A klerikális reakció dalnokai

Weöres, Pilinszky, Petri és az állambiztonsági szolgálat

  • Szőnyei Tamás
  • 2010. január 7.

Könyv

Az ateizmus hegemóniája érdekében az állambiztonsági szolgálat a papság és a katolikus sajtó kézben tartásán túl a költészet iránt is érdeklődött.

1958 karácsonya előtt egy héttel a "Juhász Lajos" fedőnevű ügynök vendégül látta néhány kedves ismerősét, hírforrását. Egyikük, Tornai József, a Csepel autógyár tisztviselőjeként dolgozó, kötet nélküli, fiatal költő rémhírrel jött: Weöres Sándort ("legjobb élő költőnket") teljesen eltiltották az irodalmi tevékenységtől, nem is fordíthat, a kötete se fog megjelenni, kérdés, mi lesz Pilinszky Jánoséval, vajon viszszavonják-e azt is. A hírhozó - aki már szeptemberben elújságolta az ügynöknek, hogy Weöres készülő kötetéből úgynevezett "formalista" verseket szedettek ki, Pilinszkyéből pedig pártos, "hitvalló" költeményt hiányolnak, "ami politikailag vigye" az anyagot - megmagyarázhatatlannak érezte Weöres állítólagos betiltását.

"Amit nem tudok arról szóljak / amit tudok hallgassam el"

Két héttel később, 1959. január elején az Opera étteremben már valamivel nyugodtabban mesélte Tornai "Juhász Lajosnak", hogy járt Weöresnél: nem tört le, szó sincs arról, hogy nem lehet kötete, csak épp "bizonyos változtatásokra van szükség", sokat dolgozik, szép verseket ír, de "ezek többségét természetesen egyelőre nem jelentetheti meg". Újabb fél év elteltével, júniusban az ügynök Tornaira hivatkozva erősítette meg: "Weöres Sándor ma a fiatal költőnemzedék legfőbb védnöke, mestere, aki gondosan számon tartja és önzetlenül megbírálja mindnyájuk működését, beleértve azokét is, akiknek művei egyáltalán nem jelennek meg. Weöres szinte rendszeresen, szisztematikusan kíséri figyelemmel a fiatal költők tevékenységét."

Ami e két mondatban az irodalom organikus fejlődése felől nézve szép, az állambiztonsági szemüveggel épp ellenkezőleg: gyanús. És Gál Ferenc főhadnagy szerint értékes adat, mert arra következtetett belőle, hogy "Weöres Sándor erős befolyást gyakorol a fiatalokra tevőlegesen is". Jól tudták, hol áll Weöres: épp egy esztendeje, egy születésnapi rendezvényen piszok hazaárulóknak nevezte a Kádárékkal együttműködő kommunista írókat - igaz, be volt rúgva. A tevőlegesség fogalmával azonban egy irodalmárok között természetes folyamatot kriminalizált a tartótiszt, s ennek megfelelően utasította ügynökét: "Próbálja megnézni óvatosan, hogy a fiatalok a befolyásosabb írók közül kikkel állnak közvetlen kapcsolatban."

Az akkor már több mint tíz éve foglalkoztatott "Juhász Lajosnak" - vagyis az irodalmi berkekben igen aktív Kristó Nagy Istvánnak, aki hamarosan a Magvető szerkesztője lett - e feladat aligha okozott nehézséget. Eljárt a Belvárosi kávéházba, ott bőséggel áradtak ilyen információk is. Feltárhatta, milyen támaszra lel, milyen értékmintákat kap az új nemzedék az előtte járóktól, például Fülep Lajostól. A művészettörténészhez egykori Eötvös-kollégiumi tanítványa, Fodor András költő vitte el barátait. Tornait 1958 decemberében mutatta be neki, miként erről a jelentésíró "Juhász" és a naplóíró Fodor egyaránt beszámolt (Ezer este Fülep Lajossal, 1986, Magvető). Egy ilyen látogatás után, 1961 tavaszán Tornai elmesélte az ügynöknek, hogy Fülepnél elolvashatták Weöres Sándor kéziratos művét, a Salve Reginát. Fülep - aki a 30-as évek elején a pécsi egyetemen tanította Weörest, majd atyai barátja és szigorú kritikusa lett - elismeréssel szólt a "nagyszabású" költeményről.

