A Don Juan DeMarco ugyan túl sok szót aligha érdemelne, de van benne egy jelenet, hetekig nyomták a premier előtti reklámok - voltaképpen meg se kellett volna nézni az opust, hisz a vásznon sem volt hosszabb egy villanásnál. Egy autó jön szembe, a szélvédő jelöli ki a képmezőt: Brando vezeti. Csuda magas kedve van, az egyik kezével fölülről, a másikkal alulról veri a taktust a volánon (tán a kor egy jelentősebb soundtrack-idoljának, Brian Adamsnek a nótájára) - 1995 van, majd húsz éve nem volt egy rendes filmje (rendetlen se nagyon). A nagy ember akkora, mint egy ház, nyilván cipőkanállal préselték abba a kocsiba, de az a mozdulat egy szerelmes Orfeusznak is becsületére vált volna. Azért megérte az Apokalipszistól odáig várni - mondják róla, hogy milyen remekül tudott a kezével játszani. Ja, meg mindenével. Ennyi maradt az elmúlt negyed század vászontermésén belőle - nekem ennyi is megérte. Arról szól, hogy tudom, mennyire vártad a találkozást, hidd el, én is örülök, de lásd be, nem jöhetek gyakrabban, az is lehet, hogy most találkozunk utoljára, de nincs semmi baj, lesznek még ilyen röpke pillanatok, amikor elfelejthetjük, hogy egy férfi sohasem lehet önfeledt. Coppola bírta belerángatni a dologba, ám hősies fellépése finoman szólva is kétirányú volt: a stúdiót nyilván jóval hosszabban kellett győzködni, mint Brandót, hogy kötélnek álljon. Hogy ő, csakis ő az egyetlen szóba jöhető személy arra, hogy eljátssza a szerelem, a szeretet fontosságát ápoltja (Johnny Depp) hatására újra felismerő dilidoki szerepét. Ugyan már! Talán rosszabb lett volna az a film, ha valami méregdrága híresség domborít benne Brando helyett? Nem, nyilván nem - csak akkor elfelejtjük. Vele még a halványabb dolgokat is érdemes számon tartani. Ki még ilyen? Robert De Niro? Al Pacino? Most azt mondom, nem. Majd ha meghalnak, mást fogok mondani, de az ő esetében ez már az életében nyilvánvaló volt: talán pont Coppola nem tudta, milyen film lesz a Don Juan DeMarco? Persze hogy tudta, csak ő is akarta megint látni a vásznon, csak hinni akarta egy kortynyi időre, hogy van élet az apokalipszis után. Ja, van: épp egy dobolásnyi, egy mosolynyi.
Pedig őt pont nem a mosolyáért szerettük.
Milyen lenne?
Ez a legegyszerűbb csapásirány, így a legkönnyebb bizonygatni színészkirály voltát - amit egyébként akar a fene, mi szükség rá. Hogy mi lett volna nélküle. Olcsó tétel, hiszen nemcsak a gyengébb darabokra igaz, hanem a remekművekre is. Ki merne azzal előhozakodni, hogy ő X-szel vagy Y-nal is el tudná képzelni A Keresztapát. A fiatal Don Corleonét alakító Robert De Niro legnagyobb dicsérete az volt, hogy éppolyan jó, mint Marlon Brando. De nem azért, mert ő olyan jó volt, ő olyan jól játszott, hanem azért, mert ő volt a keresztapa. Coppola - aki akkoriban csak még afféle mogulfióka volt, távolról sem az a hollywoodi félisten, aki épp utána lett - már akkor is energiái zömét a stúdió meggyőzésébe fektette, hogy viseljék el Brandót. Hisztizett, zsarolt, mindent bedobott állítólag. Rajta kívül látni sem akarta senki. Viszont minket miért is érdekelne, hogy mennyire volt kellemetlen alak? Igen, biztos az volt.
De nélküle véletlenül nem csupán úgy emlékeznénk Elia Kazanra, mint egy igyekvő feljelentőre a McCarthy-bizottság háza tájáról? Persze nem - de igény volna rá.
A test
Az Apokalipszis mostban megszámolhatók a percei, ha őszinték akarunk lenni, alig is látjuk, ritka jelenései is szűrők, mindenféle buherációk segítségével lettek felvéve, azért, mert már akkor sem volt emberi formája, több mint másfél mázsát nyomott, ami egy amerikai ezredesről - pláne Hollywoodban - egyszerűen nem volt feltételezhető, még az elhatalmasodó téboly szorításában sem. Mit, milyet lehet ilyen körülmények között alakítani? Mit ajánl ilyen esetekre a híres Sztanyiszlavszkij-módszer? Költözzünk ki három hónapra a moszkitók közé? Villánk sportplaccán kosarazzunk koponyákkal? Mit? Bármit is ajánl, semmi szükség nincs már rá. Marlon Brando egyszerűen a fizikai megjelenésével alkotott maradandót - nem csak ebben a nyilvánvaló esetben, hanem pályája kezdete óta szinte bárhol. Egy olyan közegben, mely a színészi munkát nagyon is körülhatároltan hajlandó csak értelmezni és elfogadni, ez az igazi deviancia, nem az Oscar-díj visszautasítása meg a mindenféle magánéleti hercehurcák.
