Film: Az utolsó képmutatás (Kardhal)

szerző
Turcsányi Sándor
publikálva
2001/46. (11. 15.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Olyan comebacket még nem látott a mozivilág, mint John Travoltáé volt a Ponyvaregényben. A lecsúszott, lejárt szavatosságú musicalcsillag, a rongylábkirály visszatér, és learatja a babérligetet. Minden vonása, gesztusa ismerős, de már nem az, aki a szombat esti diszkóálmok idején volt. Megtestesedett, belassult, de a mosolya a régi, sőt ha lehet, ragyogóbb, mint fénykorában.

Olyan comebacket még nem látott a mozivilág, mint John Travoltáé volt a Ponyvaregényben. A lecsúszott, lejárt szavatosságú musicalcsillag, a rongylábkirály visszatér, és learatja a babérligetet. Minden vonása, gesztusa ismerős, de már nem az, aki a szombat esti diszkóálmok idején volt. Megtestesedett, belassult, de a mosolya a régi, sőt ha lehet, ragyogóbb, mint fénykorában.

Emlékszünk még Quentin Tarantino nagy dobására? Mi volt a sok közül a Pulp Fiction legfontosabb nagyszerűsége? Az a briliánsan fölrakott mellérendelő szerkezet. Azonos súlyú, illetve súlytalanságú személyek és események téphetetlen szövete. Lehetett éppenséggel Vincent Vegát (J. T.) a legjobban szeretni az egészből, de appendixei nélkül nem ért volna egy pofa bagót sem. J. Travolta ugyanis nem a főszerepet, hanem az egyik remek karaktert adta.

Pályájának e második nagy korszakában aztán már csupa

25 millió dollár

körüli főszerep várta Johnnyt. Ahogy a Kardhalat elnéztük, leginkább abban kell bízni, hogy félretett valamit e tetemes összegekből, az esetleg újból beköszöntő szűk esztendőkre. Mert ezek a viszonylag folyamatosan ráköszönő főszerepek egy-két kivételtől eltekintve mind súlyos tévedésnek bizonyultak. E pályaszakasz filmjeinek többségéről leginkább az mondható el, hogy John T. gázsija és/vagy a technikai költségek annyit emésztettek fel a büdzséből, hogy tisztességes rendezőre, illetve épkézláb forgatókönyvre már nem futotta. Azért beszélünk a filmek többségéről, mert kivétel azért mégis volt. Leginkább annak köszönhetően, hogy a visszatérés utáni karrier egyfajta folyamatosságot mutat. Ahogy stabilizálódott a sztár piaci értéke, úgy koptak ki mellőle a valamirevaló alkotótársak.

A szinte a Ponyvaregény lendületéből kifutó, annak paródiájaként is értelmezhető remeklés, a Szóljatok a köpcösnek volt az első és utolsó olyan film, amit valaki igazából megrendezett. Hogy Barry Sonnenfeld szakmájának milyen szintű mestere, azt ekkor és pláne az előzmények ismeretében még csak sejteni lehetett, a bizonyosság a következő filmjénél szilárdult meg, hiszen a Sötét zsaruk kategóriájának kétségtelen gyöngyszeme, olyan alkotó munkája, aki láthatóan tudja, mit akar. Ráadásul a Get Shorty alapanyaga sem volt lebecsülendő. Elmore Leonard regényét, hogy mást ne mondjak, magyarra is többször lefordították.