Hasonló esetekben, főleg ha fölmerült a gyanú, hogy ellenzéki tartalmú mű terjed írógépelt másolatban - belügyi szemszögből: az engedélyeztetési rendszert megkerülve, illegálisan -, az operatív tiszt általában a kézirat kölcsönkérésére utasította besúgóját, így teremtve alkalmat rendőrségi értelmezésre és archiválásra. Ezúttal nincs nyoma ilyesminek. A Salve Regina állambiztonsági kíséret nélkül léphetett a publikálás rögös útjára, melynek során a Vigilia című katolikus folyóirattól a Kiadói Főigazgatóság - a cenzúrahivatal - érintésével visszakerült a szerzőhöz, tőle a pécsi Jelenkorhoz, mely óvatosságból, a Szűz Mária-motívumra utaló Salve Regina helyett más címet kért a költőtől. Ezért jelent meg a klerikális konnotációt elfedő francia címmel (Aubade), hogy aztán a következő Weöres-kötet, a még kalandosabb kerülő útra kényszerülő Tűzkút lapjain eredeti címét visszanyerve láthasson napvilágot 1964-ben (lásd a Jelenkort szerkesztő, nemrég elhunyt Tüskés Tibor könyvét: Az exponált idő, 2000, Pannonia).

A költő megismerésében "Dávid Mátyás" - vagyis a színházi, irodalmi és sajtókörökben mozgó Antal Gábor hírlapíró - 1960. áprilisi jelentése segítette az állambiztonságiakat: húsz polgári, pártonkívüli, de hangsúlyozottan nem népi, nem szocdem és pláne nem fasiszta író 1945-től számított fejlődését vázolta fel, köztük Weöres Sándorét is:

"A közvetlen felszab. utáni polgári és idealista irodalmi csoportosulásoknak nem annyira vezére, mint inkább egyik zászlaja. Azt a hibát követtük el, hogy egyrészt nem küzdöttünk nézetei, magatartása ellen kellő mélységgel, másrészt emberileg elszigeteltük, a jelentős költőt - aki szubjektíve őszintébb, ártalmatlanabb ember, mint pld. Illyés Gyula - műfordítóvá süllyesztettük stb. Az ellenforradalom leverése óta történtek lépések Weöres nézeteinek elemzésére és - helyesen - igyekeztünk őt bekapcsolni az irodalmi népfrontba is. Én úgy látom, hogy irodalmi kapcsolatai és az értelmiségi ifjúságra való hatása nem olyan bonyolult, mint azt képzelik. (...) Juhász Ferencre való hatása közvetett, Weöres nem vágyik a Juhász-Nagy László-Kormos-féle költők vezére lenni. Az 'urbanizmus' és 'népiség' még meglévő ideológusaival (bár azok felhasználják Weöres nevét) nincs közvetlen kapcsolata. Inkább eltűri, hogy nevét és - még fel nem oldott - 'mítoszát' felhasználják. Weöresnek ez a - valójában - magányos, csak kis csoporttal tényleges kapcsolatban lévő helyzete persze nem jelenti azt, hogy könnyű őt igazán meggyőzni."

"Dávid Mátyás" dossziéja más lapjairól tudni, hogy az ügynök a szerinte tévúton járó írók meggyőzését érvelő, marxista kritikával képzelte el. Emellett Weöres fejlődésének helyes irányba tereléséhez szükségesnek tartotta szétrobbantani a hozzá kapcsolódó csoportot; ennek tagjaiként Jékely Zoltán költőt, Mándy Iván írót és Vajda Endre esszéistát nevezte meg, a szétrobbantás módjára nem tett javaslatot. Az irodalmi lapok szerkesztői persze nem tudhattak a Weöres körüli robbantgatás ideájáról, de azt érezték, hogy óvatosnak kell vele lenniük. Amikor 1961 májusában végre három versét hozta az Új Írás, "Juhász Lajos" jelentése szerint a Belvárosiban Tornai József üdvözölte a megjelenés puszta tényét, hogy tehát mégse lehet "agyonhallgatni" egy ilyen jelentős költőt, de gúnyolódott a közlés mikéntjén: "Jellemző módon - egy értékelő, kritikus cikket függesztettek a végére, mert hiszen ilyen 'modernista' verseket nem lehet szó nélkül hagyni. Nagy Péter cikkét azonban úgy látszik, nem találták eléggé kritikusnak, ezért ehhez még egy negatívabb szerkesztőségi cikket fűztek hozzá. Ez már komikumig fokozza az ilyen aggályoskodó, túlideologizált állásfoglalásokat; Weöres népszerűségét csak fokozza, súlyát növeli, s szocialista bírálóit nevetséges helyzetbe hozza."

