Amit látunk: a díler (kábítószer-kiskereskedő) egy napja, ha akarom, az ember tragédiája, ha akarom, út a keresztfáig. Utóbbin belül első blikkre még választási lehetőségünk is támad: kit követünk, az egyik latrot vagy magát Jézust?
Azon túl, hogy szó szerint egy ember tragédiája (és sok mellékszereplő távolról sem mellékes melléktragédiája) megy a vásznon, a madáchi analógia szélesebb mezőben is megáll, hiszen mint ott, színről színre a romlás, a végál-lapot jelenik meg: javíthatatlan sorsok, elveszett életek, egy-egy grammnyira a végtől. A nézőnek Lucifer a kalauza, a szereplők pedig a megváltót várják: egy és ugyanaz, jön a díler. A díler, aki mindig lassan jön, aki mindig később érkezik, mint amikor szük-ség lenne rá, azonnal. A percnyi, a kortynyi megváltás zugárusa. A film pedig egy napra, a döntő napra társául szegődik, és végig, szó szerint végig járja vele az útját.
Elmegyünk a nagy hatalmú szektavezérhez, akinek a kokainhiány végzetes székrekedést okoz, akit német importdoki próbál kezelni, de a "gyógyszer" érkeztekor csak annyira telik tőle, hogy mossa kezét. Ott állunk a szoláriumában magát vétkes hanyagsággal szénné égető nyomorult ágyánál, meghoztuk neki az aranylövést. Felkeressük az anyát, akitől visszafordíthatatlan függősége miatt csakhamar elveszik a kislányát. Meglátogatjuk az apát, aki belebolondult felesége halálának körülményeibe, és már csak konok daccal, mások kárára vegetál. Csupa rossz helyen járunk, se égen, se padláson egy vigyorgó kokainista: roncsról roncsra visz az út. Lassan megyünk, lassan vagyunk jelen, a kamera idegesítő kimértséggel járja körbe áldozatait, akik - már ha tudnak még beszélni - lassan szűrik a szót, egy örökkévalóság mindenkinek az a nagyon kis táv, ami még hátravan. Nem cserélnek gazdát ordas összegek, mindenkinek valami delejes esztékáalapon jut az utolsó gyorssegély (lassúsegély). A csigatempó értelemszerűen tenné lehetővé a mondott melléktragédiák kibontását, a nézőnek az alapos ismerkedést. De nem ez a cél. Papírdzsankik lassúznak a parketten, gondolom, direkt. Hiszen nem arra megy ki a játék, hogy társadalmi problémaként találjuk szembe magunkat a droggal, hanem arra, hogy lássuk tisztán, milyen a vég. Milyen a vég a bőrön, milyen, ha fáj. E szempontból akár Mel Gibson Passiója is felötölhet, ahogy a kín kísér a keresztig, ahol csak a kín játszik, ahol csak az számít. A kín, ami legyűr mindent, ami úgy tépi fel a vastag dílerbőrt, mint fergeteg a háztetőt, s játékszer neki a még kiszolgáltatottabbak leheletnyi ellenállása.
Már az út elején könnyen eldönthető, a Golgota megmászása a lényeg, Krisztus és a lator egy személy. Elkacérkodhatnánk akár a lehetőséggel, hogy felmentsük, hisz nem érzéketlen gaz, még a megélhetés is csak hellyel-közzel motiválja, ahol tud, segít, tehet ő arról, hogy nincs segítség? Hogy az a segítség, amire ő képes, az nem segítség, hogy is lenne az, ha egyszer nincs segítség. A feltétlenül szükséges adag leadásán túli gesztusai is hiábavalók, nem is kéri senki se, inkább erőszakos jótétemények. Kéretlen mellék-fájdalomcsillapítók, a kért főmenü mellé. Kinek lesz attól jobb a játékidőn túl, hogy pár órára elviszi a gyereket a magatehetetlen anya mellől, hogy nem hajlandó beadni az aranylövést, csak a hozzávalót hozza, hogy segít egy másik tehetetlent átcipelni egy szobával arrébb? Mindezért meg is kapja mindig a beosztását, egyszerű halmazati hatáskörtúllépés az ilyesmi tőle, talán csak magát próbálja menteni egy kis időre még, nem mintha lennének illúziói. Hogy hova tart, szinte észrevétlenül válik világossá előtte is, bár a közeg a nézőnek annyit azért enged sejteni, hogy nem lesz ennek jó vége, bár akármilyen stációk láttán nyilván senkinek nem jutott még eszébe a happy end.
Fliegauf módszereit, eszközeit is közlendőjéhez igazítja, mit szépítsük, maga a szenvedés végigülni ezt a két óra tíz percet. Lelke rajta, csak aztán ne panaszkodjon senki, hogy nem verik szét a pénztárakat. Felőlem rendben van, legyen minél nehezebb, ám ilyenkor finoman szólva is fokozottabban figyelünk a bevételi oldalra. Megkínoztál, te film, de mi végre is? Hogy megtudjam, instant megváltás nem létezik? Hogy "a dohányzás lassú és fájdalmas halálhoz vezet"? Ami azt illeti, ezt ráírják minden csomag cigarettára, maradna hát a műélvezet, egy szándékoltan élvezhetetlen mű élvezete, konkrétan a 22-es csapdája, de nem eleve lehetetlen vállalat, ugyanakkor felvet egy további kérdést: ki vagyok én (a néző)? Az ártatlanul is ártóból a tetszés szerinti. Üt végig, mint a répát, s azzal enged el, hogy bemos még egy nagyot. Mert mi a fenét csináljak azért, hogy ez ne így legyen? Szokjak le? Hacsak nem a mozizásról. Vagy csupán jöjjek és lássak, lássak, az ilyesmit nyilván nem lehet elégszer elmondani, elégszer az orrunk alá dörgölni. Oh, igen. Ám mindehhez nem lett volna haszontalan beengedni minket is a filmbe. Ezen a mozin pedig piszkosul nincs egy résnyi vészbejárat, nincsen ennek a kerítésnek egy meglazított deszkája sem, ahol beslisszolhatnánk. Kik ezek, és mit akarnak? Hogy a környezetünket nem is kell olyan tágan értelmezni ahhoz, ha találkozni akarunk e vászonfigurákkal? Meglehet: a megváltás rapid módozatai kétségtelenül mindennapi praxisunk részét képezik. Ám ott, ahol a film szereplői tartanak, maximum lidérces álmainkban fordulunk meg, erre többé-kevésbé a moziba járás szokása is jelenthet garanciát, hát mitől kéne meghatódni.
Csak a következetesség, a kompakt mód megvalósított szándék imponálhat, ha beérjük vele. Fliegauf Benedek "jól megcsinált" filmet készített (a legvége például fantasztikusan szép, nemes és egyszerű lett, pedig belengette jó előre). Megítélésem szerint ennek kéne a beugrónak lenni, bár tudom, ezt a becsületére kell írni ilyen ínséges moziidőben, de a kaland mindig ezután kezdődik. Itt csak az üres pokol kezdődik, ami magában, hm... csakugyan valami, de mire elég? Ami ezúttal kifutotta: túl nagy pokol, túl kis mennyország.
Turcsányi Sándor
A Mokép bemutatója
