Film: Élt-e Winnetou? (Fekete Ibolya: Chico)

szerző
Turcsányi Sándor
publikálva
2002/2. (01. 17.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

"Miért nem jelenik meg a rendszerváltás története a magyar filmben?" - teszi föl a kérdést a szakfolyóirat e havi száma, s alatta érdekes beszélgetést közöl, hogy akkor hogyan is.

"Miért nem jelenik meg a rendszerváltás története a magyar filmben?" - teszi föl a kérdést a szakfolyóirat e havi száma, s alatta érdekes beszélgetést közöl, hogy akkor hogyan is.

A kérdés gyakorlatilag egyidős azzal, amire vonatkozik, érvényéből látszólag mit sem vesztett, lám játszik ma is, még lehetséges válaszok is elképzelhetők. Miért ne jelenne meg? Miért jelenne meg? Ilyenek.

Mindazonáltal tény, hogy Fekete Ibolya Bolse vita című előző filmjét úgy szokás számon tartani, mint egy mozit a mondott sorsfordulóról. Nincs ezzel semmi probléma, de talán fontosabb valamivel fölidézni, hogy az milyen jó kis film volt. Egybemászott fikció és oral history, lehetett sírni és nevetni.

A Chico pedig folytatja az ott megkezdett utat, immár a korszakot magasból nézve, tágítva tér- és időhatárokon merészen. Látókörébe vonva személyes és társadalmi előzményeket, történelmi utózmányokat, kihívó bőszeműséggel a Santa Clara-i felkeléstől Szentlászló elestéig és tovább, ugyanúgy. Fikcióval dúsítva a mesét - hangozzék ez bármilyen bután.

A Chico mindezzel együtt távolról sem a Bolse vitával mérhető vállalkozás, nem csak egy rendszerváltás-, vagy pontosabban: aligmúlt mozi. Szándékában feltétlenül nagyralátóbb darab, mesélek belőle.

Rögtön az elején hangsúlyos eligazítás szerepel, miszerint a film, bár a főszereplő Eduardo Rózsa Flores elmondásán alapul, végeredményben az író-rendező fantáziájának a szüleménye. Eduardo Rózsa Flores működése, különös tekintettel a jugoszláviai háborúban játszott epizódszerepére, a gyanútlan mozinéző számára is ismerős lehet, leginkább tőle, Rózsától. Kisebb-nagyobb idő ráfordításával persze másféle, máshonnan beszerezhető információkkal is találkozhat - akár a mozi megtekintése előtt is -, aki feltétlenül fölkészülten akar a zsöllyébe telepedni. Talán épp ezen az ingoványos terepen kíván átsegíteni az előbb felidézett tájékoztatás. Hogy nem az a legfontosabb, mi és hogyan történt Rózsával, hanem az, ami abból lett, miután az alkotói fantázia kezelésbe vette.

Veszélyes játék, istenuccse! Leginkább az előzmények miatt. Tudniillik, amit említettünk: nem Fekete Ibolya az első, akinek Rózsa elmondta a magáét. Ebből ugyanis eléggé kiszámíthatóan következik az, hogy a néző nem feltételek nélkül kívánkozik elvonatkoztatni vélt vagy valóságos valóságoktól. Kifejezetten erős elszánásra van (lenne) ugyanis szükség ahhoz, hogy átengedjük magunkat a beígért történelmi fantasynak. S ebben maga a mű számos önreflexív gesztusával cseppet sem segít. Hogy mást ne mondjak, leülteti Rózsát, és mesélteti. A főszereplő meséli, ami így vagy úgy illusztrálódik közben, vagy nem, és akkor csak a beszélő fejet látjuk.

Így: archív, néhol fekete-fehér felvételek Chiléről, Allendéről, Che Guevaráról, jugoszláv tankok vonulásáról s a többi.

Úgy: megrendezett, háborús filmbe illő jelenetek laza füzérén át.

Hogy mi is az a történelem, hogy milyen is az, pláne, ha ennyire friss, szinte mai, mikor még nem alakultak ki végleges kánonok, mikor még lessük este a híreket, mikor még cserepekből kell összeraknunk a saját verziónkat.

