hosszú filmvita
folyt az idén, mint tán emlékeznek is rá. Hogy nagy film-é a Werckmeister, vagy nem akkora. Hogy metafizikus-é az opus, vagy mennyire az, nem éppen ellenkezőleg a realizmus-e maga, vagy mennyire az. És ha csak ennyi lenne. Ám Tarr Béla filmje az év során jól csengő címszavakba foglalható nemzetközi pályát is befutott. z ilyesmi is számít, hogy mennyit, az nálunk inkább persze becsület és dicsőség dolga, s csak aztán financiális kérdés. Ezzel együtt remélhető, hogy a Werckmeister-vitáknak nem feltétlenül kell kitartaniuk annyi ideig, mint amennyi a Sátántangó és Werckmeister között eltelt. Persze ez sem tisztán anyagi kérdés, tetszetős elképzelésnek tűnik az is, hogy ily bazi garasokat naponta kettesével nem szokásos letenni. Így nem csupán tiszteletkör, nem csupán csent szelet egy tortából, nem csupán tolakodó osztozás a dicsőségben, hanem a sulykolás szükségességébe vetett hit emlegetni a New York-i Modern Művészetek Múzeumában tartott egyedülálló Tarr retrospekciót és a máig tartó, díjakkal dekorált nemzetközi fesztiválkeringőt Torontótól Pozsonyig.
Ezek után a
film maga
már könnyű eset. Onnan indulunk, ahol vagyunk: túl a vitán, túl a tekercsek nagyvilági tekergésén, partizánpíáron, mindenen.
Bár nem is mellesleg, nekem ebben az évben, az említett futamok alatt végig az hiányzott legjobban, abból jutott a legkevesebb, hogy bárki érintett képes lett volna akár lélegzetnyi időre is önmagáról feledkezni, és úgy nézni ezt az egészet, ahogy megérdemelné: ártatlanul. Könyörgöm, ez csak egy film, mondjon bárki bármit is. Persze ízlésünk szerint válogathatunk a tálcán kínálkozó nézői attitűdök közül, de a vége úgyis csak az, hogy leoltják a villanyt.
ztán ott ülünk a sötétben, jelenlétünk kivédhetetlen, ám korántsem szégyellni való felfuvalkodottságával, na itt vagyok, film, kezdjél velem valamit. Minden efölötti magabízás már garantáltan levesz a műélményből. Lehet, hogy nem minden esetben, de ebben az egyben biztosan.
Tarr persze nem rohan segíteni. kezdő jelenet univerzumát nem is kell az előzmények figyelembe- vétele nélkül szemlélni, és csak annak lehetséges, akinek a Werckmeister az első találkozása nemhogy Tarral, de az elmúlt tizenöt év lokális - bár nem országhatárok közé szorítható - filmcsinálásával.
Kocsmában vagyunk, záróra van, haza kéne menni - otthonról, ki nem maradna még, ha csak egy hosszúlépésig is. Pláne, ha e hosszúlépések a világmindenség működését, létezését rajzolják ki, számunkra is - legalább addig, míg járjuk, míg látjuk - érthetően. nnyiban mégis ki vagyunk segítve, hogy ha kicsit is komolyan vesszük magunkat, rögtön világossá lesz, nincs szükségünk sem a Kárhozat, sem a Sátántangó adta tudásra ahhoz, hogy tudjuk, hol vagyunk: melyik bolygó vagyunk a táncban. mondott tudás a villanyoltás előtti és utáni időkben jelenthet akár még kapaszkodókat is. kocsmában és útjaink során amúgy is e nélkül kell boldogulni.
Földrajzilag, életminőségileg, társadalmi fészkelődéseink szempontjából a határok nemhogy kitapinthatóak, de transzparensek módján igazítanak el, jótékonyan segítve terveinkben, amelyek mindegyike - még a zsigereinkből rögtön fakadók is - ezekhez mérhetők. Ügyelünk rájuk, jól megkerüljük őket, betörünk, kitörünk tetszőleges, ám nyilván alaposan megfontolt sorrendben, mindegy. Vannak látható adottságaink, s ezzel minden okunk a röhögésre. Jól hallották. Ha az ember már méricskéli, hogy röhöghet-e a Valuska János vezette kocsmai táncikáláson, már hendikepes. Lehet-e nevetni a megtiportak önfeledt pillanatain? méltóságukon? Elsősorban nézőpont kérdése.
Jaj, el nem sikkantanám magam, hisz akkor sértek - piszok kényelmes, és hamis önértékelésről árulkodó álláspont. Nem állítom, hogy Werckmeister harmóniák egy vígjáték, de az már az elején nyilvánvaló, hogy a pusztulás tér- és időkörei körök, így végtelenek, és a halál után is van röhögés. kukacok öniróniája? hétköznapi lét kényszerű ügyeskedéseinek végtelen nevetségessége? Mindegyik, néha egy vicc is elég. De a legbiztosabb a jelenlét. Ha erőfeszítéseket teszünk azért, hogy képben legyünk, mi is történik, előbb-utóbb kénytelenek leszünk vigyorogni. Csak menni kell. z megy Tarrnak a legjobban. Íme, egy normál idejű moziban is. 145 perc, nagy dolog, a Pulp Fiction éppúgy hosszabb, mint a Harry Potter is.
