Úgy kezdődött, mint annyi más jó dolog - bulizással. Amikor a Képzőművészeti Főiskola friss diplomása, Szarka Péter néhány társával együtt a rendszerváltó évek felszabadult levegőjében alkotásra ihlető térként birtokba vett néhány lerobbant ingatlant, az Újlak mozit, a Tűzoltó utca 72.-ben állt hajdani gyárat vagy a Hungária fürdőt, az Újlak Csoport néven rendezett kiállításokat megnyitó bulikra elhívta két szombathelyi gimnáziumi barátját, Pados Gábort és Pajor Zsoltot is. Szarka mellett az Újlak Csoporttal olyan művészek léptek színre, mint Ádám Zoltán, Farkas Gábor, Komoróczky Tamás és Ravasz András. Miközben ők művészi egzisztenciájuk megalapozásával foglalatoskodtak, Pados és Pajor az üzleti életben próbált szerencsét. Papír-írószerben utaznak - innen a közös kollekció szójátékos elnevezése: Irokéz Gyűjtemény.
Ami persze nem gyűjteménynek indult. "Segítettünk az ismerős művészeknek, mivelhogy nem voltak anyagilag éppen a legjobban ellátva, és ezeket a segítségeket ők művekkel honorálták" - mondja a gyűjtemény kialakulásáról Pados Gábor. Eufemisztikus megfogalmazása mögött egyszerűen az áll, hogy ha kölcsönadtak valakinek, és az nem tudta megadni, készpénz helyett jöhetett valami alkotás is. Nincs ebben semmi különös, a művészettörténet számos hasonló esetet ismer, amikor fizetésképtelen művészek mondjuk rajzokkal rótták le vendéglői tartozásaikat. Az Irokéz-mecenatúra olykor egészen direkt formát öltött: ha például egy radírinstallációhoz rengeteg radírra volt szükség, a cég magától értődő módon szállított. "Eleinte nem is tudatosult bennünk, hogy gyűjtők vagyunk. Egyszer csak azt vettük észre, hogy beteltek a lakásaink falai."
Ideje volt rendet tenni a káoszban, s ehhez külső kezet vettek igénybe. Szoboszlai Jánost kérték fel az immár az Újlak Csoporton is túlterjeszkedő, Braun András, Németh Hajnal, Korodi János, Szigeti András és Uglár Csaba műveit is magában foglaló anyag felmérésére, katalogizálására. Õ akkor a dunaújvárosi Kortárs Művészeti Intézetet vezette, melynek szintén folyamatosan bővülő kollekciója és kiállítási programja hasonló kört fedett le. Szoboszlai ily módon részesévé vált a 90-es években születő magyar képzőművészet egy jellegzetes szeletét reprezentáló köz- illetve magángyűjtemény létrejöttének. "Abban az időben csak fiatal kurátorok foglalkoztak a művészeknek ezzel a körével, egyéni ambícióból - mondja Szoboszlai János, maga is ezek egyike. - Most, 2006-ból visszatekintve azt kell mondanom, hogy kortörténeti szempontból is nagyon erős dokumentációja ez a gyűjtemény az elmúlt másfél évtizedben Magyarországon történteknek. Az Újlak Csoport tagjai a közös kiállításaikra létrehozott és aztán gyakran meg is semmisült, helyspecifikus installációkon kívül természetesen egyéni műveket is alkottak, a nemzetközi trendekkel párhuzamosan használták az új médiumokat, fénymásolatokat, számítógépes printeket, videókat készítettek. Ezek egyáltalán nem illettek bele a hazai múzeumi és műgyűjteményi struktúrába, ilyesmit senki nem gyűjtött akkoriban, az értékük is kérdéses volt."
Szoboszlai közreműködésével felmérték az anyagot, digitális adatbázist hoztak létre, színes katalógust nyomtattak, és 2001-ben egy szombathelyi tetőtérben első ízben mutatták be a gyűjteményt a közönségnek. A megnyitót Szentjóby Tamás és Fabényi Júlia tartotta. Előbbi - noha más nemzedékhez tartozik, mint a generációs kategóriákkal is leírható Irokéz Gyűjtemény művészei - egyik alkotása, a Szabadság lelkének szobra is bekerült a kollekcióba, utóbbi pedig a Műcsarnok igazgatójaként - szintén 2001-ben - lehetőséget adott az Irokéz Gyűjtemény budapesti bemutatkozására.
A művészettörténész és a tanácsaira kíváncsi gyűjtők együttműködése új szakaszba ért, amikor 2003-ban a fővárosban megnyílt a műkereskedelemmel is foglalkozó acb galéria, melynek tulajdonosai között van Pados, Pajor és a vezetőjeként dolgozó Szoboszlai is. Noha létezik némi átfedés a galéria kiállítási programja és az Irokéz Gyűjtemény között, azt, hogy az utóbbiba mi kerül be, kizárólag Pados Gábor és Pajor Zsolt dönti el, Szoboszlai János "csak" segíti őket új művészek és művek megismerésében. Mindketten hangsúlyozzák, hogy megőrizték érdeklődésüket a még be nem futott alkotók munkássága iránt - kíváncsiság esztétikailag, kockáztatás anyagilag (ráadásul nonprofit alapon működtetik Szombathelyen az Irokéz Galéria elnevezésű kortárs kiállítótermet is, kifejezetten nem a gyűjtemény prezentálása céljából). "Sok más gyűjtőtől eltérően nem a befektetési szándék vezet bennünket" - mondja Pados Gábor, aki nagyon fontosnak tartja, hogy ma már sokkal többen foglalkoznak kortárs magyar képzőművészettel, mint öt-tíz-tizenöt éve, s ebből a szempontból másodlagos, hogy szerelemből vagy befektetési céllal teszik: "Minden gyűjtőnek örülök. Aki csak egy képet is vásárol, az már tett valamit a kortárs képzőművészetért." A két irokéz közösen hoz döntéseket, huszonöt évi barátság és tizenöt évi üzleti partnerség után elég jól ismerik és képesek elfogadni egymás gondolko-dását, ízlését, megbíznak egymás megérzéseiben akkor is, ha nincs mindig idő mindent végigbeszélni. A gyűjtemény gyarapításának szempontjairól Pajor Zsolt annyit mond, hogy "kezdetektől fontos számunkra, hogy ezek olyan munkák legyenek, amikkel folyamatosan együtt tudunk élni, amiket ki tudunk tenni a lakásainkban, az irodáinkban, vagy ha nem is, egyszerűen csak szeretjük őket."
