Amikor megtelefonálták a hírt, hogy meghalt - hétfőn éjjel, fellépésről hazatérve lefeküdt, de kedden már nem ébredt fel, megállt a szíve -, szomorúságot és szégyent éreztem. Persze a sajnálat az első, meg a düh, hogy ez nem lehet igaz. De mindig igaz. A szomorúságban osztozom feleségével, gyerekeivel, barátaival is, a szégyen csak az enyém. Bele kell gondolnom, hogy milyen régóta mennyire kevéssé követtem nyomon, amit csinált, pedig nagyra értékeltem a - mit is... Leginkább azt, ahogyan zenélt. Ahogyan a zenéhez hozzáállt. Szerettem a befelé, pontosabban a születő zene felé forduló figyelmét, ahogyan a háttérben tette a dolgát. Soha nem éreztem azt, hogy gitárosként, egy rockzenekar fő hangszeres játékosaként reflektorfényt igényelne, vagy hogy egyáltalán meg akarna nyilvánulni a színpadon. Nem emlékszem - és most régi időkről beszélek, mondom, nem tudom, mi volt tegnap meg tegnapelőtt, de kétlem, hogy alapvetően más, mint akkor -, tehát egyszerűen nem emlékszem egyetlen szólisztikus pillanatára sem, csak arra a koncentrált jelenlétre, ahogyan áll vagy ül oldalt, a háttérben, én pedig megpróbálom összehozni azt, amit a kézmozdulataiból látok, azzal, amit hallok. Szerettem megfigyelni, mit épít bele a zenébe. Szerettem a nyugalmát ebben az ideges világban. Az énekesek, akikkel dolgozott, Menyhárt Jenő vagy Bárdos Deák Ági néha majd szétrobbantak a feszültségtől, ha nem működött valami, ő nyugodt maradt, nem zökkent ki, ezzel segített. Azt gondolom, hogy - túl a kreativitáson - ez a nyugis figyelem, nevezhetnénk önzetlenségnek is, ez tette lehetővé, hogy annyi zenekar nélkülözhetetlen tagja legyen, ez tette képessé arra, hogy nem zenészek produkcióit zenei formába öntse. Játszott az Európa Kiadó és a Sziámi több inkarnációjában, az Art Decóban, az Orkesztra Lunában és az Új Nemben, az ő keze nyomán állt össze a börtönviselt, agyontetovált Pillangó, sz. Deák Ferenc börtöndalkazettája és Dixi, vagyis Gémes János tudtommal mindmáig lemezen meg nem jelent szövegelése - mindketten halottak már, és tavaly elment a másik gitáros is, aki Dixivel és az Európa Kiadóval, így Gasner Jánossal egyaránt dolgozott, Dénes József, azazhogy Dönci (Narancs, 2002. június 27., 2008. július 24.). S melléjük vehetjük Bada Dadát, miszerint Bada Tibort is, aki 2006-ban lett öngyilkos: Gas lemezt készített vele, filmet róla, nemrég fejezte be. Szép kis gyászmenet.
Valaha úttörőnek számított itthon, ahogy Gasner János a gitárhoz viszonyult. "Pár éve kitűztem magam elé a célt, hogy elszakadva a rock sematikus, sok esetben már egészen elcsépelt frázisokat használó gitározásmódjától megpróbálok kialakítani egy egészen másfajta rendszert. Olyan érzékenységű, olyan jellegű hangokra törekszem, mint az emberi beszéd" - nyilatkozott a rajta kívül három gitárost, Döncit, Hajnóczy Csabát (Kampec Dolores) és Kocsis Tamást (Sexepil) bemutató, 1988-as Magyar Ifjúság-cikkemben. Arról beszélt, hogy a zongoristáéhoz hasonló univerzális feladatként fogja fel a gitáros felelősségét a zenekari hangzás létrehozásában, a stúdióban pedig kerüli a gyárilag készen kapott effekteket, mert a fejében kialakult hangképet akarja a valóságban létrehozni. A lehető legjobbra törekedett: "Úgy kell dolgozni, hogy mindig meglepetést okozzon az ember: a cipőpucoló törölje olyan fényesre a cipőt, hogy elájuljon tőle, aki viseli, és a szórakoztatóipari zenész is lepje meg ugyanígy, kápráztassa el a hallgatót."
Ezért is szégyellem, hogy az utóbbi években jobb esetben tudtam róla, mit csinál, roszszabb esetben még azt sem. Sajnálom, hogy mennyi zenéjét nem hallottam. Paleo Acid. Apropó. Escurial Quartett. Bardo. Meg a Paddy At The Gas Station, benne egészen fiatal srácok, akikkel a halála előtti estén játszott. Szedegethetem össze a darabokat, egy túl korán, túl hirtelen lezárult életmű végéről, visszafelé.
De nem is csak a zene. Opál Színház. Grafikák. Akciózás Tibetért. És mindemellett azon kevesek közé tartozott, akik a 80-as években, amikor hatóságilag tilos volt, szamizdatot is nyomtattak ebben az országban; nyomdásznak tanult. Többek között ezért is érzek lelkifurdalást, mert erről az oldaláról is kevesebbet tudok, mint szeretnék. Szerettem volna, ha mesél valamit azokról a különös, ősi, egzotikus vagy földön kívüli színes figurákról, akikkel egy időben benépesítette a Sziámi koncertplakátjait. Érdekelt volna a szamizdatozás. Csak le kellett volna ülni egyszer beszélgetni. Csak úgy, minden aktualitás nélkül. Késő. Most aztán van aktualitás - de Gas nem szólal meg többé.
