A Kádár-kor folyóirat-története 1957 januárjában kezdődött. Az akkori káoszba beleillően groteszk módon, közjegyző által hitelesítve megalakult a Magyar Írás Irodalmi és Művelődési Szövetkezet. Igazgatóságában igazi nagyvadak, többek közt Féja, Illyés, Kodolányi, Sinka, Püski, Németh László, Szabó Lőrinc, Szabó Pál, Tamási Áron, Veres Péter. Nyilván komolyan gondolták, hogy könyveket és folyóiratot adnak majd ki. Köpeczi Béla 1957. februári levele a Kiadói Főigazgatóság Sztálin úti székházából azonban hamar egyértelművé tette, hogy "felsőbb fórumok elvi döntése alapján ez idő szerint önkéntes társulások működése" a szellemi szféra e szegmensében "nem lehetséges".
Az 1957 márciusától beindított "irodalmi életben" az Élet és Irodalom, a Nagyvilág, a Kortárs, az Új Írás és néhány vidéki folyóirat jelentette a helyet, ahol publikálni lehetett (kinek mikor, mikor nem), de azt négy évtizeden át nem engedték, hogy egymással közösséget érző irodalmárok nemzedéki és/vagy irányzatos folyóiratokat gründoljanak.
A Petőfi Irodalmi Múzeumban Tiltáson innen és túl címmel megrendezett fesztivál olyan kezdeményezésekre emlékeztetett, amelyek 1967-től kihívásokat intéztek e természetellenes rend ellen. A független csoportosulásokban aktív szerzők többsége a fesztivált szervező Szépírók Társaságához kötődik. Öntörvényűbbek, önfejűbbek, türelmetlenebbek voltak a Magyar Írók Szövetségében maradóknál? Talán. Mindenesetre épp elég vagányak ahhoz, hogy annak idején megpróbálják önmagukat szabadnak tételezni. Ezzel többre mentek, mint azok a pályatársaik, akik a végtelenségig vártak a politika jóváhagyására: Csoóri Sándor jóban volt Pozsgay Imrével, ám lapja, a Hitel mégiscsak tízévi hitegetés után, 1988 novemberében láthatott napvilágot; a mögöttük álló Illyés Gyula meg sem érhette ezt.
A többiek - az irodalmi underground képviselői, s velük együtt mindazok, akik részt vettek a Kezdet, az Antológia, a Szétfolyóirat, az Eszmélet, a Mozgó Világ, a Hétfői Színpad, a Napló, a Fölöspéldány, a Lélegzet, a Rainer Mária Társaság, az Örley Kör, a voltaképp négy lapból (84-es Kijárat, Dolog és Szellem, Új Hölgyfutár és az egyedüliként ma is működő Polisz) álló A Lap létrehozásában, pláne a szépirodalmat is megjelentető szamizdatban - legalább eljutottak valameddig: megtapasztalták a csinálás élményét, a betiltás keserűségét. S most, 20-40 évvel később, 50-70 éves fejjel nemcsak hiábavaló tárgyalásokra emlékezhetnek, hanem konkrétumokra is, kinyomtatott és elkobzott példányokra, megtartott és lefújt estekre. Nekik és a sorok közötti tartalmakat is oly plasztikusan közvetítő Vallai Péter előadásának köszönhetően a közönség megérezhetett valamit a korszak hangulatából.
*
A pódiumon egymást váltó asztaltársaságok tagjainak némelyike kissé feszengve beszélt, egyesek papírból, mások szórakoztatóan, szabadon adomáztak, elhangzottak korabeli művek és belügyi jelentések. Hang- és képbejátszások és a helyszínen megszólaló barátok idézték meg azok egy részét, akik már nem lehettek jelen. A minap elhunyt Bálint Istvánt, akinek lakásán készülődött - hogy aztán Ajtony Árpád, Bereményi Géza, Tábor Ádám és mások írásaival örökre kéziratban maradjon - az Antológia. Erdély Miklóst, akinek Aranyfasisztáim című 1985-ös szövegében ma oly bizarr hatást kelt, "hogy a magyar, a Magyar Nemzet jobb mint az élet és az Élet és Irodalom (...); mert köztünk szólva vacak egy régiség ez az újság. Nagyon elegem van belőle." Weöres Sándort, aki a Magyar Műhelyre bízta évekig parkoltatott kötete, a Tűzkút megjelentetését, mire itthoni kiadója is elszánta magát, de így is csak második lehetett a párizsiak mögött. Mészöly Miklóst, aki az Eszmélet kollektívájához látogató Magvető-igazgató, Kardos György jó tanácsára - miszerint a példányszámot úgy tervezzék, hogy a lap hiánycikké váljon - reflektálva engedte el azt a fekete humorba oltott önbeteljesítő jóslatot, hogy az Eszmélet máris hiánycikk. Eörsi Istvánt, aki az Új Symposion által rendelkezésre bocsátott oldalakra szánt Eszmélet-kéziratokat átadta Tolnai Ottónak, aki a jugó határon lebukott; Eörsi és Horgas Béla rendőrségi figyelmeztetést kapott, az Eszmélet örök hiánycikk maradt. Hekerle Lászlót, azon kevesek egyikét, akikre Kukorelly Endre írás közben gondolni szokott, hogy vajon mit szólna, ha ezt olvasná, s aki Németh Gábor szavai szerint a 80-as évek Magyarországán üdítő módon, frusztrációmentesen teremtett kultúrát minden megnyilvánulásával. Ottlik Gézát, aki ordítozott Vas Istvánnal, amiért az lebecsülte az ifjúkori barátja nevét viselő Örley Kör fiatal íróit. S persze megidézték a fő bábjátékost, Aczél Györgyöt is, aki a mozgósokkal és a majdani MDF- és SZDSZ-képviselőkkel (Csengey, Lezsák, Elek István, Tamás Gáspár Miklós, Bertha Zoltán) felálló, Szilágyi Ákos vezette József Attila Körrel szemben már nem tudta igazán eredményesen alkalmazni addig jól bevált módszereit.
