A Numa Pompilius halálát követő interregnum után egy izgága, harcos királya lett Rómának. Tullus Hostilius kereste a bajt, de az hamarabb talált rá. Mondhatni piszlicsáré torzsalkodás fajult el, kölcsönös birkalopási vádak röpködtek, s egyszerre azon vették észre magukat a rómaiak, hogy talpig vértben állnak Alba Longa falai alatt, szemben a vicsorgó ellen, az etruszkok meg egymás térdit csapkodják a röhögéstől a bukmékerirodákban. Szerencsére a viszonylag épeszű Alba Longa-i diktátor, Mettius Fuffetius azzal hozakodott elő, hogy mégse kéne testvéri tömeggyilkosságba keveredni, csak azért, hogy a maradékot végül a mondott etruszkok koncolják fel. Így aztán mindkét részről három-három dalia, a Horatiusok és a Curiatiusok álltak ki, eldöntendő városaik vitás kérdéseit. A győztes mindent visz. Már az első összecsapásnál eldőlni látszott a viadal, Róma szívóágra került. Két Horatius holtan maradt a földön, csak egyikük úszta meg sértetlen, a Curiatiusok könnyebb-súlyosabb sebesüléseket szereztek, Róma elveszett. A római fiú (Publius Horatius, sárga trikóban) futni kezdett, menekült. Nyomában csaholtak a Curiatiusok. Ki-ki, ahogy sérülése engedte. Egyszer aztán megállt egy dombon a jó Publius, s elintézte a legkönnyebben sérült ellenfelét. Mire végzett vele, oda is ért a következő. Vele már ment, mint a karikacsapás. Mire az utolsó is felkapaszkodott, csak rá kellett fújniaÉ
A Pireneusokban
szó szerint megtörtént ugyanez - 2005 forró nyarán. Ahogy az első nagyobb hegyre elkezdtek kapaszkodni, a T-Mobile csapata - Guerini ve-zetésével - azonmód kinyírta a Discovery Channel társulatát, az egy Armstrong maradt csak versenyben közülük. Guerini rá is ment az akcióra, de a T-Mobile mindhárom nagy sztárja, Klöden, Vinokurov és Ullrich még ott volt. Armstrong előbb a korábban is gyengélkedő Vinokurov erejét morzsolta fel, kisvártatva Klöden követke-zett, s az utolsó hegyen a legfőbb rivális Ullrich. Úgy bánt el velük, ahogy rossz gyerekekkel szokás... Vasárnapra, a Pireneusok király etapjára legfeljebb annyi változott, hogy Armstrong csapata is összekapta magát, s hosszabban tudták segíteni a főnököt (Hincapie haza is ért), meg annyi, hogy most Vinokurov szakadt le először, csak aztán Klöden. Itt tartunk most, a lapzár-tánk idejére eső pihenőnapon. Egy hét hátravan még, kedden még egy szakasz a hegyeken (olyanokkal, mint a Col de Marie-Blanque és a Col d'Aubisque), de minden eldőlt.
Hacsak nem történik valami rendkívüli katasztrófa, Lance Armstrong hetedszer is verhetetlen a Tour de France-on. Ilyen még nem volt! Olyan sem, hogy valaki hatszor nyert volna. Pláne megszakítás, évkihagyás nélkül, mint Armstrong. Ugyanakkor távolról sem egyértelmű, hogy ő lenne az országúti kerékpársport történetének legkiemelkedőbb alakja, vagy csak egy nagyon sikeres specialista (Tour-specialista).
Mert ez nagyon különleges, nagyon nagyszerű sport... Olyan különleges, hogy bízvást extrémnek mondható. Olyan nagyszerű, hogy nem is embernek való, legalábbis a művelése. Gondoljunk csak bele: napi kétszáz kilométert letekerni három héten át, két pihenőnappal, nemritkán több mint tízszázalékos emelkedőkön fölfelé, átlag negyven kilométeres sebességgel...
Hát sport ez?
