Színház: Állva vagy halva (Marica grófnő az Operettszínházban)

Zene

Föltűnt már, hogy mennyivel kevesebb az operett, mondjuk a televízióban? Jó-e az, vagy inkább rossz, ha az ilyesmi föl sem tűnik? Pedig, ha akarom, ez egy határozottan ellentmondásos helyzet. Vagy annak kellene lennie. Nyilván nézőpont kérdése persze. A vendéglátóipari tévézés mindennapjaiban hogyhogy kevesebb az operett? Dőlnie kéne a csapból is így a polgárosodás idején, nem? Lehet, hogy tényleg nem.
Föltűnt már, hogy mennyivel kevesebb az operett, mondjuk a televízióban? Jó-e az, vagy inkább rossz, ha az ilyesmi föl sem tűnik? Pedig, ha akarom, ez egy határozottan ellentmondásos helyzet. Vagy annak kellene lennie. Nyilván nézőpont kérdése persze. A vendéglátóipari tévézés mindennapjaiban hogyhogy kevesebb az operett? Dőlnie kéne a csapból is így a polgárosodás idején, nem? Lehet, hogy tényleg nem.

Amit a kereskedelmi televíziók könnyed, szórakoztató, zenés-táncos mulattatásként nyomatnak, az mindenképpen az operett alól jön, ez a lagzizene, ha zene. Magyarán: a hihetetlenül agresszív proli vircsaft oly simán és észrevétlenül nyomta le a polgári rossz ízlést, hogy rajta elmélázni se volt érkezésünk, illetve gyanús az is, ha valaki épp ezen töri a fejét. Tény, hogy Fekete Dzsoni, Lagzi Lajcsi, a Bugyi fivérek munkássága semmilyen, vagy csak néhány nagyon keresett szempontból mérhető össze Eisemann Mihály, Zerkovitz Béla vagy éppenséggel Kálmán Imre működésének maradékaival.

A pronyók ily könnyű triumfálása nyilván elsősorban a kereskedelmi csatornák műsorfilozófiájának az eredménye, de adódhatnak ennél mélyebb okok is. Nem csak arról van szó ugyanis, hogy a fogyasztói javak értékesítésére, árusítására szakosodott televíziós állomások úgy vélekednek saját közönségükről, hogy azoknak csak a nagyon szar jó. Úgyanakkor úgy nem lehet a dologhoz viszonyulni, hogy egy akárhogy is előadott

Kálmán-darab

csak olyan színvonalú lehet, mint amilyennek íródott.

Mi a különbség a kettő között? Ez egyébként nem lenne kérdés. Az operett primer érzékekre, érzelmekre játszó zenés-táncos műfaj, ami kiszolgálni igyekszik bizonyos, valóban viszonylag könnyen kiszámítható elvárásokat.

A televíziós körülmények között megvalósított, valamilyen atavisztikus emlékek alapján esetleg tényleg kocsmainak vagy lakodalminak nevezhető zenebona viszont semmi ilyesmit sem óhajt, csupán éktelen lármájával, fesletten öltözött szereplőivel még egy ideig kitartani azt a nyilvánvalóan módosult tudati állapotot, ami a legelemibb önreflexiókat is gátolja. Ilyetén módon az elnevezése (kocsmai, lakodalmas) is necces, hisz emlékszik a fene, úgy bé vótunk csiccsentve, röstelljük. Fontos itt kimondani, hogy a módosulás nem feltétlenül kizárólag egyéni kezdeményezésre állhat be az ilyesmik fogyasztóinál. Létezik egy nagyon is körülírható réteg, aki annyit hagyta már hülyíteni magát, hogy semmi szüksége alkoholra vagy hasoncélú vegyszerekre. ´ket egyébként nézettségnek hívják. A szó nyilván a népesség kifejezés félrehallásából született.

Ám a polgári rossz ízlés méricskélése a militáns ízléstelenséggel csak lehetőségeink szűkös voltára utal, alig is többre. Tán még annyira, hogy a masszívan polgárosodó érintettek mit hurcolnak magukkal, s így beérkezve mit örökítenek tovább: szép kilátások, mondhatom.