Az alkotói fantázia aztán végül mégiscsak egy történelmet kínál, na jó, a fantáziáét, egy megtermékenyített, egy megtáncoltatott történelmet: az E. R. Floresnek látszó E. R. Flores ilyetén módon megfűszerezett, ám határozottan privátnak ható történelmét. Annál is inkább, hiszen Flores szerepében maga Flores lép elénk.

Ez pedig kettős hiba.

Egyfelől azért, mert határozottan a deklarált szándék ellen hat, sőt annak az ellenkezőjét sugallja, azt, hogy ez igenis Flores színigaz története, amit nemcsak elmond, hanem lehetőségeinek hála, el is játszik.

Másfelől azért, mert Flores nem színész, pláne nem olyan jó színész, mint amilyennek a filmkészítő látja. Úgy lóg rajta a távolról sem önhibáján kívül háborús hőssé váló szabadságszerető latin önkéntes filozófus szerepe, mint az egyenruha, amit visel.

Egy filozofálásra hajlamos, magát a dél-amerikai baloldaliság legendáin át meghatározó személy kicsit túl könnyedén szól akkor a szabadságról, ha mindösszesen odáig jut a zsigerekből fakadó szabadságszeretet meghatározásában, hogy az valami olyasmi, mint amikor kihajolunk a vonat ablakán, és borzolja a hajunkat a szél. Ez kevés. Hogy ezt valamennyire felfoghatóvá lehessen tenni, ahhoz valóban el kell menni egy háborúba és odaállni valami jó ügy mellé, egészen a puskagolyóig. Ám igazolható-e önmagával bármilyen háborúzás? Avval, ugye, hogy így kifejezésre juttatható a szabadság enparancsszerű szeretete, olthatatlan szomjúhozása. Szerintem nem, de ez a legkevesebb. Az is megért volna legalább egy kérdést, hogy a manóba képzelhető el, hogy valaki a nyolcvanas években (!) a KGB ügynökeként találja legcélravezetőbbnek a szabadság keresését.

Rózsa Flores áradóan mesél, ám lényegi kérdésekben éppolyan szűkszavú, mint egy kommunista kiáltvány, miszerint mi komcsik különleges anyagból gyúrt csávók vagyunk. Hát persze. Mi, Guevara, Allende emlőin családi helyzetünk következtében közvetlenül fölnőtt szabadságharcosok -mert az is ki van mondva, és éppenséggel az is egy vitaest alapjául szolgálhatna, hogy a szabadság az csak egy harc útján elérhető valami -, nos, mi ugyancsak különleges fickók vagyunk, járjunk bárhol is, mindig kibiztosítva hordjuk harckészségünket, mert a szabadság annyira szent nekünk, anélkül semmik vagyunk. Ez meg rizsa, sajnálom.

Az ilyesmi oda vezet, hogy megjelenik nekünk Ramirez Iljics, amikor mi éppen szolgálatot teljesítünk a Ferihegyi repülőtéren, aztán addig erőszakoskodik, míg össze nem eresztjük egy német másodvonalbeli RAF-kinó hősnőjével, vállalva Bodrogi Gyula minden rosszallását, de cserébe Carlos kiül velünk a Duna-partra, hogy leosszuk egymásnak az észt. Miről? Még szép: a szabadságról, mert más nem számít nekünk.

Összefoglalva: a Chico egy érdekes, megtekintésre mindenképpen ajánlható kudarc, amiben valószínűleg az a legszomorúbb, hogy teljesen tanulságok nélkül való. Hiszen úgy kudarca egy filmkészítési metódusnak, hogy a metódus maga ezért nem nagyon okolható. Legfeljebb az a kontrollálatlanság, amivel az alkotó belevetette magát.

Turcsányi Sándor

Chico; színes magyar film, 2001, 110 perc; írta és rendezte: Fekete Ibolya; fényképezte: Jancsó Nyika, Erdély Mátyás, Antonio Farias; szereplők: Eduardo Rózsa Flores, Bodrogi Gyula, Richie Varga; a Budapest Film bemutatója

szerző
Turcsányi Sándor
publikálva
2002/2. (01. 17.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...