Ungváry Rudolf szerint "az Örley Kör belső erejét az adta, hogy általa éppen az Aczélhoz fordulás lelki degenerációját, a pártállammal való egyezkedés és gesztuscsere lelkiségét utasították el. Mégpedig közösségben, a szerveződés egészének formájában. A közösséget hangsúlyozni kell, mert bárkiben ott lehetett a meghunyászkodást leplező megegyezési vágy, nyilván bennem is. Az Örley Kör egészében azonban nem volt jelen a meghunyászkodás, mert így az egész keretében bátrabbnak lehetett lenni."
*
Aczél szellemét épp a rendezvény főszerkesztője, Fábri Péter szerencsétlen húzása hívta elő. 1977-81 között, a Belvárosi Művelődési Házban, a Hétfői Színpad általa szervezett estjein jeles fiatal szerzők sora mutatkozhatott be: Petri, Csalog, Dalos, Kornis, Spiró, Váradi Szabolcs, Ferencz Győző, Békés Pál, Fodor Ákos, a Fölöspéldány, a Lélegzet. Számosak az érdemei a mostani est megvalósulásában is, egy durva hibát azonban elkövetett.
Az irodalmi underground blokk vége felé St. Auby Tamás emelkedett szólásra. Társai, Balaskó Jenő, Najmányi László és Ungváry Rudolf már elmondták a magukét. St. Auby saját régi versét adta elő: "Mindjárt 2 óra. Mindjárt 2 óra. Mindjárt 2 óra" - ismételte megállás nélkül. Hosszú percek teltek el így. A közönségből néhányan kimentek. Furcsa módon így tett Ungváry is - szándéka ellenére olyan látszatot keltett, mintha felmondaná a színpadi szolidaritást, lesújtó véleményt nyilvánítván szereplőtársa produkciójáról. Ezzel talán fel is bátoríthatta Fábri Pétert, aki saját mikrofonján egyszer csak beleszólt St. Auby szövegébe. Átvette a ritmust, s egy darabig vele együtt mondta, hogy "Mindjárt 7 óra. Mindjárt 7 óra. Mindjárt 7 óra." A valós időre utalt, a feszes program megcsúszásától tartván. Végül leszedte a hangot St. Auby mikrofonjáról, aki kikérte magának a "kabarédirektor cenzúráját", és kivonult, de előbb még elárulta verse záró sorát: "Két óra."
*
A cenzúra működéséről többen is érzékletesen beszéltek. Reményi József Tamás, a "régi" Mozgó Világ egyik szerkesztője felolvasta az úgynevezett "konzultációs listát" azon szerzők neveivel, akiket a lapoknak nem volt ildomos közölniük. Esterházy Péter felidézte, hogy a korábbi Mozgó-közlés ellenére a könyvkiadó nem engedte, hogy az Ágnes egy pontján Lenin piros bugyit viseljen, így adta azt ő "Jenőre", a táncparkett ördögére, akaratlanul is értelmetlen "posztmodern hülyeséggé" téve saját szövegét.
A konzultációs listán szereplő Tamás Gáspár Miklós ironikusan jellemezte a helyzetet: "A Mozgó Világ azon kísérletek egyike volt, amelyek megpróbáltak élni a rendszer egyik ideológiailag fönnálló sajátosságával, jelesül azzal, hogy a javak tulajdonosa a dolgozó nép. Na már most, ha a dolgozó népnek a Mozgó Világ szerkesztőségében testet öltött csoportja működtette ezt a lapot, akkor hogy jön ahhoz a dolgozó nép egy másik csoportja, az MSZMP Központi Bizottsága, hogy elvegye azt? Mivel a tulajdonviszonyok nem voltak tisztázottak, nem volt indokolható a KB jogcíme, hogy elvegye a Mozgó Világot. Ma a tulajdonviszonyok világosak. Amikor elveszik egy-egy szerkesztőségtől a lapját, akkor a tulajdonos teszi azt az alkalmazottaival, punktum. Ugyanakkor mindenkinek jogában áll saját millióiból új lapokat alapítani."
Csaplár Vilmos a szocializmus mindent központosítani kívánó rendszerében helyezte el a független kezdeményezésekkel szembeni fellépést. "A parasztot a földjével együtt beterelték a téeszbe, az állami tulajdonba vett iparnak előírták, mit termeljen. Megmondták, hány lap legyen és milyen. Mindegyiket az állam adta ki, minden szerkesztőséget az állam nevezett ki, meghatározta a szerkesztési elveket. Az államosítás szakszava ezen a területen a 'népfrontos' volt. Ha más folyóiratot akartál csinálni, akkor megkérdőjelezted ezt a szisztémát. Nemcsak egy-egy vers cenzúrázásáról van szó, hanem az egész szisztémáról: arról, hogy államosított világban élsz, ahol magánvállalkozásnak nincs helye. Minden arról szólt, hogy ha valami ki akar jönni, azt hagyni kell egy darabig, mert kiengedi az energiát. Amíg az energia kifogy, tájékozódni lehet, ki mit akar, mit gondol, mit csinál. És amikor eljön az ideje, szépen viszszaépítik az egészet a semmibe, mintha nem is lett volna."
A Szépírók Társaságának Fesztiválja, Petőfi Irodalmi Múzeum, október 27-28.
