Film: Amikor báloznak a senkik (Joel Coen: Az ember, aki ott se volt)

Zene

Szeretni valakit valamiért, az nagyon nagy dolog. Aztán jön valaki, és azt mondja: az a valami az nem is létezik, nincs is, egy semmi, egy tévedés, és biztos is, hogy neki van igaza, szakértelme garancia, ha tárgyi bizonyítéka nincs is, el kell higgyük, úgy van. Mit lehet aztán? Megpróbálni a lehetetlent, és tovább szeretni. Vagy utálni engesztelhetetlenül, elsősorban önmagunkat természetesen: hogy is lehettünk ekkora balekok? Mindig ekkora balekok.
Szeretni valakit valamiért, az nagyon nagy dolog. Aztán jön valaki, és azt mondja: az a valami az nem is létezik, nincs is, egy semmi, egy tévedés, és biztos is, hogy neki van igaza, szakértelme garancia, ha tárgyi bizonyítéka nincs is, el kell higgyük, úgy van. Mit lehet aztán? Megpróbálni a lehetetlent, és tovább szeretni. Vagy utálni engesztelhetetlenül, elsősorban önmagunkat természetesen: hogy is lehettünk ekkora balekok? Mindig ekkora balekok.

Joel Coen régi időket idéző című és kiállítású mozijában valami ilyesmi történik. Sőt ez a legérdekesebb szál.

A pár éve igencsak keresett (mert kreténeket adó), középkorú hollywoodi férfiszínész most fodrászként rajong fekete-fehérben, egy kedvéért gyakorta zongorázó csitriért, és jelentős terveket sző vele kapcsolatban. Majd én leszek az impresszáriója, és jól a hóna alá nyúlok, minden hátsó szándék nélkül, épp csak a törvényesen megszabott, szolid honoráriumért, de az nem lehet, hogy egy ilyen ragyogó tehetséget, egy ilyen csodálatos muzikalitást ne ismerjen meg az egész világ. Apja helyett apjának áll (ezt valamiért hagyják is neki), és elviszi a legjobb zongoratanárhoz.

Jól látják Coenék az amerikai filmnek ezt a valóban színpompás hülyeségét, hogy ott mindig a legjobb zongoratanár, a legjobb specialista (egészségügyi vonalon), a legjobb fegyverkovács, a legjobb ügyvéd alakít valami fontos mellékszerepet. De túlspilázzák, mert amikor a legjobb zongoratanárhoz elérünk, a legjobb ügyvéd már szerepelt. Ha ennek alapján kellene döntenünk, nem mondhatnánk mást, csak annyit, Coenék egy szikrányival se különbek a szokvány hollywoodi majsztróknál, ők is elmondanak minden viccet kétszer, csak igyekeznek jól nevelten leplezni, s ami az elébb ügyvédnek látszott, az most zongoratanár.

S a zongoratanár persze azt mondja, hogy a bimbózó bakfis tökéletesen reménytelen eset, éppenséggel nem botfülű, sőt a keze is ügyes, de nyilvánvalóan soha nem lesz belőle semmi. Kiszámítható poén. A fodrásznak van botból a füle - ez nyilván afféle atavisztikus reflexe az emberi szervezetnek, hisz egy férfi fodrász annyiszor vág bele embertársai fülibe, hogy merő önvédelemből magának botból növeszti - érthető. Az emberi nagysága ekképpen mérhető is, minket pedig mentesít az alól, hogy ezen intimus betét végső poénját is föltárjuk, ő ugyanis ezek után is szeretné Lolitáját, és új zongoratanárt keresne, ha az események nem szólnának közbe.