Ahogyan A Keresztapában kikerül egy széket, amikor még dolgozni kellett rajta, hogy testesnek, nehézkesnek lássék. Mindjárt az elején: Connie lakodalmát ülik, de ő még nem tart a mulatozókkal, a dolgozószobájában fogadja a gratuláló és ügyes-bajos dolgaikkal hozzá forduló családtagokat. Hirtelen nagy zsivaj hallatszik a kertből, megérkezett a família kedvence, a híres énekes, Johnny Fontaine. Ezt már ő is megnézi a leeresztett redőny mögül. S amikor az ablaktól visszatér, akkor az a csípőmozdulat, amivel karszékét kikerüli, fel se tűnik, csak sokadszorra. De megéri lelassítani, kikockázni a felvételt: benne van az egész karakter - és a válasz arra is, hogy miért ragaszkodott hozzá annyira Coppola. Belátom, nem az ilyenekért jár az ember moziba, de aki csak egyszer látta A Keresztapát, legyen bármennyire elégedett, sokat veszített.
A lélek
Lehetne az egész szimpla sorsszerűség, hisz első igazán nagy dobása, A vágy villamosa kimondottan a fizikai lét költeménye. Eszerint Stanley Kowalski vadállati ösztönössége lökte ebbe az irányba - és akkor ez mindössze a tyúk és a tojás örök problémája, hogy mi volt előbb, vagy ki talált meg kit. De nyilvánvalóan Marlon Brando több mint a megfelelő ember a megfelelő feladatra. Több mint a megfelelő ember bármilyen feladatra. A puszta lét a vásznon, az adott esetben a színjátszás egy magasabb, kifinomultabb foka, ami nem csak a fiatal Brando vitathatatlan szépségéből és az öreg vitathatatlan rútságából fakad. Igen, lehet, hogy ez a "módszer" leglényege, hogy amikor már ott van, akkor már valóban csak a testére van szükség, hisz az akkor már nem is az övé, de ő töltötte meg (tele) valamivel, még a főcím előtt. Marlon Brando minden alkalommal odaadta a testét a filmművészetnek, ami aztán vagy tudott vele mit kezdeni, vagy sem, de legtöbbször tudott, mert amit odaadott, az olyan volt, mint egy tizenegyes, csak elrontani lehetett, csak kihasználni kellett.
A mócsinggá vert fiatal dokkmunkás, amikor visszatámolyog dolgozni, leszegett fejjel, a gengszterek minden nagyon is fizikai természetű tilalma ellenére A rakpartonban - az mutatja meg napnál is világosabban, hogy mire megy ki a játék, az ő játéka, színjátszása.
Marlon Brando szó szerint a bőrét vitte a vásárra minden alkalommal. Színésznemzedékek egész sorra jár így azóta el - mind az ő bőrét viszik arra a vásárra. És nem is hiába, érvényes, hiteles produkciót lehet alkotni kellő tehetséggel ebből a hozományból. Hiszen Marlon Brando nem egy jó színész volt, nem a legjobb színész, de maga az orákulum. A 20. század második felének, a mozi legszebb korszakának olyan protagonistája, amilyen még egy biztosan nem lesz.
Igaz, a mozi sem lesz már soha olyan, mint akkor volt. Ha netán különb lesz, azt neki is köszönhetjük. Meg azt is, hogy egyáltalán lesz.
