Az egyiknek sikerül
Eljut, hazán és határokon át: egészen a szabad világig. Annak is a torkáig, beleüvölti a világadó rádióba, hogy van egy ország, itt és itt, benne egy nagy munkatábor, hiába tagadják, mert a foglyok névsora, és sorolja fejből az összes nevet, mielőtt nekivágott, bevágta, s csak fújja, bele a világ pofájába.
Gyarmathy Lívia Szökés című filmjéről beszélek, ami egy megtörtént esetet mesél el játékfilmes eszközökkel, friss és használt dramaturgiai fordulatokkal, hogy miként jutott el egy férfi, Szküllák és Kharübdiszek között, Recsktől Münchenig.
Volt egyszer egy másik film is. Szegény Alfred Hitchcock csinálta, az volt a címe, hogy Szakadt függöny. El kellett hagyni benne mindenáron Kelet-Berlint busszal, mert a hős tudta, hogy a ruszkik sós kútba tesznek, onnan is kivesznek, az a legkevesebb. Valamivel korábban készült e filmnek egy előzménye, ikerdarabja is, azt Anatole Litvak rendezte, Utazás volt a címe, 1956-ban buszon távoznak benne Magyarországról a szabad világ küldöttei, a Yul Brynner szovjet tábornok támasztotta nehézségek között.
Nos, az említett műalkotásokon keresztül juthatunk el legkönnyebben e mostani mozink lényegi kérdéseihez. Fölmerült valamikor, hogy Hollywood hőstörténeteit könnyen fölülmúló eseményekből egy szekérderékra való rejlik Közép-Európa közelmúltjában. Jók ezek sok mindenre, önismeret-bővítésre éppúgy, mint betörni velük akár az amerikai piacra is. Az alagút alkotói éppen efféle célokat tűzhettek maguk elé, korántsem véletlenül. Elég csak céloznunk halványan arra, hogy, khm, a Szakadt függöny távolról sem sorolható a hitchcocki életmű legjavába. Mármost, ha ő sem tudta megmondani e tájról a hiteleset, semmiképpen se várjuk ezt Hollywood középkádereitől, hanem vegyük végre kezünkbe sorsunk néhány vérfagyasztó fordulatát.
A Berlini Fal fölhúzása alatti s utáni rémségekről beszéljenek tán a németek, még akkor is, ha ma a mozi világnyelve a hollywoodi. Akkor hollywoodiul, ha csak úgy érdemes. Ám van önérzet is a világon. Ha csak egyféleképpen lehet, hát vállaljuk: máshogy nem, legalább a sorok között éreztetve, tudjuk, mit csinálunk.
Emlékszel Bruce Willisre?
- teszi fel a kérdést magának éppúgy, mint nézőjének Az alagút alkotója.
Volt egyszer egy NDK-beli úszóbajnok, az ´53-as zavargásokról még mint reménybeli titán ballagott haza, s lecsukták, de a börtön után is képes volt a csúcsra jutni. Jött a fal, s ő ment, hátrahagyva szeretteit, ám ezt nem tűrhette lelkiismerete. Sokan jártak vele egy cipőben, hát hamar (viszonylag, a film kicsit több, mint három óra hossza) alagút fúrásába kezdtek, át a fal alatt, azon menteni ki övéiket.
Az úszóbajnok bőrdzsekit viselt, legalul atlétatrikót, alagútásás közben arcán sérülések érték, és jó koszos lett. Az őt adó színészről kis rosszmájúsággal éppen mondhatnánk azt is, hogy egy Bruce Willis- hasonmásversenyen nyerte a diplomáját, bár eszközei némileg számosabbak, szóval a megszólalásig stimmel feltétlenül. ´ van, Bruce a sorok között.
Hogy mennyire igaz a történet, azt az elején lengetik be, és a végén konkretizálják: teljesen - még szép.
Biztos van olyan, hogy Száz híres fénykép. Keletnémet kiskatona vállán kézifegyverével átugrik a szögesdróton, inal Nyugatra, mindenki látta már, de most följátsszák a vászonra. Megmutatják a dolgozó fotóst is, mindez hogyan lehetett. A végén föliratok tájékoztatnak az életben maradók további sorsáról, így teljes a színigazság.
Ezek után senki sem kérdezheti, hogy vajon sikerül-e a mindenre elszánt vízicsoda földalatti próbálkozása. A moziba vitt igaz történetek legnagyobb baja mindig az, hogy pont azok halnak meg benne, akik dramaturgiailag útba lennének a hősök boldogulásának kiteljesedésekor, és ezt a legkevésbé figyelmes néző is tudja jó előre.
Mindazonáltal Az alagút korántsem érdektelen munka. Stílusok közti, kihívásokkal tűzdelt pingpongozása folyamatos hideg-meleg zuhanyokkal tartja ébren jóval rövidebb terjedelemhez szoktatott nézőjét. Belső terekben mutatott otthonos mozgása, ha távolról is, de megidézi a deutsche Neue-Welle atmoszférateremtő erejét, ami nagy szó, annál is inkább, hisz képzelhetik, mennyi játszódik egy ilyen filmben belsőben. S most nem csak az alagút szükségszerű klausztrofóbiájára gondolok, hanem a történelmi hátteret markánsan megjelenítő keleti és nyugati lakásbelsőkre inkább.
Ha a történelmen túli feszültség természetesen és elsődlegesen hollywoodi is, hát annak legjava a példa. Plusznak meg tényleg ott a valódi történelem, vagyis az a tudás, ami erről a történelemről a Mammut mozi nézőjének is sajátja alanyi alapon. És ez olykor, mert vannak a filmnek önmagában is szép pillanatai, a könnyekig felemelő.
Ezzel együtt persze abban is bizonyosak lehetünk, hogy nem ez a mozi a nagy német film a Berlini Falról, csak egy tisztességes szórakoztató darab.
Meg kell becsülni, de nem lesz hivatkozási alap.
Turcsányi Sándor
Ui.: Nem innen kéne a forgalmazónak üzengetni, de meg nem állom. Ha egy moziban Marilyn Monroe Lecsúszottak című filmjét emlegetik, akkor érdemes tán elgondolkodni azon, hogy nem szükséges-e egy filmforgalmazó vállalatnál legalább egy olyan személyt tartani állományban, aki életében legalább egyszer vett már az anyósának karácsonyra egy filmlexikont. (Megfejtés: Kallódó emberek, szerintem elég híres dolgozat.)
Der Tunnel; színes, feliratos, német, 2001, 188 perc; rendezte: Roland Suso Richter; fényképezte: Roland Matthes; szereplők: Heiko Ferch, Alexandra Maria Lara, Mehmet Kurtulus; forgalmazza a Best Hollywood Kft.
