Ha egy mondatba kéne sűríteni a magyar filmkészítés - így, a hivatalos fesztivál időszakában mindig könnyebben követhetőnek tűnő - nyomulási irányát, talán azt mondhatnánk: túl sok a cigány és kevés a fóka. Utóbbiból konkrétan egyet sem láttunk, persze hogy is juthatna idő egyszerre az összes bemutatóra. Ilyetén módon szemleszemlénk is csupán nagyvonalú lehet, aztán meg nézzük, ahogy szoktuk: mindet a maga idejében, amikor az igazi zsűri elé kerül.Az önmagáért való szellemeskedésen túl a vászonromák fölsűrűsödött jelenléte tényleg szembeötlő, viszont nem kimondottan új keletű. Az idei szemle egyik várótermének tekinthető filmkritikusi díj, mely a tavalyi termést jutalmazza, nettó menesztette égbe a mondott népcsoport táborát (nota bene: kisfilm kategóriában mindhárom díjazott mű köztük forgott). Idén aztán ott vannak minden kilométerkőnél.
Ez pedig jó. Jó azért, mert így az érintettek kereshettek egy kis pénzt, úgyszólván szórakozva, hisz a filmesek elég vicces népség. Jó azért, mert az egyenként távolról sem ártó szándékú rájuk fordulások folyamatosan ébren tartanak egy egyébként már jó ideje meglévő mozinézői attitűdöt. Valami olyat, hogy aki eleget néz magyar filmet, az nem rögtön kezdi begombolni kabátján a zsebeket, ha a villamoson találkozik egy romával, hanem előbb körülnéz, hátha van a közelben egy kamera is.
Csakhogy a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve. Rossz az egész. Rossz, mert nem a romák tehetnek róla. Mert nem lehetünk biztosak abban, hogy mindezt ők akarták. Pláne, hogy épp így akarták volna. Ha azt nézzük ugyanis, hogy hány rendező, operatőr, producer, zsűrielnök cigány van az idei mezőnyben, lehet, hogy fókát előbb találunk. Rossz, mert az sem dönthető el pontosan, hogy akkor a roma most cél vagy eszköz. Eszköznek látszik mindenesetre, hiszen rajta viszonylag könnyű demonstrálni a kultúrák különbözőségét éppúgy, mint a társadalmi kitaszítottság lehetséges poklait, s a többi. Rossz, mert e téren már régóta nagyon magasan van a léc, valahol a Cséplő Gyuri, a Koportos, a Paramicha magasságában, és már annak is örülni kéne, ha valaki leveri, ám elég rossz nézni alatta a rohangálást.
Az eszközként használt mozicigány működése egyébként némileg túlmutat önmagán. Modellezi a honi film viszonyát eszközeihez például, ez szinte természetes, ugyanakkor szól arról a csapásirányról, ami a tartalmi oldalon, illetve az alkotói szándékok oldalán körvonalazódik.
Mit akar
leginkább a magyar film?
Megrázni. Ez voltaképp kedves tőle, de ebbéli fáradozása elég látványosan kimerül az eszközhasználatban és a témaválasztásban, miközben a valódi tartalmak tartományában alig mutatkozik. E jelenséget, nem túl nagy merészséggel, akár sorstalanságnak is nevezhetjük. Ha egy filmkészítő lemegy Aszódra, kivesz a lelencből egy gyereket, elmesélteti vele nyilvánvalóan rettenetes sorsát, aztán azt vagy elemeli valamennyire, vagy nem, és filmet ír, forgat belőle, az a végeredmény esztétikai értékeitől függetlenül a jó szándékú élménytelenség viszonylag képtelen kategóriájába sorolható minta. Ráadásul, ha mindez a kor akár európai, akár hollywoodi metódusai szerint van megmutatva, akkor kizárólagos könyörtelenséggel állíthatjuk:
a forma diadala
a tartalom fölött minden eddiginél látványosabb. Az erőszakos mozit szidni máma nevetségesen lejárt tempó, és most még azt sem állíthatjuk, hogy az nettó öncél lenne, hiszen kivétel nélkül minden csepp kiömlő vér, minden megerőszakolt lány, minden kivert fog mögött ott egy sors, egy cigány, egy intézetis. Idegen sorsok, idegen cigányok.