1961 áprilisában, tehát nagyjából azzal egy időben, hogy Fülep Lajos dicsérőleg szólt a Salve Regináról, ettől teljesen függetlenül az "Orvos" fedőnevű ügynök jelentette: saját lakásán előadást tartott nyolc piarista gimnazistának a korszerű művészeti törekvésekről, s hogy "rendszerünk politikája mennyiben gátolja a kulturális ismeretszerzést nyugatról". Az ügynök szerint kiderült: a diákok "jól 'idomított' papi szemléletmóddal" rendelkeznek, s lenézik a marxizmust. Ezt látván figyelmeztette őket, bánjanak óvatosan beszélgetésük magnófelvételével, de jelentésbe foglalta neveiket, s közölte, nagy tetszést aratott körükben a témát illusztráló Weöres-vers, a Szabad Nép elleni támadásként értelmezett, 1953-ban írott Le Journal, melyben ilyen sorok vannak: "amit nem tudok arról szóljak / amit tudok hallgassam el", továbbá "kuss az igaz harsog a talmi" (A hallgatás tornya, 1956, Magvető).

"Bennem és mindenütt: / a régen és hiába várt forradalom"

"Orvosnak" személyesen nem akadt dolga Weöres Sándorral. Csak felhasználta. A Simon Sándor piarista atyáról szóló 1960. augusztusi jelentése szerint amikor a paptanár megmutatta neki a verseit, ő formai kritikával hitelesített "kötelező hódolata" és "örvendező ámulata" kifejezésén túl néhány fejből elmondott saját verssel és Weöres-költeménnyel járult hozzá a borozgatásban kiteljesedő este kellemes hangulatához. Filozófiai képzését célzó beszélgetéseik általában személyes és közéleti témák felé is elkanyarodtak. Simon óvatos ember volt, de "Orvos" oly hamar elnyerte bizalmát, hogy utasították: nősülésekor Simont kérje fel esketésre. Egy alkalommal Simon atya figyelmeztette: nagyobb társaságban vigyázzon, mert "átlag 5 főből egy 'bemondó', ami alatt az ÁVH megbízottját kell érteni".

"Orvos" - azaz Végh László röntgenorvos - 1951-ben, húszéves hallgatóként, terhelő adatok súlya alatt fogadta el az informátori szerepet. Bencés gimnáziumba is járt, zenével, ezen belül egyházi zenével is foglalkozott. Jelentette, hogy a pasaréti ferenceseknél és a városmajori templomban hitoktatás folyik gyermekek részére. Miután ráállították Simon atyára, orgonaismeret-előadást tartván került kapcsolatba a piarista gimnazistákkal. Jelentései rendőrségi intézkedéseket alapoztak meg, és adtak visszajelzést ezek hatásáról. Például egy műszerésznél, aki Sík Sándor piarista rendházfőnök húsvéti beszédsorozatát is szalagra rögzítette, s aki otthonában, engedély nélkül hanglemezvágást végzett, az ügynök lemezre vágatta saját magnófelvételeit, s közben felmérte a terepet. Miután értesült a házkutatásról, ahol Sík-beszédeket tartalmazó lemezeket is lefoglaltak, továbbította, hogy Mécs László "uszító" verseiből és Prohászka Ottokár beszédeiből is készített lemezeket az illető.

A megkérdőjelezhetetlen erkölcsi tisztaságú Sík Sándorba - aki "Orvos" jelentése szerint Simon Sándorral nézette át beszédeit - nem lehetett belekötni, viszont a kérlelhetetlen antiszemitizmusáról ismert Prohászka könnyen kiverhette a biztosítékot 1961-ben. Akárcsak Mécs László: a Felvidék magyarságáért kiálló papköltő népszerűségének csúcsán, 1942-ben az Egyedül Vagyunk című nyilas lapban is közölt verseket. Amikor 1953-ban, a klerikális reakció elleni harc során lecsukták, lázító iratok illegális terjesztése és közokirat-hamisítás volt a vád (értsd: rendszerellenes verseit terjesztette, és eredeti nevét használta bejelentőlapon), de 1956-ig tartó börtönbüntetésében Horthy-kori közéleti szerepe is benne lehetett.