Az ám! Ahhoz különben is hozzászoktattak az elmúlt évek, hogy az élsport mindenkitől emberfeletti teljesítményt követel - de a bringára ez háromszorosan is igaz, épp az előbb említett távok és viszonyok miatt. Amiért már az elején le kell szögezzük, hogy a doppingolás sem esik messze mindettől. Nincs olyan verseny, amiről ne futna híre vámosok által lekapcsolt feleségeknek, gyúróknak, orvosoknak, versenyzőknek, amint EPO-val rakott csomagtartóval igyekeztek a csapat szálláshelye felé. Ez így persze túlzás, de kétségtelen, hogy a biciklizéshez fűződnek a legordasabb doppingbotrányok. Meg az is, hogy az idei Touron, bár az ellenőrzések számosak és váratlanok, pozitív minta nem volt - csak némi rendőri előállítás (Dario Frigo korábbi Giro-szakaszgyőztes és b. neje). A doppingszerek sem akármilyenek: az EPO (emberi növekedési hormon és tesztoszteron) vagy épp a "belga lövés" (egy amfetaminokból, heroinból, koffeinből, kokainból és fájdalomcsillapítókból mixelt koktél). Ugyanakkor mi tudjuk a legjobban, hogy az élsport egyéb területei is legalább ennyire doppingveszélyes üzemnek tekinthetők; meg aztán annak is utána lehet nézni, hogy szövetségi és szervezői szinten milyen heroikus küzdelem folyik a sportág tisztán tartásáért. Nézőként így kevés választásunk marad - ami elénk kerül, nemes küzdelem. Embersport - még ha bárhány millióba kerülnek is a bringák, még ha az én Túra Csepelemmel Armstrong nem nyert volna egy Tour de France-ot sem. Csapatsport - még ha leginkább a sztárokról szól is, még ha a csapatok évente változnak is. A Tour de France-ra egy kvótarendszer (illetve az idéntől az ún. protour versenysorozat) alapján évente úgy húsz-egynéhány, egyenként kilencfős csapat nyer meghívást, és a végén Armstrong nyer (iderángatva a lineckeri axiómát).
Ám addig nagyon sok minden múlik a jól összeválogatott csapatokon, melyek eredményes működéséhez elsősorban a bázisdemokrácia tökéletes negligálása az alapvető feltétel. Nincs igazságosság, az az igazság. Van az első számú versenyző, és az esetek döntő hányadában mindenki neki szolgál. Mindenki az ő előrejutását köteles segíteni, mindenki neki hordja a kaját, a vizet a kísérőkocsiból, mindenki előtte vágja az utat a boly rengetegében, mindenki őt viszi fel, ha kell, a hátán a hegyre, vele kell megállni, ha defektet kapott, övé az első éjszaka minden csapattárs húgával (az utóbbi is csak félig vicc, kérdezzék meg Tobias Steinhausert). A szolganép persze a maga módján szakosodik, vannak köztük, akik a hegyen tudnak többet segíteni, vannak, akik a sík szakaszon hordják a vizet, vannak, akik a hajrát tudják felvezetni, és van Tobias, akinek csinos a húga. Különösen az efféle háromhetes versenyeken fontos, hogy kinek milyen csapata van, amikor azért szaporán hullik a férgese. De ilyen csak három van egy szezonban. Bár ez is pontosításra szorul: mert hiába csuda klassz egy Giro d'Italia (májusban), mégiscsak bemelegítés a nézőnek a júliusi Tourhoz. Mert hiába gyilkos Andalúzia forró mezein a Vuelta Espa–a (szeptemberben), talán már ki is találták, olyan, mint a szexben az utójáték. Ezek mellett vannak egyhetes és egynapos versenyek is, aki például látott már Párizs-Rubaix-t (egynapos), annak eszébe sem jut ezeket lebecsülni. Az időtartamon, távolságon kívül a domborzati viszonyok is meghatározók. Vannak teljesen sima utak, de közbejöhet ezer hegy is. Ha lapos az út, első blikkre unalmasabb versenyre számíthatunk, nem ritka az olyan, ami csak az utolsó két méteren dől el. Azt hiszik, túlzok? Nem én! Az ilyesmi úgy szokott kinézni, hogy az elején pár merész férfi, közös tulajdonságuk, hogy nincsen köztük kimondott hajráversenyző, meglép a mezőnytől, s igyekszik minél nagyobb előnyt szerezni a továbbiakra (egy szakaszt tekinthetünk nyugodtan cca. 200 km-nek).
