjei, lételeme a kommunikáció, és ha másfél órára elvállalt öt interjút, akkor ezt az időt beszéddel tölti ki. Nem az interjú befagyásától tartok tehát, inkább attól, hogy önmagától idézve válaszol, s amit mond, azt valahol, valamikor, akár többször is előadta már, utólag megtalálom kinyomtatva vagy hangfelvételen, és szembesülhetek vele, hogy bejárt ösvényen mozgok.
"Egy barátommal beszélgettem, és azt mondtam neki: akartalak és kerestelek, de nem találtalak. És ő azt mondta: hé, most hozzám beszélsz, vagy csak az egyik performanszodat próbálod?"
Language Is A Virus
Az automatikus Anderson-szöveget megelőzendő, inkább idézek tőle én: "Ma este annak a mindannyiunk számára adódó, nagyszerű lehetőségnek szeretnénk szentelni zenénket, hogy elkezdhetjük igazán megérteni az utóbbi napok eseményeit, hogy aztán bátorsággal és részvéttel cselekedhessünk, miközben terveket készítünk egy teljesen új világban való életre." E szavakkal indította New York-i koncertjét alig egy héttel a 2001. szeptember 11-i terrortámadás után. Arra voltam kíváncsi, hogy vajon a dolgok ilyetén végiggondolásának az eredménye-e a most színpadra vitt Homeland.
"Részben igen. De minél többet gondolkozom ezen, annál inkább ráébredek, hogy nem is teljesen új ez a világ. Valójában nem is új." Az csak az első benyomás volt? "Így van - válaszolja. - Sokkos állapotban mondtam ezt, amikor még arra se volt lehetőségem, hogy a saját stúdiómba eljussak. Valóban sokkot okozott számunkra, hogy ilyen módon csatlakozunk a világ többi részéhez. Mert addig tökéletesen sebezhetetlenek voltunk. Az a pillanat... Nagyon intenzív időszak volt az... A New York-iak nem jó áldozatok, ez idegen a mi mentalitásunktól. Nem akarunk áldozatok lenni. De ez a dolog jelentős mértékben megváltoztatott bennünket. Lehetőséget adott, hogy megtanuljunk valami érdekeset. Nagy városban élünk, amelyről azt tartják, hogy hűvös, rideg és ambiciózus népek lakják, mindenki csak rohan a dolga után. Az ember arra gondol, hogy ha ilyen helyen él, és valami rossz történik vele, vajon segítségére lesz-e bárki is, vagy mindenki elfordul tőle. Erre a kérdésre választ kaptunk. Láthattuk, hogy az emberek valóban segítenek egymásnak, kedvesek egymáshoz. Adódott tehát egy nagyon gyöngéd pillanat. A legjobb dolgok egyike volt ez, ami valaha a New York-iakkal történt. Mert megérthettük, hogy él bennünk egy gyöngédség, aminek addig a létezéséről se tudtunk. Ez fantasztikus volt. De nagyon gyorsan átpolitizálódott és átszentimentalizálódott az egész, és előállt a bosszú szituációja - de nem a New York-iak részéről.
Nem mi kezdtük el lengetni a hazafias lobogót. Nem mi voltunk azok. Sok ismerősünk és polgártársunk meghalt, de nem mi akartunk bosszút állni. Inkább arra gondoltunk, hogy soha, senkivel nem szabadna ilyesminek megtörténnie, sem a barátainkkal, sem az ellenségeinkkel. De miként az lenni szokott, a politikai jobboldal az emberi szabadság korlátozására és a magánélet megfigyelésének fokozására használta fel a helyzetet, és ürügyet faragott belőle Irak megszállására."
"Elmentem a moziba, és láttam egy kilenc méter magas kutyát. És ez a kutya teljes mértékben fényből készült. És betöltötte az egész vetítővásznat."