1961 januárjában "Orvos" jelentette: számos pap letartóztatása ellenére sem szűnt meg a feloszlatott Regnum Marianum munkája, kirándulásokon, turistaegyesületek fedése alatt jönnek össze. A proletárdiktatúra politikai rendőrsége már csak a munkásmozgalom történetéből is pontosan tudta, milyen remek konspirációs és közösségépítő terepe az illegális szervezkedéseknek egy-egy kirándulás. S ha úgy adódott, természetjárásra küldték a maguk embereit is. Például "Bihari Károlyt", aki börtönből való szabadulása, 1961 májusa után folyamatosan jelentett a Szilágyi Dezső téri református gyülekezet ifjúsági bibliaköréről - velük járt kirándulni is. "Bihari Károlyt", vagyis Borbély Örsöt 1957 novemberében, kormányellenes röplapozás miatt letartóztatott budapesti egyetemisták között hallgatták ki. A vallomása alapján tartott házkutatás során fegyvereket és lőszereket foglaltak le. Később tiltott határátlépés és izgatásos bűncselekmény miatt ült. Zárkaügynöknek 1960 januárjában, 23 éves korában szervezték be. Szabadulása után börtöntársairól, Krassó Györgyről és Eörsi Istvánról is jelentett.

1962 áprilisában arról számolt be, hogy a bibliaköri foglalkozáson kommunista, pontosabban keresztény kommunista költőként szóba került a szintén oda járó Perl György és Mosonyi Aliz, aki vele volt az április 4-i kiránduláson. Az ő lapszerkesztő édesapja helyezi el a fiatalember írásait a Turista magazinban (Költészet és turisztika, 1962/5., Bankett helyett kirándulás, 1962/8.). Perl György nem más, mint Petri György. Az ügynök jelentéseit értékelő Fogarasi Ferenc főhadnagy szerint a bibliafoglalkozások egyre politikusabb jellege, a KISZ-be történő beépülés fontolgatása, a kirándulásokon elhangzó szovjetellenes viccek egyaránt szükségessé tették, hogy "Bihari Károly" igyekezzék mélyebben bejutni az illegációba, s törekedjék baráti kapcsolat kialakítására Perl Györggyel, az 1962. június 14-i bibliaóra egyik hozzászólójával: "Perl igen aprólékos tudással, kitűnő beszélőkészséggel rendelkezik. Beszélt a marxizmusról. Előzőleg elmondotta a marxista példát, majd logikai módszerrel megcáfolta azt. Perl a kereszténységet nem említette, csupán elszigetelt ideológiai témát tárgyalt. Perl egyébként nem imádkozik, és nem énekel zsoltárokat a közösség tagjaival együtt."

1963. április 2-án, bibliaóra után a Bartók Béla zeneművészeti szakiskolában tartott hangverseny egyik műsorszámaként az ügynök meghallgatta a Petri György Hódság 1943 című versére írott kantátát. Petri barátai között ekkor bemutatták Fodor Gézának is (a tavaly elhunyt esztétáról később nincs szó a dossziéban). Április 4-én - nyilván célzatosan, a felszabadulás ünnepén - ismét kirándultak: húszan gyűltek össze 7.45-kor a Moszkva téren, köztük Petri és Mosonyi Aliz, akkor már a felesége. Nagykovácsi tájékán letelepedtek, vallási témákról beszélgettek, majd többfelé oszlott a társaság. Néhányan betértek a menedékházba inni ("normális beszélgetést velük folytatni nem lehetett"), az ügynök Petrivel tartott hazafelé (róla nem írta, hogy alkoholizált volna): "Petri György kifejtette, hogy ő bár marxista, teljesen reménytelennek látja a jövőt, mert a minden feltétel nélkül való elfogadása a jelenlegi kommunista világpolitikának, a marxista és leninista irányelveknek, bizonyos revízió nélkül teljes kiúttalanságot mutatnak. [Így - Sz. T.] Párhuzamosította a kereszténység és a kommunizmus létezését, és igen értelmes, nagy olvasottságra és aprólékos tanulmányozásra valló adatokkal magyarázta meg a különböző társadalmi rendek és a kereszténység párhuzamosságát. Említette, hogy a feudalizmus világképéhez és berendezettségéhez formailag viszonyult a kereszténység akkori felfogásában, mint pl. Isten a király, Jézus a herceg stb. Megjegyezte, hogy a kommunizmus a legjobban összeegyeztethető a kereszténység céljaival. Megemlékezett arról, hogy e témáról már több esetben tartott előadást régebben a Szilágyi Dezső téren, és jelenleg is komolyan foglalkoztatja ez a probléma. (...) Petri György művészetpolitikai és világnézeti beszélgetésünk alkalmával idézte Lenin svájci utazásait, Lunacsarszkijjal való vitáit, és ez alkalommal olyan eseményeket és anekdotákat említett, melyek Lenin személyének elmarasztalói és tételeinek kigúnyolói."