A szökevények
elemi érdeke, hogy segítsék egymást, hisz a nyakukon lihegő csorda közös ellenségük. Erre egy hatékony módszer az ún. lánctalpazás, ami gyakorlatilag az "utolsó kerékpár előre fuss!" elvének megvalósítása. Így legalább mindenki húzza egy kicsit a többit. Ez egy darabig működni is szokott, de ahogy nő az esélye annak, hogy a szökevények hazaérhetnek, úgy nő a csoporton belüli koalíciók kialakulásának valószínűsége, mikor két-három csibész arra szövetkezik, hogy "megrajzolja" (vulgárisan: lerázza) a többieket. Az igazsághoz hozzátartozik azonban, hogy bár a sportág története tele van nagy és sikeres szökések legendáival, a bölcs Linecker azt is mondhatta volna, hogy a szökevényeket mindig utolérik. A hajráversenyzők csapatai odaállnak, mint egy vonat a mezőny élére, és úgy húzzák, mint a veszett fene, míg meg nem fognak mindenkit. Csinálják ezt szinte az utolsó ötszáz méterig, aztán szép sorban kiállnak az addig az uszályukban erőit tartalékoló sprinter elől, akinek már csak a kezét kel felemelni a célban. Persze az sem árt, ha azon a pár méteren, míg ő a főszereplő, lenyomja a másik pár csapat hasonmódon odadiszponált héroszát.
Hegyen más a helyzet, ott magától értetődőbbek az izgalmak: ha van, ha nincs szökés, az emelkedők elvégzik a piszkos munkát, s a néző azt strigulázhatja, ki mikor marad le.
Mindezt egy hosszabb versenysorozaton még mindenféle huncutsággal meg lehet bolondítani, úgymint rövid vagy hosszú, vagy hegyi időfutam, néha csapatidőfutam. A dolog egyértelmű, percenként indítják a csávókat, aztán aki a leggyorsabban teljesít, az nyer (csapatok esetében az első öt idejét számítják be). Ennek a műfajnak is megvannak a maga specialistái, ami annál is boldogítóbb, mert az egyikük Bodrogi László, a Tour de France eddig egyetlen magyar versenyzője.
Miután e pimaszul felületes ismertetésen átestünk, beszélhetünk egy kicsit a versenyek versenyéről.
Vasárnap a Champs-Élysées-n
a 102 éves história kilencvenkettedik versenye ér célba (háborúk idején másra kellenek a bringák). Arra már kerítettünk sort, hogy a dolog szörnyűségeit ecseteljük, de nem volt ez mindig így. Régen sokkal borzasztóbb volt, komolyan. Teljesen találomra felütve az annalest olyat találunk például, hogy 1909-ben Francois Faber egy 255 kilométeren át tartó szökés után már 33 perccel előzte meg a második helyezettet (ráadásul a táv jó részét havas tájon tekerte végig), amikor is elszakadt a lánca, és az utolsó kilométert futva, kerékpárját tolva tette meg - így is tíz perc előnnyel ért Lyonba. Miből több dolog is következik, például a technikai fejlettség hiányának visszatartó ereje (mást ne mondjunk, 1911-ben Petit Breton kerékpárját szerelték fel először sebességváltóval - sokra ment vele, az első szakaszon föllökte egy részeg matróz, kórházba szállították, felépült ugyan, de sportolói pályájának vége lett). A 255 km-es szökésből pedig az, hogy a mai etapokat akár kisasszonyos időtöltésnek nevezhetjük 200 km-es hosszukkal, hisz a hősidőkben bőséggel fordult elő 400 (azaz négyszáz) kilométernél hosszabb szakasz is. Az urak reggel 5.15-kor (miszerint negyed hatkor) vágtak neki a távnak, ami arra volt elég, hogy az éjjeliőr fogadja őket a célban...
Az egész végtelen komolyságához már tényleg csak a halálesetek hiányoznak (konkrétan a fenének). Tíz évvel ezelőtt az akkor már versenyző Armstrong csapattársa, az olimpiai bajnok Fabio Casartelli nekiütközött az út menti betonkorlátnak, helikopterrel kórházba szállították, de belehalt sérüléseibe (a vasárnapi szakaszon ezért volt az indulókon Fabio feliratú karszalag). Tom Simpsont a Tour legendás hegyének, a Mont Ventoux-nak az oldalában érte a halál. Oda nem ért el a misztrál, a levegő állt és forró volt, a sziklákról visszaverődő hőség fojtón telepedett az alélt versenyzőkre. Másfél kilométerre a csúcstól Simpson lefordult a kerékpárjáról. Megpróbált visszaszállni, a csapat szerelője segítette föl újra a nyeregbe, de már a pedált nem tudta megmozdítani, megint elesett. "Tegyetek vissza a biciklimre" - ezek voltak az utolsó szavai.
