Film: A Karády lencsevégen (Bacsó Péter: Hamvadó cigarettavég)

szerző
Turcsányi Sándor
publikálva
2002/1. (01. 10.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Milyen volt könnyedsége? Ez a kérdés, minden részproblematikum végül ide lyukad. A magyar közelmúlt egyik legtermékenyebb filmszállítójáról lévén szó, számos tapasztalat áll a rendelkezésünkre, s e tény talán megbocsáthatóvá teszi, ha sommázgatunk: Bacsó Péter egy könnyű kezű mester. Fontos, hogy nem az állandósult szókapcsolat nyújtotta kényelemérzet mondatja velünk, hogy mester, s nem csupán egy könnyű kezű valaki. Bacsó mester, még akkor is, ha kiterjedt életművének szinte minden szakaszában találhatni fércműveket is, olyan dolgokat, amiket magára adó majsztró ki nem adna a kezéből, vagy reszelgetné még egy kicsit, vagy hagyná a fenébe. A filmcsinálás viszont nem olcsó mulatság, így az utóbbira viszonylag ritkásan adódik példa: amibe egyszer belefogtak, abból lesz is valami, sőt sohase fogpiszkáló. Hogy Bacsót mégis mesternek tekintjük, az épp könnyű kezűsége, könnyedsége felől értelmezhető. ´ még magára sem (mindig) ad, hát akkor hogyan is riadna vissza bármilyen szentségesnek látszó tárgytól, személytől.

Milyen volt könnyedsége? Ez a kérdés, minden részproblematikum végül ide lyukad. A magyar közelmúlt egyik legtermékenyebb filmszállítójáról lévén szó, számos tapasztalat áll a rendelkezésünkre, s e tény talán megbocsáthatóvá teszi, ha sommázgatunk: Bacsó Péter egy könnyű kezű mester. Fontos, hogy nem az állandósult szókapcsolat nyújtotta kényelemérzet mondatja velünk, hogy mester, s nem csupán egy könnyű kezű valaki. Bacsó mester, még akkor is, ha kiterjedt életművének szinte minden szakaszában találhatni fércműveket is, olyan dolgokat, amiket magára adó majsztró ki nem adna a kezéből, vagy reszelgetné még egy kicsit, vagy hagyná a fenébe. A filmcsinálás viszont nem olcsó mulatság, így az utóbbira viszonylag ritkásan adódik példa: amibe egyszer belefogtak, abból lesz is valami, sőt sohase fogpiszkáló. Hogy Bacsót mégis mesternek tekintjük, az épp könnyű kezűsége, könnyedsége felől értelmezhető. ´ még magára sem (mindig) ad, hát akkor hogyan is riadna vissza bármilyen szentségesnek látszó tárgytól, személytől.

Oda neki az oroszlánt is! Aztán leshetjük, mire jut vele. Ez végül nem feltétlenül kellemetlen elfoglaltság, a könnyedség mindgyakran ragályos, végignézi az ember, s csak néha bosszankodik: ha valamiért muszáj túllépnie a pénzért kapott könnyedségen.

Ki kell mondani, a legnagyobb baj mindig is ezzel a bacsói könynyedséggel volt, nem általában, hanem speciálisan az övével, így persze elkerülhetetlen tisztázni a viszonyunkat a könnyedséghez.

Azt ma már az általános iskolások is tudják, mint az egyszeregyet, hogy nincs a világnak az a rettenete, amiről ne lehetne vidáman, könnyedén beszélni. Ilyenkor persze illik decensen Chaplint vagy Benignit emlegetni, Ch. Manson felléptetése egy zenés-táncos rövüben nyilván még ma is istenkísértésnek hatna, bár léteznek erőteljesebb kifejezések is.

Bacsó pályáján talán leghangosabban akkor zúgott föl efféle kórus, amikor a Tanú című filmje széles körben is nyilvánosság elé került. Hogy aszongya: mégiscsak disznóság elröhögcsélni azon, hogy itt az ötvenes években kinyírtak, bebörtönöztek, világgá kergettek egy félországnyi derék embert. Nem volt igazuk, lehet. Voltaképpen nem is tartozna ide, de meg nem állom: a Tanúnak más baja volt. Konkrétan, a felsoroltakban ugyancsak hiperaktív Kádár-rezsim apológiája. Az a film egy virtuóz benyalás volt, annyira ügyes, hogy a címzett is úgy volt vele, hogy: ej, ráérünk erre még, ekképp persze jó szolgálatot téve a filmnek, ami így a hosszas betiltottság kellemes hátszelével startolt.

