Színház: Állva vagy halva (Marica grófnő az Operettszínházban)

szerző
Turcsányi Sándor
publikálva
2001/45. (11. 15.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Föltűnt már, hogy mennyivel kevesebb az operett, mondjuk a televízióban? Jó-e az, vagy inkább rossz, ha az ilyesmi föl sem tűnik? Pedig, ha akarom, ez egy határozottan ellentmondásos helyzet. Vagy annak kellene lennie. Nyilván nézőpont kérdése persze. A vendéglátóipari tévézés mindennapjaiban hogyhogy kevesebb az operett? Dőlnie kéne a csapból is így a polgárosodás idején, nem? Lehet, hogy tényleg nem.

Föltűnt már, hogy mennyivel kevesebb az operett, mondjuk a televízióban? Jó-e az, vagy inkább rossz, ha az ilyesmi föl sem tűnik? Pedig, ha akarom, ez egy határozottan ellentmondásos helyzet. Vagy annak kellene lennie. Nyilván nézőpont kérdése persze. A vendéglátóipari tévézés mindennapjaiban hogyhogy kevesebb az operett? Dőlnie kéne a csapból is így a polgárosodás idején, nem? Lehet, hogy tényleg nem.

Amit a kereskedelmi televíziók könnyed, szórakoztató, zenés-táncos mulattatásként nyomatnak, az mindenképpen az operett alól jön, ez a lagzizene, ha zene. Magyarán: a hihetetlenül agresszív proli vircsaft oly simán és észrevétlenül nyomta le a polgári rossz ízlést, hogy rajta elmélázni se volt érkezésünk, illetve gyanús az is, ha valaki épp ezen töri a fejét. Tény, hogy Fekete Dzsoni, Lagzi Lajcsi, a Bugyi fivérek munkássága semmilyen, vagy csak néhány nagyon keresett szempontból mérhető össze Eisemann Mihály, Zerkovitz Béla vagy éppenséggel Kálmán Imre működésének maradékaival.

A pronyók ily könnyű triumfálása nyilván elsősorban a kereskedelmi csatornák műsorfilozófiájának az eredménye, de adódhatnak ennél mélyebb okok is. Nem csak arról van szó ugyanis, hogy a fogyasztói javak értékesítésére, árusítására szakosodott televíziós állomások úgy vélekednek saját közönségükről, hogy azoknak csak a nagyon szar jó. Úgyanakkor úgy nem lehet a dologhoz viszonyulni, hogy egy akárhogy is előadott

Kálmán-darab

csak olyan színvonalú lehet, mint amilyennek íródott.

Mi a különbség a kettő között? Ez egyébként nem lenne kérdés. Az operett primer érzékekre, érzelmekre játszó zenés-táncos műfaj, ami kiszolgálni igyekszik bizonyos, valóban viszonylag könnyen kiszámítható elvárásokat.

A televíziós körülmények között megvalósított, valamilyen atavisztikus emlékek alapján esetleg tényleg kocsmainak vagy lakodalminak nevezhető zenebona viszont semmi ilyesmit sem óhajt, csupán éktelen lármájával, fesletten öltözött szereplőivel még egy ideig kitartani azt a nyilvánvalóan módosult tudati állapotot, ami a legelemibb önreflexiókat is gátolja. Ilyetén módon az elnevezése (kocsmai, lakodalmas) is necces, hisz emlékszik a fene, úgy bé vótunk csiccsentve, röstelljük. Fontos itt kimondani, hogy a módosulás nem feltétlenül kizárólag egyéni kezdeményezésre állhat be az ilyesmik fogyasztóinál. Létezik egy nagyon is körülírható réteg, aki annyit hagyta már hülyíteni magát, hogy semmi szüksége alkoholra vagy hasoncélú vegyszerekre. ´ket egyébként nézettségnek hívják. A szó nyilván a népesség kifejezés félrehallásából született.

Ám a polgári rossz ízlés méricskélése a militáns ízléstelenséggel csak lehetőségeink szűkös voltára utal, alig is többre. Tán még annyira, hogy a masszívan polgárosodó érintettek mit hurcolnak magukkal, s így beérkezve mit örökítenek tovább: szép kilátások, mondhatom.