Lance Armstrong
"Merem állítani, hogy a bringa időnként mintha csak a karom és a lábam meghosszabbítása volna" - mondja. Neki elhihetjük akkor is, ha a megjegyzés mérsékelten eredeti.
1971. szeptember 18-án született a texasi Planóban. Édesanyja, Linda egyedül nevelte. "Első bringánktól megkapjuk a járdaugratás, a pocsolyába taposás szabadságát; a szabadulást a felnőttek ellenőrzésétől, a kocsival hurcolászástól, a röghözkötöttségtől. A mámorító elszakadást a szülői felügyelettől - mostantól egyedül mehetünk moziba vagy a barátainkhoz. Egész egyszerűen először kapunk arra esélyt, hogy önállóan válasszuk meg az utunkat" - mondja. És jól emlékszik. Tizenhárom évesen megnyerte az Iron Kids triatlonversenyt, tizenhat évesen már profi triatlonos volt. Végzős gimnazistaként már az amerikai olimpiai kerékpároscsapatban találjuk. 1989-ben ott van a moszkvai junior-világbajnokságon. 1991-ben amerikai amatőr bajnok, az 1992-es barcelonai olimpián is amatőrként indul.
Első profi versenye az 1992-es San Sebastian-i klasszikus.
"A Tour de France kétségtelenül a legemberpróbálóbb sportesemény a földkerekségen: körbepedálozunk egy egész országot, három héten át szélben, esőben, perzselő napon, keresztül az Alpokon, síkságokon, a partvidéken, temetőkön és levendulaföldeken, kockaköves vagy csúszós utakon." - Ez sem meglepő állítás részéről, de még sincs ennél hitelesebb. Hisz 1993-ban már részt vett, szakaszt is nyert Chalon sur Marne és Verdun között, de a versenyt feladta, mint a következő évben is. 1995-ben már végigmegy, újabb szakaszgyőzelmét halott csapattársának, Casartellinek ajánlja, végeredményben 36-odik. 1996-ban ismét feladja. Következő éveit a hererákja elleni küzdelem köti le, csapatából kirakják, mindenki lemond róla. De ő csak annyit mond: "Különös. Korábban azért kerékpároztam, hogy megéljek, most pedig azért akarok élni, hogy kerékpározhassak." És 1999-ben visszatér a Tour de France-ra! Nyolc kilóval soványabb addigi versenysúlyánál, de legyőzte a halált. Nyer azon a Touron. És azóta egyfolytában mindig. Az idén hetedszer. Szakaszgyőzelmeit nem is érdemes számolni. Tényleg, ki a halál tudná legyőzni?
Ugyanakkor az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy Lance Armstrong az igazán nagy versenyek közül csak a Tourt nyerte meg. Se Giro, se Vuelta meg más se. A Tour de France-ra van kihegyezve, ahogy mondani szokták. Sokak szerint a leg-nagyobbak - Fausto Coppi, Gino Bartali, Eddy Merckx, Bernard Hinault, Miguel Indurain és még sokan mások - ott voltak minden kilométerkőnél...
Csapatok és versenyzők
A Touron nem nemzeti gárdák, hanem a szponzoraik nevét viselő kilencfős klubcsapatok vesznek részt. Az idén 21. Íme néhány közülük.
Armstrongé a Discovery Channel (az ismert tévétársaság), olyan versenyzőkkel, mint a Giro-győztes Savoldelli, a hegyeken erős Azevedo és Rubiera, a legjobb fiatal versenyzőnek járó trikóra hajtó Popovych, a vasárnapi szakaszgyőztes Hincapie és Padrnos, a vízhordók királya.
Jan Ullrich csapata a T-Mobile (kell-e megnevezni a szponzort?), Klödennel, Vinokurovval (mindhárman voltak már másodikok a Touron, Ullrich nyert is). Vagy Tobias Steinhauserrel, akinek állítólag csinos a húga. Sevilla fehér trikót nyert egyszer a Touron, s azt mondta: viszszajövök a sárgáért - várjuk azóta.
Bodrogi Lászlóé a Credit Agricole (egy bank), olyan menőkkel, mint Moreau, Hushovd vagy a jó nevű Caucchioli.