| Kowalskitól Kurtzig A nebraskai Omahában született. Apja jól menő szerszámkereskedő az ásó-kapa piacon. Anyja - a helyi műkedvelő társulat üdvöskéje - támogatta színészi ambícióit, a papa inkább katonát faragott volna belőle, de ebbe a katonai akadémia arzenálja is belesült. New Yorkban tanul színjátszást Stella Adlertől és Erwin Piscatortól. Csatlakozik a (miatta is) legendás Actor's Studióhoz. Innen egyenesen vezet az út a Broadwayra, hisz Elia Kazan ott rendezi Tennessee Williams drámáját, A vágy villamosát 1947-ben. A híres moziváltozatig azonban 1951-ig várni kellene, de Brandót már ötvenben elragadja Hollywood. Fred Zinnemann Férfisorsában játssza első szerepét, mielőtt végérvényesen eggyé válna Stanley figurájával. Kazannal a Viva Zapata! következik (1952), Mankiewitzcel pedig a Julius Caesar (1953) - mely alakítása John Gielgud elismerésére is érdemessé teszi. A vad (1954) egy szimplán didaktikus, ám roppant divatos motorozós road-movie, de Brando szájából majdnem hitelesen hangzik benne a kor ifjúságának credója: "Mi ellen lázadsz, Johnny? - Mi ellen lehet?" Ebben az évben készül A rakparton is, ezt az Oscar-díjat még nem lehet visszautasítani. Termékeny év: a Desiréet tőlünk nyugodtan kihagyhatta volna, de szegényebbek lennénk egy Napóleonnal. A Johnny Fontaine modelljéül szolgáló Frankie Boyjal (Sinatra) a következő esztendő (és a Guys and Dolls) hozta össze, a fene tudja miért. Mindenesetre most nem énekes és táncos szerepei miatt siratjuk. De nem is a komikus hiánya fáj, hisz a Teaház az Augusztusi Holdhoz maximum mint kuriózum érdemel említést: kedves kis mandulaszeműt ad benne 1956-ban. Az Oroszlánkölykök (1958) is minden teketória nélkül nevezhető félreértésnek, pláne, ha figyelembe vesszük, hogy ekkor már van akkora fiú, hogy elintézze magának, hogy náci tisztje azért legyen harcos antifasiszta is. Kígyóbőr szerepe az Orfeusz alászállban (1960) viszont egy jelentősebb mérföldkő az imázsépítés útján. A megzabolázhatatlanság eztán adottságaként jelentkezik, a Félszemű Jackből 1960-ban olyan nagyságokat rúg ki, mint Stanley Kubrick és Sam Peckinpah - megcsinálja maga, és bejön neki (nekünk is). Ezek után nincs is kézenfekvőbb választás a Lázadás a Bountyn (1962) Fletcher Christianjánál - a stáblistán más szerepel rendezőként, de ezt is ő csinálta. A hatvanas évek már a rossz hírének jegyében telnek, csak egy olyan vén róka mer ujjat húzni vele, mint John Huston - a Reflections in a Golden Eyet (1967) mindazonáltal egyikük sem tűzheti a kalapjára. Ha úgy vesszük, a hetvenes éra jóval sikeresebb, ez az érett Brando nagy korszaka. A Keresztapa (1972) második, immár teátrálisan visszautasított Oscarját fialja, és emlékezetes Az utolsó tangó Párizsban (1973, Bertolucci) is. Voltaképpen a Missouri fejvadásszal (1976, Arthur Penn) sincs sok baj, ismerünk olyat, aki nagyon szereti. Az Apokalipszis most (1979) után 25 évet hagy, hogy régi filmjeit nézve imádjuk, és felkapjuk a fejünket, ha valahol véletlenül megjelenik a vásznon. Mostantól pedig immár anyakönyvileg is az, ami ötven esztendeje: legenda. Nagy ember volt. A színészkirály. |
| Filmjei Előkészületben: Brando and Brando (2005) The Score (2001) Dolcsi vita/Free Money (1998) The Brave (1997) Doktor Moreau szigete/The Island of Dr. Moreau (1996) Don Juan DeMarco (1995) A Keresztapa III./The Godfather Trilogy (1992) Christopher Columbus: The Discovery (1992) Az újonc/The Freshman (1990) Forrongó évszak/A Dry White Season (1989) The Formula (1980) Apokalipszis most/Apocalypse Now (1979, rendezői változat 2001) Roots: The Next Generations (1979) - tévésorozat Superman (1978) Missouri fejvadász/The Missouri Breaks (1976) Az utolsó tangó Párizsban/Ultimo tango a Parigi (1973) A Keresztapa I-II./The Godfather (1972) The Nightcomers (1972) Queimada (1969) The Night of the Following Day (1968) Candy (1968) Reflections in a Golden Eye (1967) A Countess from Hong Kong (1967) The Appaloosa (1966) Az üldözők/The Chase (1966) Morituri (1965) Bedtime Story (1964) A csúnya amerikai/The Ugly American (1963) Lázadás a Bountyn/Mutiny on the Bounty (1962) Félszemű Jack/One-Eyed Jacks (1960) Orfeusz alászáll/The Fugitive Kind (1960) Oroszlánkölykök/The Young Lions (1958) Sayonara (1957) Teaház az Augusztusi Holdhoz/The Teahouse of the August Moon (1956) Guys and Dolls (1955) Desirée (1954) A rakparton/On the Waterfront (1954) A vad/The Wild One (1954) Julius Caesar (1953) Viva Zapata! (1952) A vágy villamosa/A Streetcar Named Desire (1951) Férfisors/The Men (1950) |