Ülve menni, barátaim, kell-e ennél méltóbb cselekvés?
Tarr Béla Werckmeister harmóniái legalább annyira a mozi tök szimpla harmóniái, mint a könnyelműen fölsorolható Tarkovszkij-, Jancsó-, ntonioni-művekhez köthető, hasonlítható rafinériák. Western, road-movie, szerelmes film, bármi, ha éppen azt akarom, s mert a moziban ülök, nyilván megvannak a nagyon is konkrét óhajtásaim. ztán persze már hibáznék, ha méricskélném, hogy melyikkel jöttem, és melyiket sózta rám Tarr.
Valuska János postás, egy nettó félkegyelmű gyalogbéka, megy, mint a bolondóra. Mondja Tarr, hogy ő úgy csinálja, hogy megvan neki a zene, és arra (is) dolgozik. Saját munkadala, indulói mozgósítják a nézőt is a képek által. Ezt egyfelől elhihetik nekem, másfelől átélhetik, ám a mozgósítóerőnek van konkrét magyarázata is, és továbbra sem vagyok hajlandó azzal foglalkozni, hogy mit akar, mit akarhat Tarr. Miféle próféciákat akar közölni. Közöljön, ha nem akarna, oda se mennék, de amikor rám van bízva a dolog, és hosszú tért nyit erre - ha más nem - az összes menet ebben a fekete-fehér ködben, már elboldogulok.
Tehát minden filmvita alapja (sohase az), hogy mi a film. Olyan sok kép, amennyi már mozog. Mozgó kép.
Itt ugye, monokróm líra, ha akarom, elbeszélés. Ha nem akarom, akkor is. Semmi dolgom, csak vele menni, a többi másodlagos. Ha cseppet sem akarok megengedő lenni, hogy hova visz, az is másodlagos:
a menet a lényeg
mozgó kép, a film maga. Ha rohanni a kórházat szétverni akaró tömeg sodrásában, akkor úgy, ha nézni, ahogy elválik a kereszteződésnél Valuska és Eszter úr útja, akkor úgy - nem törődve későbbi, esetleg kitalálható újbóli találkozásukkal. Hogy ilyen-olyan megérkezésük a külsőre nyilvánvalóan apokaliptikus stációik röhejesnél röhejesebb körleteibe, figuráihoz minimum nevetségesen és szívszorítóan ismerős, bele kell törődni, sőt érdemes beletörődni.
Tarr (és persze Krasznahorkai, hiszen szokatlanul hű adaptációról beszélünk) a méltóság drótkötélnél is erősebb szalmaszálait nyújtja, ott vannak azok végig a félkegyelmű útján, járjuk bár végig a kegyelemről - önhibájukon legtöbbször kívül -lemaradók maratonjait is végig.
Fából vaskarika az egész, nem minden perverzió híján, szórakoztató, élvezetes vesszőfutás. Kegyelmi állapot, olyan jogosítványt ad, amit meg se érdemlek. Végig- sírhatom, -nevethetem kétségtelenül tragikomikus utam, melynek során az összes emberi ufóval találkozhatom, akik különben is kavarnak körülöttem feszt, de nincs köztünk a zsöllye és vászon közti, nagyon is valóságos demarkációs vonal.
kkor is Valuska János vagyok, ha többször hajlok arra, hogy valamelyik egyéb lehetséges modellel azonosítsam magam. Így a legkönnyebb. Menni megérteni a dolgokat, amit lehet, hogy nem is érdemes, hiszen a harmónia egy pimf csalás, az ufók meg amikor leginkább embernek akarnak látszani, akkor a legufóbbak. De annyira, amennyire csak Tarr annak mutatja az egész, magát oly vehemensen - különböző, noha nagyon is egy irányba - törő, díszes kompániát.
Hogy én speciel nem fogok teljesen beleőrülni? Hogy én a teljes kegyelem és nem a félkegyelműség állapotából vágok neki a hosszú sétának? Vagy igen, vagy nem. Kit érdekel, engem nem. z a lényeg, hogy prímán szórakoztam, bár többször hideg rémület lepett. Ilyen a mozi, ilyen az élet mifelénk.
Tarr Béla itt tárgyalt filmje csak egy mozi. Képe pontos és megveszekedetten realista. z utóbbi idők legszórakoztatóbb rémlátomása, ráadásul - mint láttuk - remek lehetőséget ad mindenféle hozzászólásra. Mindezek töredékével bátran mehetni oroszlánra.
Turcsányi Sándor