Bassóé a CSC, nem ugrik be, milyen cégé, de az lényegesebb, hogy Ivan Basso, a tavalyi verseny harmadik helyezettje volt az idén az, aki leginkább tudta tartani a lépést Armstronggal, most is (hétfőn) csak három perc körüli a hátránya. Mégis inkább a jövő emberének nevezhetjük.
Rasmussen csapata a Rabobank (persze bank), meg az övé az idén a pettyes trikó is.
A csapatok úgy váltják a szponzorokat, mint régen az uralkodók, nemritkán évente. Így az Illes Baleares (van ilyen is: önkormányzati csapat) nemrég még iBanesto.com volt, azelőtt Banesto. A Discovery Channel U. S. Postal volt tán még tavaly is. De van, mikor szponzort sem cserél, aki nevet: a T-Mobil éveken át Deutsche Telekomként tekert.
A trikók
A versenyek különböző kategóriáinak éllovasai trikóikról ismerhetők fel. A Touron ez így fest.
Sárga trikó (Maillot Jaune): az összetett versenyben vezető viseli.
Zöld trikó (Maillot Vert): a pontversenyben, azaz a gyorsasági szakaszok és a befutók öszszesítésében vezetőé.
Fehér trikó (Maillot Blanc): a legjobb 25 év alattié.
Pettyes trikó (Maillot Pois v. Polka Dot dzsörzi v. Túró Rudi): a hegyek királyának jár.
A piros rajtszámot a legagresszívabb versenyző hordja, ezt a szökésben eltöltött idő alapján osztják ki.
A világ második legjobb kerékpárosa
vagy ha úgy tetszik, az örök lúzer. Bár megítélésem szerint Jan Ullrichra nézve túlságosan elmarasztaló ez a kifejezés. Tény azonban, ami tény, a nagyszerű kerékpáros öt második hellyel dicsekedhet a Tour de France történetében. Az idén legjobb esetben harmadik lesz, de ahhoz a szombati, utolsó időfutamon nagyon meg kell vernie a pöttyös trikós Rasmussent, akinek momentán úgy három perc előnye van vele szemben. A dolog így sem reménytelen, Ulle annyival jobb az időfutamokon. De ha nem jön össze, az se gáz, volt már Ullrich negyedik is, konkrétan tavaly. Persze ezen második helyek közt óriási különbségek vannak. Az első alkalommal 1996-ban szerezte meg az ezüstöt, de ha akart volna, akkor sem nyerhetett, hisz feladata a csapatfőnök Bjarne Riis segítése volt, amire rá szoktak menni a delikvensek. Jannak ez olyan jól sikerült, hogy a végelszámolásnál a második lett, abszolút ritkaság az ilyen. A következő, 1997-es futamnak is úgy vágott neki a Deutsche Telekom, hogy Riis a favoritjuk, de menet közben cserélniük kellett, mert Ullrich megállíthatatlan volt, Virenque és Pantani előtt végül ő nyerte a versenyt. De '98-ban Pantani (már ő is halott) visszavágott, Ullrich 3.21 perc hátránnyal a második helyen zárt. 1999-ben jött Armstrong. 2000-től máig minden Tour ugyanazokkal az eposzi mondatokkal kezdődik: "Vajon ki tudja Lance Armstrongot megállítani? Talán Jan Ullrich." Egyszer sem sikerült neki. Nyert egy csomó versenyt, Tourt is egyet ugye, Vueltát, bármit, volt olimpiai bajnok. Csak Lance Armstrongot nem tudta soha megverni...
Egy igazán nagy sportoló, az örök másodikak klubjából. Aki biztos, hogy nem bánkódik, hisz az övé Tobias Steinhauser csinosnak mondott húga. (Armstrongé meg Sherryl Crowe, lehet, hogy megint ő nyert.)
Mellesleg Armstrongéhoz hasonló sikerszériával Ullrich kor- és csapattársa, Eric Zabel dicsekedhet, hatszor nyert zsinórban zöld trikót. Még ma is aktív ugyan, de az idén már nem vitték ki a Tourra, mondván: megöregedett. Helyette az osztrák körversenyen vitézkedett, meg lehetett volna nézni élőben is, hisz az osztrák körverseny ezúttal átjött Magyarországra is. Láthattunk volna egy élő legendát. Majd legközelebb!