Az efféle - hangsúlyozzuk: nem feltétlenül elítélendő - hozzáállások roppant érdekes egyéb folyamatokat is generálnak, például műfaji kérdésekben.
Hogy micsoda mozgolódás van a szemle alapműfajai között, hát az egy csoda. A szokott kategóriák (játékfilm, kísérleti és/vagy kisjátékfilm, dokumentumfilm) a fenti gyakorlattól hajtva, vagy épp azokkal direkt szembemenve járják jól öltözött keringőjüket.
A játékfilmek dokumentaristák ecsetjére kívánkozó történeteket mesélnek, de amikor szándékaik szerint a legelemelkedettebbek lennének, akkor is roppant súlyokat fektetnek bizonyos jeleneteik dokumentaristánál is dokumentaristább dokumentálására. És viszont: néhány dokupróbálkozás látványos célja a folyamatos izgalomkeltés, hogy a néző izguljon a hőséért, és adott esetben még a happy end se maradjon el. Ez azért már valami. E körben még a kísérleti mozik a legmértéktartóbbak, ha úgy veszszük, hozzák a szokott formájukat. Köszöni, jól van a seggberúgós mozi, a haverok ökörködnek a vásznon, és röhögnek a zsöllyében, unokáik is látni fogják. De él még a legelvetemültebb kísérletezés gyakorlata is: hanggal, fénnyel, nyersanyaggal, nézői türelemmel. Különben az van, ami mindig is volt:
mindenki filmet akar csinálni,
filmet, igazit, nagyot, egész estét, egész világot betöltőt, amiért a kísérletező és a nem kísérletező kisjátékfilmek egy nagyobb hányada úgy néz ki, mint egy törpe nagyjátékfilm. Ez nem olyan jó.
Mindezen általános észrevételek után kénytelenek vagyunk a konkrétumok földjére leszállni kicsit. Nézzük meg mindjárt a naptárt: ma csütörtök van, mint a Heti hetesben, csak hétfőnek látszik (lapzárta), kedden volt/lesz a magas díjak kiosztása. Jóslásra nem vállalkozom -ekkora marhaságot csak egy politikus vagy egy szövetségi kapitány mond, mi miért ne jósolnánk, mibe fáj az, legfeljebb nem jön be, tavaly címlapot is mertünk igazítani saját jóslatunkhoz.
Szerintem a Kamondi nyer. Mert nagyon sokaknak tetszett a filmje (Kamondi Zoltán: Kísértések). Mert már a szemle előtt híre ment, hogy a dolgozatát fölvették a berlini filmfesztivál versenyprogramjába, és azok biztos jobban tudják. Mert amikor legutóbbi filmje, a kiváló Az alkimista és a szűz volt a szemlén, akkor a mérhetetlenül ostoba zsűri pitlák politikai taktikázgatásból fakadó módon nem adott ki nagydíjat, amit például az simán megérdemelt volna (vagy a Simon mágus). Mert Kamondi egy olyan, a pillanatnyi mezőnyben határozottan kisebbségi figura, akiről már biztosan tudható: egy kész, formátumos magyar filmrendező.
Szerintem a Mundruczó nyer. Mert nagyon sokaknak tetszett a filmje (Mundruczó Kornél: Szép napok). Mert egy ideje arról szól a fáma, hogy végre, annyi-annyi év után a fiataloké a világ. Ennyi meg ennyi első film, új arcok, új módszerek, hajrá! Mert ő már bizonyított nagyban (Nincsen nekem vágyam semmi), kicsiben (Afta), mondhatni, divatban van.
Szerintem a Fekete Ibolya nyer. Mert nagyon sokaknak tetszett a filmje (Fekete Ibolya: Chico). Mert immár tízévesnél is régebbi, folyamatos igényt igyekszik kielégíteni. Hitelt érdemlően kíván szólni az aligmúlt történelmi kalandjairól.
Ez van: egyes, kettes, iksz.
Egyes.
Turcsányi Sándor