A húszéves Petri György kereszténységről és kommunizmusról szóló fejtegetéseit idéző jelentést oly figyelemre méltónak találták, hogy "Bihari" feladatul kapta: látogassa meg e kérdéskör alaposabb átbeszélése végett, hogy a magával viendő technika segítségével rögzíthessék az elhangzottakat. Dossziéjából úgy tűnik, nem sikerült megvalósítani a tervet, de 1963 során az ügynök még néhány vonással gazdagította Petri portréját. Közölte róla, hogy egy orvosi rendelőhöz tartozó lélektani csoportban dolgozik. Mivel Petri tudta, hogy az ügynök együtt ült Mérei Ferenccel, júliusban megkérte, mutassa be őt a pszichológusnak. Novemberben már arról szólt a hír, hogy Petri György az intapusztai ideggondozó intézetben dolgozik. Világnézetéről 1963 májusában azt írta az ügynök: "egyáltalán nem haladó marxista". Ezt a jelentésébe másolt Petri-versekből szűrte le: Mi lesz az ifjúsággal? és Új, provokatív Feszty-körkép. Előbbi megtalálható a költő posztumusz kötetében (Összegyűjtött versek, 2003, Magvető), utóbbi itt olvasható először nyomtatásban: "Előttem veszteglő bizonytalanság, / mozdulatlan hajó a gyors habon. / Bennem és mindenütt: / a régen és hiába várt forradalom. // Költő, / kevés lesz / az üdvözüléshez / elrebegned magányod énekét, / ha eljön a perc, / s baráti koponyákat kell bezúzni, / nem ellenségekét, / ha önmagaddal, / s e beteg béke zűrzavarával / birokra kelsz..." Ezt egy szerelmes költemény hátoldalán találta "Bihari Károly", aki azt is közölte: Petrinek jók az összeköttetései, de "politikai magatartása és műveiben való ideológiai megnyilvánulása lehetetlenné teszik" versei megjelenését (jóllehet, ritkán, de később mégis publikált a Kortársban s az ÉS-ben). Az év novemberében "a marxizmus ideológiájával szemben álló, szélsőjobboldali" jelzőkkel határozta meg Petri György politikai felfogását a tartótiszt.

Mindezekből 1963-ban nem lett semmiféle Petri-ügy. A róla összegyűlt adatsor a református egyház ifjúsági tevékenysége elleni harc melléktermékének tekinthető.

"Egyéni felelősséget a világ sorsáért"

Petri még kiforratlan költő volt, Pilinszky János már komoly irodalmi ranggal rendelkezett - s a belügy mindkettejükről tudott ezt-azt. Nem véletlenül aggódott ama 1958-as jelentés szerint Tornai József, hogy vajon megjelenhet-e Pilinszky régóta várt kötete, hiszen 1946-os debütálása, a Trapéz és korlát óta - a felesége, Márkus Anna által illusztrált verses mesekönyvét leszámítva - nem publikált önálló kötetet. De nem történt semmi különös, a beadástól számított tízhavi kálvária stációit - címváltoztatást, személyes ajánlások elhagyását, az átható sötét képet oldó derűsebb versek kérését, a példányszám korlátozását - leszámítva, 1959-ben kijött a Harmadnapon, visszhangja pedig utat talált az ügynöki dossziékba is.