Pillanatnyi vizsgálatunk szempontjain ha szemernyit is változtat a fenti tényállás, az végső konklúzióinkat maximum szomorúbbá teszi, ha egyáltalán. A nyilvánvalóan még ma is népszerűnek mondható Kálmán Imre-nagyoperett Budapesti Operettszínház-beli színpadra állításának megítélésekor mindez már csak kósza hivatkozás, alighanem befogadói és alkotói szándékok kiderítésére. Hogy itt van ez a szép darab, mi hát, ha még ez sem. Önmagában nemes szándék tehát, feltételezhetően egy alkalmas védmű. Az elképzelhető legerősebb bástya, ahonnan még nyilazni érdemes. Ha ugyan, hiszen látva az eredményt, a szórakoztatás proletárforradalmának a Nagymező utca még akkora akadályt sem fog jelenteni, mint elődeiknek a

Téli Palota

Elmesélem a Marica grófnőt. A nem csekély családi javakat rövid, ám szívós munkával elbokázó arisztokrata, hogy szeretett kishúgának a rangjához illő iskoláztatást biztosítsa, rangrejtve gazdatisztnek áll egy Kolozsvár közeli birtokon, ahol egyfelől jól keres, másfelől eredeti rangjához illő szerelembe esik, bár sokáig azt hiszi, érzete viszonzatlan, de nem. Még az sem. Némi külső segedelemmel financiális kényelmetlenségei is elmúlnak, mi is kéne még. Semmi, a librettó szerzőinek, ja, egy szebb kor, láthatóan eszükbe sem jutott, hogy egy-két esztendő múltán esetleg felkéri valaki őket a Marica grófnő 2. megírására. Mindez az operettirodalom olyan slágereibe csomagolva láható, mint a Szép város Kolozsvár, a Mondd meg, hogy imádom a pesti nőket, a Nagysád, jön-e velem shimmyt járni, vagy bármelyik a darabból.

Ehhez járul, járulna a színrevitel, illetve annak hű tolmácsolása. Ami normál esetben szerves egység kéne hogy legyen. Hogy nem az, annak is több oka van. Az egyik a színpadra állítás motívumainak egyirányúsága, amit már említettünk, mint megfelelő védműve, de ha már - nyilván helyesen - ott van, kellene is gondolni valamit róla. Sőt megkockáztatom, léteznek nagy biztonsággal fölhasználható gondolatpótló, ún. korszerű elemek is, jelen esetben sajna ugyancsak a hiányoldalon. A dinamika például ilyen, nem a táncjelenetek dinamikájára, azok esetleges akrobatikus fokára gondolok, hanem az egész előadás kötelező lendületére. Mondok egy példát, majd húszéveset. Az anno revelációként ünnepelt Csókos asszony-rendezés (Iglódi István) sem gondolt túl sokat semmiről, de gyors volt, mint egy besurranó megoldás. E jól tapintható szándéktalanság nagyban nehezítette a szakmájuk kihívásaival különben is egyenetlen harcot vívó szereplők munkáját.

Jól táncolni,

szépen énekelni és az illúziókeltés reményeit viszonylag folyamatosan ébren tartani képes színészi teljesítményt nyújtani persze távolról sem egyszerű feladat.

Mármost egy kitalált, megrendezett produkció esetén ezek egyenkénti, szereplőkre lebontott méricskélése nyilván még a kritikus fejében sem fordul meg, maximum, ha tanács küldene normást vagy minőségi ellenőrt egy-egy előadásra. Ám, ha folyamatosan olyan hatások jönnek le a zsöllyébe, hogy X.-nek ezen, Y.-nak azon van még mit csiszolnia, az szinte bizonyosan nem X. vagy Y. baja. Az csak a nézőre és a színpadra állítóra tartozik. Esetünkben az előbbi joggal pörölne.

De nem teszi, mert a szándéka neki is csak annyi, mint az alkotónak. Megmutatni, még magamnak is, hogy nekem legalább ennyi, legalább ez kell, nem érem be kevesebbel. Örülni jöttem. De nem kell mindig örülni. Egy hosszú ideje ezért vagy azért (előbb ezért, utóbb azért) defenzívában lévő műfaj esetében pedig éppenséggel maximalistának illik lenni, de egészen az öltözködési és viselkedési szabályok aggályos betartásáig. Mert itt még valaha voltak ilyenek is.

Turcsányi Sándor

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Mészáros Lőrinc egy történet

A Mészáros Lőrinc című történetnek az lenne a funkciója, hogy bizonyítsa, létezik frissen, ön­erejéből felemelkedett nemzeti tőkésosztály vagy legalább réteg, de ha még az sem, pár markáns nemzeti nagytőkés. Valamint bizonyítani, hogy Orbán Viktor nem foglalkozik pénzügyekkel.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.