Az érdekes folyamatosság bizonyítéka Travolta következő két főszerepe. A láthatóan hosszasnak elképzelt amerikai vendégszereplésre érkező John Woo életének talán a leggyengébb rendezése a Rés a pajzson volt. Minden tudományából csak a látványos pukkantásokat, detonációkat volt képes haloványan megmutatni. A következő hollywoodi darabja, az Ál/Arc már neki is jobban összejött, de az ezúttal valamivel összeszedettebb Travoltán ez már nem sokat segített. Hosszú időre (ma még nem tudni, milyen hosszúra) búcsút kellett mondania a nagyobb formátumú rendezőknek, miközben a sok nullára végződő csekkekkel kecsegtető szerepajánlatok távolról sem kerülték el, sőt sorban álltak az előszobájában. Ám említésre méltó szereplehetőséget egyik sem hozott. Ami rosszabb (mármint a jövendő lehetőségeinek szempontjából), hogy olyan fenemód átütő kasszasikert sem. Volt angyal, volt parafenomén, voltaképpen egyik sem véletlenül, de teljesen hiába. Mindenütt azt hozta, amiért oly sokan szeretik, mosolygott, jó volt, kedves és hátsó szándékoktól sem mentes, de a ráépülő darabokon ennyivel nem sokat lendített.

Olyan rendezői instrukciókkal, hogy

"csinálj úgy, ahogy szoktál",

túl nagy várat nem szoktak építeni. Erre számtalan példa lenne fölhozható, nézzünk egyet viszonylag közelről.

Hogy Alain Delonból miért nem lett Marcello Mastroianni, az a képességeik közötti különbségen túl jó nagy részt azért is van, mert egy idő után Alain képtelen volt körbefutni saját szobrát. Egyszerűen ő lett a főnök, és eleinte még csak-csak olyan rendezőket vásárolt magának, akik valamennyire kötődtek bizonyos iskolákhoz, sőt műfajuk tisztes iparosainak számítottak (pl. Jacques Deray), de aztán csak olyanokat, akik nem pofáztak vissza. Most, túl a hatvanon, amikor sokadik virágzását kéne élnie, örül, ha meghívják a Friderikusz-show-ba. Láthatóan John Travolta is a legjobb úton van efelé.

Ez a mostani dolgozat, ez a Kardhal tipikusan olyan nekirugaszkodás, ahol a rendezés abban merült ki, hogy megmondták Johnnynak, hogy honnan kell bejönni. De azt, hogy milyen gyorsan, már rábízták. Nagyokat menetelt, mosolygott, ezúttal vérfagylaló szándékkal, és ha táncolt volna akár egyet is, rögtön kijöttem volna. Persze ahol nincsen könyv, ott rendezni se könnyű, inkább lehetetlen. Márpedig a Kardhal egy tekintetben föltétlenül experimentálisnak tekinthető, legalábbis Magyarországon ezt szokás mondani azokra a termékekre, amelyeket akárhogy is megírt forgatókönyv nélkül applikálnak celluloidra. Lehetett nagy ötletelés, aztán szóltak a pizzafutárnak, ha már köztük ragadt nagy áhítatos pofával, legyen olyan jó, és írja le viszonylag sorrendben, amit eddig hallott.

Az efféle kísérletezésnek van egy régies elnevezése: fércmű. Olyan esetekben használatos, amikor minden további nélkül bírnak szereplőket, cselekményszálakat az alkotás kellős közepén elfelejteni, amikor a sztori nem tart sehonnan sehová, amikor nem azért nem lehet tudni, hogy ki kivel van, mert a dolgok mögött valami mélységes titok lappang, hanem azért, mert az alkotók sem tudják hova rakni nyomorult szereplőiket.

A Kardhal az itt felsoroltak mindegyikének alaposan megfelel, és ezen túl is számos, ám teljességgel érdektelen sebtől vérzik. De ez még semmi! A terrorizmus elleni világméretű, ám nem áldozatok nélkül való küzdelemről szól, melynek Travesz a fő protagonistája. Most mit cicózunk: a Kardhalat elmebetegek készítették elmebetegeknek, ám van két tanulsága.

1. Az amerikaiak már rég győztek volna, ha John Travoltát küldik Afganisztánba.

2. Szegény John Travolta.

Turcsányi Sándor

Swordfish; színes, feliratos, amerikai, 2001, 99 perc; rendezte: Dominic Sena; fényképezte: Paul Cameron; szereplők: John Travolta, Hugh Jackman, Halle Berry, Vinnie Jones; forgalmazza az InterCom

szerző
Turcsányi Sándor
publikálva
2001/46. (11. 15.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...