Az 1956 ősze óta a Magvetőben dolgozó költő 1957. májusi lelkiállapotát prózai szavakkal érzékeltette lektortársa, Nemeskürty István: "Pilinszky János valósággal kívül él a világon. Vallási mániában, sokszor szinte zavarodottan viselkedik; semmi nem érdekli." Ezt "Juhász Lajos" jelentette, miként két évvel később azt is, hogy Pilinszkyt "nagyon megviselte édesanyjának halála, viszont a gyógyíthatatlan betegség terhétől való megszabadulás végső fokon könnyebbséget jelent majd neki." Közölte továbbá, hogy Pilinszky baráti körébe tartozik Erdély Miklós és Rubin Szilárd, s hogy Tornai József szerint a Magyar Nemzet a költő rendkívüli tehetségét kiemelő, de a kötetet mégis megbíráló, "ravasz" kritikát hozott a Harmadnaponról. A légkört jellemzi, amit Csoóri Sándor újságolt: egy magyar nyelvű nyugati rádióban úgy megdicsérték a Harmadnapont, hogy az Pilinszkyt "itthon teljesen lehetetlenné tehetné, ha nem volna az egész akciónak eleve provokáció jellege", úgy beszéltek a kötetről, mintha azzal "ügyesen kijátszották volna a cenzúrát", s emiatt Pilinszky állítólag elhatárolódó nyilatkozat megtételét fontolgatja. Egyébként a költő örült, hogy "kíméletes" volt hozzá a Népszabadság meg az ÉS - pedig itt "a legcsüggedtebb egzisztencialistákkal" rokonították -, viszont "mélységes elkeseredés" kerítette hatalmába a Kortárs kritikája láttán.

1960. március 25-én Pilinszky János nyitotta meg Kondor Béla kiállítását a Fényes Adolf teremben. Fodor András szerint a költő avatottan beszélt a magányos művészek felelősségéről. A sznob tömeg miatt nyűgös naplóírónál sokkal jobban érdekelte a belügyet, hogy mi hangzott el, és miként reagáltak rá az egybegyűltek. Néhány nappal később "Juhász Lajos" a legilletékesebbtől, Pilinszky Jánostól hozta a választ: "Az, amit ebben a rövid előadásban 'új komolyságnak' nevezett, nem valamiféle irányzat megfogalmazása, csak hangsúlyozása annak, hogy a kollektív törekvések ellenére is korunkban mind többen érzik magukat egyedül, s egyre inkább éreznek egyéni felelősséget a világ sorsáért. S ebből a magatartásból komoly, jelentős műalkotások fakadnak, amire fel kell figyelni. Ezt akarta mondani, nem többet és nem kevesebbet. A hallgatóság eléggé megdöbbenve fogadta szavait, mégis egyetérzéssel; a visszhang is ilyen volt." (Az eredeti írás a Tanulmányok, esszék, cikkek c. Pilinszky-kötetben olvasható, 1993, Századvég.)

Bármily tiszta szándéktól vezéreltnek tűnik e szöveg, az operatív tisztnek sikerült a kultúra terepén vívott osztályharc összefüggésrendszerébe süllyesztenie: "Pilinszky beszéde a polgári ellentámadás egyik része." De mégse kezelték őt olyan veszélyes ellenségként, közölte műveit az Új Írás, és utazhatott is (Franciaország, Svájc, Lengyelország, Jugoszlávia) - tán éppen azért, mert az egyházi szférában foglalkoztatott ügynökök egy reálisabb Pilinszky-kép kialakításához járultak hozzá. Például "Sipos Péter", azaz Szecsődi József, aki 23 éves kora, 1957 óta állt állambiztonsági szolgálatban. A szegedi papi szeminárium hallgatójaként eleinte elsősorban az ott tanulókról és oktatókról, illetve regnumi atyákról jelentett. 1964-ben kirúgták, ezután belügyi segítséggel az Új Ember című katolikus hetilap kiadóhivatalába került, pénzügyi vonalra. 1965 augusztusában jellemzést írt az Új Ember szerkesztősége és kiadója munkatársairól, így az 1957 novemberétől ott dolgozó Pilinszkyről is: "A világhírű és igazán tehetséges, de talán a legszerényebb ember a költő: Pilinszky János. A legádázabb fasisztagyűlölő, ezért is gyűlölik őt a jobboldaliak. Filoszemita és nácigyűlölő. Igénytelen és nem szeret hízelegni. Csak tehetsége miatt respektálják. ' az egyetlen gyakorlóan és mélyen vallásos ember. Rengeteg látogatója van szombatonként, amikor ő az ügyeletes szerkesztő. Javarészt fiatal költők és írók, valamint befutni akaró dilettánsok. Beszélgetései irodalmi jellegűek, ugyanis a társalgóban elkaptam fülemmel néhányat. Finom modora és szerénysége miatt mindenki szereti."

De figyelni rá is kellett - elvégre tevőlegesen foglalkozott a fiatalokkal.

 

Részlet a szerző idén megjelenő könyvéből, amely az irodalmi élet 1956-1990 közötti állambiztonsági ellenőrzéséről szól.

Neked ajánljuk