Walk The Dog
Laurie Anderson terrierjét Lolabellnek hívják. Aki augusztus 20-ig ellátogat a Millenáris mini Guggenheim Múzeumot formázó Pixel Galériájára, és túljut a művésznő videomunkáin, találkozhat vele. Túl a videón, ahol a szemüvegébe épített kontaktmikrofon rögzíti saját fejének ütögetését. Túl a kifordított Carmen-sztorin, ahol az izgalmat ígérő torreádor helyett a szokványos családi életet, sok gyereket és örök tévézést jelentő unalmas férjet választja a dohánygyári takarítónő. Túl a Beautiful Red Dress szórakoztatóan feminista klipjén, amiből egy ötven évre visszanyúló adatból kiindulva kiderül, hogy az amerikai nők 3888-ban fognak ugyanannyi idő alatt egy dollárt keresni, mint a férfiak. Túl az O Supermanen, amely épp 25 éve ívelte át merész nyolc perc alatt az art- és a popvilág közötti távolságot. Túl a szabványos promóciós klipek helyett készített Személyes Közszolgálati Közlemények társpol-gazdpol-kultpol üzenetein. Túl a Home Of The Brave koncertfilm és a Moby Dick-műsor részletein. Túl a két éve Japánban forgatott Hidden Inside Mountains képein. Mindezeken túl, a terem legvégében, érthetetlen okból egy méretes asztal mögé rejtve, hogy szinte észre se vegyük, ott ül Laurie Anderson és Lolabell apró agyagfigurája egy-egy fotelben, rájuk vetítve saját mozgóképük. A gazdi elmeséli kaliforniai kirándulásuk történetét, amikor a biztonsági munkára kiképzett, környezetét folyamatosan ellenőrző kutyus a zuhanórepülésben rátámadó sólymok fenyegető mozgásából egy másodperc alatt megtanulta, hogy már nemcsak a földön kell ügyelnie a számba jöhető kockázatokra, hanem levegőből is érheti támadás. "Mikor megláttam rajta a változást, az jutott eszembe, hogy már találkoztam ezzel az arckifejezéssel - magyarázza a tízcentis 3D-Laurie. - De hol? Aztán rájöttem: a New York-i szomszédaim arcán, közvetlenül 9/11 után. Akkor döbbentek rá, hogy a levegőből is jöhetnek. És hogy ez már mindig így lesz. Kinyílt egy ajtó, és átléptünk a küszöbön. És innen már nincs visszaút."
"Egyesek pontosan tudják, hová mennek. A zarándokok Mekkába. Az alpinisták a hegycsúcsra. De én, én csak egy pillanatot keresek, amikor átcsusszanhatok az időn."
Life On A String
Azon a bizonyos 2001-es koncerten Laurie Anderson megváltoztatta Statue Of Liberty című dala egyik sorát. "A szabadság riasztó / Nem sok ember akarja igazán" - így szólt eredetileg, még szeptember előtt. Aztán így módosult: "A szabadság riasztó / Oly drága, oly könnyű elveszíteni." Ma mindkettő érvényesnek tetszik. De vajon melyik verzióval énekelné most? Netán egy harmadikkal?
"Harmadikkal? Inkább mindkettővel. Ismerem az ellentéteket, és értékelem, hogy egyformán igazak lehetnek. Abszolút igazak, akár egyszerre is. Az ember képes arra, hogy ezt elfogadja. Nem kell feltétlenül egyiket vagy másikat választani. Megvan bennünk a képesség, hogy egyszerre bírjuk a meleget és a hideget - és még bele sem őrülünk. Ez komoly fegyvertény. Nem monó emberek vagyunk. Inkább csőfejűek. Kétfelé nyitottak. Ezzel a gondolattal végződik a Hidden Inside Mountains című filmem. Mindkét szemem könnyezik. A jobb azért, mert szeretlek, a bal azért, mert nem bírlak elviselni. Megtörténhet, hogy egyszerre szeretsz és gyűlölsz valakit. Amiben az a nagy szám, hogy nem bolondulsz bele."
"A cybertérben a híreket kedvelem a leginkább. A közelmúltban az úgynevezett AP bejelentette, hogy a Microsoft megvásárolta az úgynevezett Vatikánt. Egy úgynevezett érsek kommentálta az üzletet. 'Fel vagyunk villanyozva. Mi már kétezer éve használunk ikonokat, a Microsoft pedig még csak három éve. Gondolják csak végig az ebben rejlő lehetőségeket.' " H
Cyberspace
1995-ben, amikor legutóbb itt járt, minden az internetről szólt, műsorában is főszerep jutott a világhálónak. Hogyan alakult a viszonya mindehhez azóta?
