Turcsányi Sándor

A szombati szakasz leginkább a római regék és mondák lapjaira tartozott. Ugyanakkor teljes biztonsággal állíthatjuk, hogy római legionáriusnak, de akár gladiátornak lenni is nyugdíjas állás, szinekúra a professzionális országúti kerékpározáshoz képest.

Ha nem lenne alapjárati akut vagy cseppfertőzés útján az utóbbi napokban szerzett heveny kultmérgezésünk, örülhetnénk, végre ez a regény (úgy kezdte, mint a legnagyobbak, valamikori rádiójáték) is elvergődött a moziba!

Kinn vagyunk a szabadban, előttünk utak szabdalta gabonatábla, lassan véget ér az éjszaka.

Lenn járunk, ahol csak a filmek szoktak, ahol csak por van, csak szemét, a zsöllyébõl ember alattinak tûnik a lét, a nyomor fõterén. Cigányok közt megint, tetszik, nem tetszik, visszajáró vendégei õk a honi filmcsinálásnak. Az esetek perdöntõ hányadában úgy is viselkednek, mint a vendégek, suták és feszélyezettek, odafigyelnek minden mondatukra. Legtöbbször a fõváros nyolcadik kerületébõl érkeznek, ha nem egyenesen a Róna utcából (ott a filmgyár).

Túl vagyunk immár az igazság pillanatán (ahogy Koltai Lajos találóan fogalmazott), de kielégültségrõl szó sincs, az elkészült mû és fogadtatása távolról sem egyértelmû, a róla való beszédet tán érdemes életben tartani. Jóllehet ez minden idõk legnagyobb költségvetésû magyar filmje, hagyjuk most az egyszerû adófizetõ polgár kérdéseit, helyezkedjünk elvi, sõt nyelvi alapra, de elõtte még egy halk sóhaj: szolid középnemzetként ritkán adatik meg nekünk, hogy valami igazán nagyot dobjunk, ami messze átzúg szûkösnek érzett határaink fölött.

Amit látunk: a díler (kábítószer-kiskereskedõ) egy napja, ha akarom, az ember tragédiája, ha akarom, út a keresztfáig. Utóbbin belül elsõ blikkre még választási lehetõségünk is támad: kit követünk, az egyik latrot vagy magát Jézust?

Felejthetetlen volt - mondta Jacques Rogge, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság elnöke a záróünnepélyen. Nem mondott semmit, melyik olimpia nem az. Mindenesetre számunkra nem csak a kétségtelen sikerek teszik emlékezetessé. S amit a világ gondol felõlünk, azt nyilván nem tesszük a kirakatba.

Nyár van, és kit érdekel bármi, a görögök nyerték a focit, itt-ott háború van, elindult a Tour de France, megy a butik, mint rendesen - de emellett mégsem lehet szó nélkül elmenni: a világ filmmûvészetét (miáltal a moziba járó embert) talán utoljára Federico Fellini halálakor érte ekkora veszteség. Don Corleone péntek óta a halakkal alszik.

Most aztán kijut nekünk, rest bámészkodóknak: tele sporttal a nyár. Még le sem játszották a labdarúgó Európa-bajnokság döntõjét, amikor a Tour de France háromhetes vándorcirkusza szombaton (július 3-án) nekivág - aztán az olimpiáig (augusztus 13.) meg csak kibírjuk valahogy: olvasgathatunk, képeket nézegethetünk, például a nagy francia tekerés elsõ száz esztendejének históriájáról.

Olyan (szomorú) história ez, ami nem tartalmaz váratlan, figyelemfelkeltõ fordulatokat, meglepetés kizárva. Itt biztosra mehet mindenki, nem kell gondolkodni. Tudható, mi vár ránk a moziban, és nehézségek nélkül - pusztán az alcímbõl - kitalálható, mi következik ebben a cikkben.

Megelőzte a híre. Oh, igen, az ilyesmi megesik mindgyakran mostanában: pr, mi más. Hogy most mégis kell foglalkoznuk az előzményekkel, az semmiképpen sem nevezhető örömtelinek, hiszen azért van, mert nem mondhatjuk, hogy nincs közünk hozzá.

Nem nagyon lehet máshol kezdeni ezt az elég szomorú, ugyanakkor kétségtelenül nevetséges történetet, mint a rendező személyénél, mert az nem akárki: egy magyar idol. Siessünk leszögezni, generációs idol. Mondom, hogy vicces lesz: nagy generációs. Egy titkos Cseh Tamás, voltak páran ilyenek, neki mindenesetre nem jelent meg nagylemeze, talán egy magyar gyártású filmjéről emlékezhet rá, aki elég perverz az ilyesmihez: a Sortűz egy fekete bivalyért irodalmi adaptáció, Gion Nándor műve alapján készült valamikor a nyolcvanas évek elején-derekán, volt benne Jean-Louis Trintignant meg Jean Rochefort, úgymint tanító és deklasszált arisztokrata a magyar ugaron, illetve mint európai hírű színészfenoménok, s mint franszia kapcsolat, továbbá szép világos képek. Nincs tehát miért haragudnunk Szabó Lászlóra, hány, de hány rendezőt lehetne felsorolni, akinek hálásak lehetnénk, ha csak huszonöt-harminc esztendőnként jelentkezne valami újdonsággal. Persze az ember ettől még nem lesz idol.