Turcsányi Sándor

A magyar filmkészítés hajlamos időnként úgy működni, mintha adósa volna a hazai popzenének. Mintha muszáj volna alkalmanként egy-egy slágert képbe álmodnia.

Az elsőfilmesek nyugodt enerváltsága, kösz, megvan egy ideje, ha nem kéne a műtörténeti kontextussal vesződni, tán eszünkbe sem jutna, hogy például Reich Péter Rám csaj még nem volt ilyen hatással című filmje már több mint tíz éve készült.

Az összes elfér egy (dísz)dobozban. A nyáron megjelent gyűjtemény - a bőségesen adagolt extrákkal együtt is - magunkévá tehető egy szellemekkel zsúfolt hosszú éjszakán. Neki is csak alig másfél esztendő jutott az egészre... Egy olyan legendára, amihez foghatót csak nagyon keveset dédelget e világ. Mindjárt (szeptember 30-án) itt van halálának 50. évfordulója.

A szombati szakasz leginkább a római regék és mondák lapjaira tartozott. Ugyanakkor teljes biztonsággal állíthatjuk, hogy római legionáriusnak, de akár gladiátornak lenni is nyugdíjas állás, szinekúra a professzionális országúti kerékpározáshoz képest.

Ha nem lenne alapjárati akut vagy cseppfertőzés útján az utóbbi napokban szerzett heveny kultmérgezésünk, örülhetnénk, végre ez a regény (úgy kezdte, mint a legnagyobbak, valamikori rádiójáték) is elvergődött a moziba!

Kinn vagyunk a szabadban, előttünk utak szabdalta gabonatábla, lassan véget ér az éjszaka.

Lenn járunk, ahol csak a filmek szoktak, ahol csak por van, csak szemét, a zsöllyébõl ember alattinak tûnik a lét, a nyomor fõterén. Cigányok közt megint, tetszik, nem tetszik, visszajáró vendégei õk a honi filmcsinálásnak. Az esetek perdöntõ hányadában úgy is viselkednek, mint a vendégek, suták és feszélyezettek, odafigyelnek minden mondatukra. Legtöbbször a fõváros nyolcadik kerületébõl érkeznek, ha nem egyenesen a Róna utcából (ott a filmgyár).

Túl vagyunk immár az igazság pillanatán (ahogy Koltai Lajos találóan fogalmazott), de kielégültségrõl szó sincs, az elkészült mû és fogadtatása távolról sem egyértelmû, a róla való beszédet tán érdemes életben tartani. Jóllehet ez minden idõk legnagyobb költségvetésû magyar filmje, hagyjuk most az egyszerû adófizetõ polgár kérdéseit, helyezkedjünk elvi, sõt nyelvi alapra, de elõtte még egy halk sóhaj: szolid középnemzetként ritkán adatik meg nekünk, hogy valami igazán nagyot dobjunk, ami messze átzúg szûkösnek érzett határaink fölött.

Amit látunk: a díler (kábítószer-kiskereskedõ) egy napja, ha akarom, az ember tragédiája, ha akarom, út a keresztfáig. Utóbbin belül elsõ blikkre még választási lehetõségünk is támad: kit követünk, az egyik latrot vagy magát Jézust?

Felejthetetlen volt - mondta Jacques Rogge, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság elnöke a záróünnepélyen. Nem mondott semmit, melyik olimpia nem az. Mindenesetre számunkra nem csak a kétségtelen sikerek teszik emlékezetessé. S amit a világ gondol felõlünk, azt nyilván nem tesszük a kirakatba.

Nyár van, és kit érdekel bármi, a görögök nyerték a focit, itt-ott háború van, elindult a Tour de France, megy a butik, mint rendesen - de emellett mégsem lehet szó nélkül elmenni: a világ filmmûvészetét (miáltal a moziba járó embert) talán utoljára Federico Fellini halálakor érte ekkora veszteség. Don Corleone péntek óta a halakkal alszik.

Most aztán kijut nekünk, rest bámészkodóknak: tele sporttal a nyár. Még le sem játszották a labdarúgó Európa-bajnokság döntõjét, amikor a Tour de France háromhetes vándorcirkusza szombaton (július 3-án) nekivág - aztán az olimpiáig (augusztus 13.) meg csak kibírjuk valahogy: olvasgathatunk, képeket nézegethetünk, például a nagy francia tekerés elsõ száz esztendejének históriájáról.