"Ugyanaz történt az internettel, mint a telefonnal. Eleinte nem működik valami fényesen, mégis kész csoda, aztán egyre jobban, amíg annyira jó nem lesz, hogy egészen el is tűnik. Nem vagyok szuperkritikus vele szemben, egyszerűen: van. Mint a lámpafény. Fölkapcsoljuk: ég, lekapcsoljuk: kialszik. Az emberek attitűdje viszont mélységesen megváltozott a médiahálóval kapcsolatban. Olvastam egy interjút egy 14-15 éves lánnyal. A kérdező nemzedékével szemben azt mondja, őt nem érdekli a magánélet szentsége. Totál érdektelen a számára. Nem akarja elszigetelni magát. Minden, ami az életében fontos, fent van a hálón. A naplója, a bankszámlája, a nemi élete, a naptára, a feljegyzései, minden. Na, ez igazi különbség. Mi tartozik a privát és mi a közszférába? Ez most valóban alapvetően megváltozott. Mintha Warhol világa lenne megvalósulófélben, aki a hírnév, a szex és a halál megszállottja volt - hát most itt vagyunk. Meg a pornográfia. Ez van. A Homelandet George Trow-nak dedikáltam, pár hónapja halt meg. 1980-ban írt egy bámulatos könyvet Within The Context of No Context címmel. Azt mondja, eltűnt a távolság, ami azelőtt megvolt az egyén saját hálózata és a média hálózata között. Sok mindent megmagyaráz a médiahírnév amerikai kultúrájával kapcsolatban. És segít megérteni az amerikai hadsereg toborzási taktikáját is. Azt mondja a videójuk, hogy egyszemélyes hadsereg lehetsz. Irakban már így működnek. A katona fején fülhallgató, abba mondják bele egy épületből, mit tegyen. Vedd célba azt az asszonyt, kövesd a mozgását, most húzd meg a ravaszt. Ez már tényleg olyan, mint egy videojáték. Egy hálózatról kapod az utasításokat, az információkat."
"Adj egy iPodot, hadd hallgassak egy kis rapet. Adj egy Hustlert, tedd a hátizsákomba. Mer' én kemény csávó vagyok. Mer' én kemény csávó vagyok.
Hadd robbantsam föl őket a picsába, miközben a szabadság harangját kongatom." HH
Why Do People Hate Us?
Laurie Anderson harmadszor idézi meg egész estés műsorral Amerikát. Kezdődött a United States című performansszal, amit nyolcórányi teljes terjedelmében először csak 1983-ban vitt színpadra, s ennek a dalaiból válogatta első albuma, a Big Science anyagát 1982-ben. 1985-ös koncertfilmje címét az amerikai himnusz szövegéből csippentette ki (Home Of The Brave - A bátrak hona), a Homeland (Haza) pedig az Öböl-háborúra is reflektáló, 1994-es Bright Red albumhoz hasonlóan egy hadba lépett országról mesél szelíd iróniával és határozott kritikával. Tizennyolc dal, lemez csak jövőre lesz belőlük. A tőle megszokott, rafináltan egyszerű ötletekre épülő látvány helyett ezúttal rendes kamarazenélés folyik a Művészetek Palotája színpadán, a hegedűn és billentyűkön játszó főszereplő mellett Peter Scherer is billentyűkön, Skúli Sverrisson basszusgitáron, Okkyung Lee csellón. Kérdem tőle, mennyiben változott a munkamódszere.
"Most sokkal inkább a dallamból és a hegedűből indultam ki, mint a multimédiából. Ez nem multimédiashow - egyáltalán nincsenek benne képek. New Yorkban megcsináltam úgy is, hogy voltak, de úgy éreztem, hogy az túl sok. Ma már szinte nem létezik video nélküli zenés műsor. Mintha a zene önmagában untatná az embereket, ami ostobaság. Az egész világ egy multimédiashow. A Madison Avenue minden épületét képernyők borítják. Napi 24 órán át képek mozognak rajtuk. Mi van abban, ha ezt áttesszük egy zenés műsorba? Semmi. Ez nagy változás, még az utolsó néhány évhez képest is. Számomra éppen ezért az a legnagyobb kihívás, hogy jó szövegeket írjak, jó kérdéseket tegyek fel, és nem az, hogy egy sokadik, villódzó multimédiashow-t készítsek, ahol gombnyomásra valami gyors történik. Mindenki tudja, hogy a dolgok egyre sebesebbek. Miért ne lassíthatnánk egy kicsit?"
Laurie Anderson a Narancsban
"Nem arról van szó, hogy Amerika úgy, ahogy van, szomorú lenne. Nincs olyan hely a világon, ami csak szomorú vagy csak vidám lenne. Mint az összes dolog, ez is összetett: amolyan gyűlölöm/szeretem viszonyban vagyok Amerikával. De az biztos, hogy ez az előadás meglehetősen kritikusan közelít hozzá, egyfajta sötét időszakra koncentrál."
(1990. december 20.)
"A fájdalmas arcot mutató művészek soha nem említik, mennyi örömöt is okoz ez a dolog. Valamit létrehozni: ez az igazi cselekedete egy isteni lénynek. Pontosan ezért saját magunkat tartom istennek. Mi vagyunk azok, akik létre tudunk hozni dolgokat. Megváltoztatni dolgokat. Meglátni dolgokat. És valamilyen módon tökéletesíteni önmagunkat. Hiszek abban, hogy elsajátítható valamilyen tökéletesség."
(1995. július 6.)
H Menyhárt Jenő fordítása
HH Karafiáth Orsolya fordítása