Pillanatnyi vizsgálatunk szempontjain ha szemernyit is változtat a fenti tényállás, az végső konklúzióinkat maximum szomorúbbá teszi, ha egyáltalán. A nyilvánvalóan még ma is népszerűnek mondható Kálmán Imre-nagyoperett Budapesti Operettszínház-beli színpadra állításának megítélésekor mindez már csak kósza hivatkozás, alighanem befogadói és alkotói szándékok kiderítésére. Hogy itt van ez a szép darab, mi hát, ha még ez sem. Önmagában nemes szándék tehát, feltételezhetően egy alkalmas védmű. Az elképzelhető legerősebb bástya, ahonnan még nyilazni érdemes. Ha ugyan, hiszen látva az eredményt, a szórakoztatás proletárforradalmának a Nagymező utca még akkora akadályt sem fog jelenteni, mint elődeiknek a

Téli Palota

Elmesélem a Marica grófnőt. A nem csekély családi javakat rövid, ám szívós munkával elbokázó arisztokrata, hogy szeretett kishúgának a rangjához illő iskoláztatást biztosítsa, rangrejtve gazdatisztnek áll egy Kolozsvár közeli birtokon, ahol egyfelől jól keres, másfelől eredeti rangjához illő szerelembe esik, bár sokáig azt hiszi, érzete viszonzatlan, de nem. Még az sem. Némi külső segedelemmel financiális kényelmetlenségei is elmúlnak, mi is kéne még. Semmi, a librettó szerzőinek, ja, egy szebb kor, láthatóan eszükbe sem jutott, hogy egy-két esztendő múltán esetleg felkéri valaki őket a Marica grófnő 2. megírására. Mindez az operettirodalom olyan slágereibe csomagolva láható, mint a Szép város Kolozsvár, a Mondd meg, hogy imádom a pesti nőket, a Nagysád, jön-e velem shimmyt járni, vagy bármelyik a darabból.

Ehhez járul, járulna a színrevitel, illetve annak hű tolmácsolása. Ami normál esetben szerves egység kéne hogy legyen. Hogy nem az, annak is több oka van. Az egyik a színpadra állítás motívumainak egyirányúsága, amit már említettünk, mint megfelelő védműve, de ha már - nyilván helyesen - ott van, kellene is gondolni valamit róla. Sőt megkockáztatom, léteznek nagy biztonsággal fölhasználható gondolatpótló, ún. korszerű elemek is, jelen esetben sajna ugyancsak a hiányoldalon. A dinamika például ilyen, nem a táncjelenetek dinamikájára, azok esetleges akrobatikus fokára gondolok, hanem az egész előadás kötelező lendületére. Mondok egy példát, majd húszéveset. Az anno revelációként ünnepelt Csókos asszony-rendezés (Iglódi István) sem gondolt túl sokat semmiről, de gyors volt, mint egy besurranó megoldás. E jól tapintható szándéktalanság nagyban nehezítette a szakmájuk kihívásaival különben is egyenetlen harcot vívó szereplők munkáját.

Jól táncolni,

szépen énekelni és az illúziókeltés reményeit viszonylag folyamatosan ébren tartani képes színészi teljesítményt nyújtani persze távolról sem egyszerű feladat.

Mármost egy kitalált, megrendezett produkció esetén ezek egyenkénti, szereplőkre lebontott méricskélése nyilván még a kritikus fejében sem fordul meg, maximum, ha tanács küldene normást vagy minőségi ellenőrt egy-egy előadásra. Ám, ha folyamatosan olyan hatások jönnek le a zsöllyébe, hogy X.-nek ezen, Y.-nak azon van még mit csiszolnia, az szinte bizonyosan nem X. vagy Y. baja. Az csak a nézőre és a színpadra állítóra tartozik. Esetünkben az előbbi joggal pörölne.

De nem teszi, mert a szándéka neki is csak annyi, mint az alkotónak. Megmutatni, még magamnak is, hogy nekem legalább ennyi, legalább ez kell, nem érem be kevesebbel. Örülni jöttem. De nem kell mindig örülni. Egy hosszú ideje ezért vagy azért (előbb ezért, utóbb azért) defenzívában lévő műfaj esetében pedig éppenséggel maximalistának illik lenni, de egészen az öltözködési és viselkedési szabályok aggályos betartásáig. Mert itt még valaha voltak ilyenek is.

Turcsányi Sándor

szerző
Turcsányi Sándor
publikálva
2001/45. (11. 15.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...