Ez egyébként vezérlő motívuma a filmnek: az események közbeszólnak minduntalan. A fordulatos cselekményvezetés olthatatlan szomja egy jó ideje túl könnyen is kitapintható módon van jelen a filmkészítésben. Coenék ezen irányzat tipikus képviselői, ám kétségtelenül nem a feltalálói. ´k nem találtak föl semmit, de minden munkájukat nagyfokú műgond jellemzi, s ez leginkább a magyarázat viszonylagos népszerűségükre. E népszerűség szolid, ám masszív, talán így jellemezhetnénk. Nem szokás lelkesedni értük, ám annyit föltétlenül illik megjegyezni: "azért nekem a Fargo eléggé bejött." S aki ad az ilyesmire, még bedob egy-két címet. Ami igaz, az igaz, a termékenységükkel nincs semmi probléma. A probléma leginkább ezzel a műgond-dologgal van, mert az nagy valószínűséggel valahogy hozzájuk is visszajuthatott. Nagy műgonddal pedig még nem lőtt senki nyulat. A lehető legbajosabb műfaj ugyanis a zsánerfilm. Ha valaki szimplán készít egy zsánerfilmet, az kielégületlenül hagyja nézőjét. E tárgyban ugyanis hosszú ideje az a legfőbb befogadói elvárás, hogy valahol aztán legyen jól megcsavarva a dolog. Ha van csavar, arról bizton állíthatjuk, az két hétig tart, esetleg még fölmondható róla ez a műgond - versike, hogy azért milyen jól meg van csinálva. Ha nincs csavar, az már ígéretesebb. Íme a két példa:

1. Robert Altman: Hosszú búcsú;

2. Wim Wenders: Hammett.

Az előbbi egy vitathatatlan remek, egy, csak egy Phil Marlowe van a világon, Elliot Gould ebben a moziban. Az utóbbi méltán nem tartozik Wenders csúcsteljesítményei közé. A kettő közti különbség csupán annyi, hogy Wenderst illik komolyan venni, Altman meg világ életében azt csinált, amit akart. Annyi mindenesetre tény, hogy egyikük sem a várakozásoknak akart megfelelni filmjeivel.

Coenék viszont jó ideje, a Fargo óta nyilvánvalóan, de sejthetően A halál keresztútján óta az általuk feltételezett velük szembeni várakozásoknak megfelelő filmeket igyekeznek tető alá hozni. Szolgálatnak, mint hősük, a fodrász. És ez egy veszélyekkel teli vállalat. Az igényeket lehet ugyan pontosan mérni a kereskedelemben, ám a huszadik század végi, illetve a napra aktuális mozidivat az átfutási időnél is rövidebb terminusokra bontható. Még az is lehet, hogy egyszerűbb teremteni, mint kiszolgálni. Ugyanakkor próbálkozni természetesen lehet, így tettek Coenék is. Tarantino, Guy Richie, mások útján például, annál is inkább, mert talán az a legegyszerűbb eset. Legyen néhány szereplő, aki nagyon sokat beszél, és legyen minél több fordulat. Vicces elmebetegek kövessenek el vicces gyilkosságokat. Ez nem nagy ügy, csak meg kell fejelni mesterségünk címerével, a mondott műgonddal. Szabjuk ehhez a kort, szabjuk ehhez a helyszínt, s arról semmi szín alatt se feledkezzünk meg, hogy minden áldott szereplőnk csuda egy fazon legyen, bárkit kapásból lehesen fölterjeszteni a legjobb mellékszereplő díjára.

E film készítői - ez a minimum -maradéktalanul tartották be a fenti receptet. Olyannyira maradéktalanul, hogy mindenből kicsit több lett, fordulatokból meg sokkal. Már az ennyi műgond is több a kelleténél. Oh istenem, egy kis fésületlenséget végre!

Valakit szeretni valamiért. Se bizonyíték, se semmi, de azért szóltunk. Föladni éppen nem kell, de az járt jól, aki bele se kezdett.

Turcsányi Sándor

The Man Who Wasn´t There; fekete-fehér, feliratos amerikai; 2001, 116 perc; rendezte: Joel Coen; szereplők: Billy Bob Thornton, Francis McDormand, James Gandolfini; forgalmazza a Budapest Film

Neked ajánljuk

Kártyaszámolás

A film felér egy szerencsejáték-mesterkurzussal, amennyiben nemcsak egy black jack- vagy egy pókerparti lefolyásának logikáját mutatja be és érteti meg már-már tudományos alapossággal, de a nagy tétekben folyó és nagy közönséget vonzó bajnokságok álságos világába is hasonlóan leleplező attitűddel avat be. Viszont a film nem erről szól.