A Tanún betegre röhögte magát az ember, hisz Bacsó akkor távolról sem volt könnyed, nagyon is ügyelt a részletekre. És mondjuk ki: az ő könnyedsége, bár jelen való megszólalásainak hangvételében is szinte mindig, mégis egészen más területen jellemző, hozzáállásbéli kérdés. Ami egy ilyenfajta filmnek, mint ez a Hamvadó cigarettavég, egyáltalán nem áll jól.

Nem biztos, hogy üdvözítő oly könnyednek, lazának lenni, mely szárnyalás során azzal sem törődünk, hogy mit is akarunk azon túl, mint forgatni kedvenc színészeink kedves karéjában.

Önmagában persze az ilyesmi sem elítélendő, csak Bacsó pont egy elég kicsiny mester ahhoz, hogy jól kijöjjön az ilyesmiből. Kevés hozzá. Jancsónak se mindig jött be, de pályájának eddigi utolsó szakaszában azért eléggé. Közel kortársakról lévén szó, érdekes a párhuzam: Jancsó egy ideje a világ legfüggetlenebb filmese, Bacsó pedig függeni fog valamitől, míg világ a világ. Ez nem baj, sőt nagyon is vállalható, csak nagyobb odafigyelést igényel, paradox módon önálló döntéseket.

Jelen dolgozata odavetésekor ezektől irtózott erősen a könnyű kezű mester. Mondom, attól mester, hogy mutatványa még így is végignézhető, helyenként vicces, helyenként bájos, és időnként brutálisan érdektelen. A fő baj az, hogy a végére kő kövön nem marad: a néző köszöni, a kor, a reprezentatív szereplők megvoltak neki, lássuk, mi van más a nap alatt. És ez még oly közkézen forgó toposzok esetében is veszteség, mint amikkel a Hamvadó cigarettavég feltöltötte tankját.

A második világháború - a moziból egy ideje tudható - egy határozottan zenés rendezvény volt. Dalokra hangszerelték a Lili Marleentől kezdve a Marlenén át Karádyig. Nekem egyébként nyugodtan játszhatta Nagy-Kálózy Eszter, engem ugyanis nem érdekel, hogy milyen volt Karády, ha egy Bacsó-filmet nézek, ha rá vágyom, volt annak az asszonynak vagy két tucat jaj, de nagy szerepe, a hétvégén is Págerral a tévében, megvolt, kösz. Nagy-Kálózy kitűnő színésznő, jó nézni, ha nincs is szerepe, csak színészkedik, mint a partnerei, akiket viszont nem olyan jó nézni, ha nincsen megírt szerepük.

Rudolf Péter az egyetlen kivétel. Neki van szerepe, ha nem is Bacsó írta. Egy másik toposz. A slemil. Ez egy érthető, világos dolog. Tégy úgy, mint egy kiugrási ügymenetbe akarva-akaratlan (inkább fordítva) keveredő snájdig katonatiszt. Azt hogy kell? Ismer valaki ilyet? Én, egyet: Bács Ferenc. De a slemil, az tiszta sor: irodalma, hagyománya van. Így nem is csoda, hogy Rudolf Péter megint remek. Olyan jó, hogy a fene se érti, miért kellett neki egy olyan álfilm álrendezői szerepe, mint az a szerencsétlen Üvegtigris.

Mit is mondhatnánk még? Tán, hogy kár: az ősz mester, mint egy pattanásos elsőfilmes, nekilátott egyszerre három filmnek, amiket egyenként ő is jól megcsinált volna, ha nem erőlteti egybe az egészet. Ám ez a mai, ez egy könnyed világ, Bacsónak találták ki. Most is elmondhatjuk, annyira rosszul senki se járt. A Karády-hívőknek ott az a húszvalahány film. G. Dénes György szövegeit unokáink is dúdolják majd. A második világháború alatt Budapesten vitézkedő magyar tábornokok meg még ennél is rosszabbat érdemelnének. Ki járt itt rosszul? Ugye, senki.

Ja, hogy jól is járhattunk volna? Kit érdekel, lazák vagyunk, könnyedek. Mint a pihe.

Turcsányi Sándor

Hamvadó cigarettavég; színes, magyar, 2001, 120 perc; rendezte: Bacsó Péter; fényképezte: Andor Tamás; szereplők: Nagy-Kálózy Eszer, Rudolf Péter, Cserhalmi György, Kállai Ferenc, Fehér Anna; forgalmazza a Budapest Film

szerző
Turcsányi Sándor
publikálva
2002/1. (01. 10.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...