Prága romokban

Lehet szó bármilyen titokban kiszivárgó kódról, nemzetközi összeesküvésről vagy világot fenyegető veszélyről, ha a főhőst nem James Bondnak hívják, a büdzsé aligha érheti el a több száz millió dollárt. 

Halandó érzékiség

A galériák nyári kiállításai sokszor az úgynevezett „könnyed” témákra fókuszálnak – a fő sláger a növényvilág. Az idén három ilyen kiállítással is találkozhattunk, de mind különböző módon közelítette meg a tárgyát.

Bartóki billentés

  • Csabai Máté

Ha volna időgépem, biztos visszamennék, hogy halljam Bach orgonajátékát, Beethovent és Lisztet a zongoránál, na meg Bartók Bélát. Utóbbi – ha nem is élőben való – meghallgatásához elég egy egyszerűbb masina is: a nevezetes „barna lemezeken” ugyanis bárki megismerkedhet azzal, hogyan billentett a mester: az 1982-ben megjelent tizenhárom korongon Scarlattitól Beethovenen át Kodályig és persze a saját műveiig végigzongorázza a zenetörténet tetemes részét.

Hajókórház a járványszigetnél

Szőcs Petra csaknem tíz éve megjelent első verseskötetét annak szürreális, groteszk, fantasztikumba hajló stílusa tette emlékezetessé. A Kétvízközben bármi megtörténhetett, különösebbnél különösebb családtagok bukkantak föl, és a beszélő, ha úgy tartotta kedve, kiugrott a harmadik emeletről a szemetes­zsákkal. 

Kint is, bent is

Hogyan egyeztethető össze a szépség- és divatipar túlszexualizált világa a feminista, kapitalizmuskritikus megnyilvánulásokkal? Mennyiben mutathat fel hiteles elbeszélői pozíciókat annak a szerzőnek az első kötete, akinek írói tevékenysége eddig legfeljebb Instagram-posztokban nyilvánult meg? 

Palackposta a porból

Izgalmasan telt a múlt hét: a magyar közélet jobbára az ország miniszterelnökének nagy pillanatával volt elfoglalva. E nagy pillanat pedig Dallas egén ragyogott fel, amikor is Orbán beszédet mondhatott a republikánosok idei nagy összeröffenésén. Fél Amerika hegyezte a fülét, hogy mit akarhat ez a furcsa idegen! A Hungarian cowboy! Vagy nem hegyezte, mármint nem a fél Amerika hegyezte, csak néhány ebédidőben arra lófráló bámész alak, akinek tényleg nem volt dolga.

Caligula lova

Lázár János miniszter korábbi sofőrje, a vasárnap megválasztott mártélyi polgármester, Ambrus István dolgozni is akar. „El kell kezdeni dolgozni. Van mit csinálni Mártélyon” – idézte az időközi választás győztesét a Promenad24 nevű kormánypárti híroldal.

A didergő király

A létező orbánizmusban embernek, állatnak sem egyszerű az élete, de most a fák is rá fognak baszni. Meg mindenki más. Mondjuk fának sosem volt jó lenni a hazában, de most, hogy Orbán Viktor pánikba esett a fenyegető energiakrízis miatt, vagy legalábbis úgy tett, mintha abba esett volna, tényleg elkezdhetnek rettegni.

Demagógiára demagógia

Belátom, a politikusoknak nehezebb hallgatniuk, mint az egyszerű halandónak, mivel tőlük folyamatos reakciót vár el a választóközönségük. Különösen akkor, ha „helyzet” adódik, például amikor a kormány kellemetlen intézkedésekkel traktálja a népét. Még akkor is, ha hatalomra kerülve maguk is hasonló lépé­sek­re kényszerültek volna, pedig ilyenkor talán bölcsebb volna hallgatni.