Például építsünk egy nemzeti színházat, ami tananyag lesz a XXI. századi építészetben. Vagy készüljön nálunk egy film - mellesleg (vagy nem mellesleg) egy Nobel-díjas írónk regényéből -, ami radikálisan megváltoztatja a világ holokausztképét. Egyik sem volt lehetetlen vagy erőnkön felüli vállalkozás, ami meghaladja szerény tehetségünket, kimeríti anyagi forrásainkat - szemben mondjuk az olimpiával (lehetetlen) vagy a világkiállítással (erőnkön felüli). Ám hiába álltunk a siker kapujában, ha onnét első utunk a hitbizományiba vezetett, hogy ott válogassunk önfeledten a használt eszmék, kifejezésmódok, stíluselemek polcain.
Kertész Imre 1973-ban megírta a Sorstalanságot, a legjobb s legpontosabb művet, ami ez idáig a soáról született. Ismerjük a kézirat viszontagságait: "ez a téma már nem aktuális, Kertész elvtárs, tetszett volna időben benyújtani", és milyen igaza volt a kiadónak, hiszen a könyv jóformán visszhangtalan maradt a megjelenésekor, és jó tíz év kellett ahhoz, hogy fölfedezzék. A németek. (Aztán a svéd akadémia, és onnan már igazán csak egy ugrás volt hazáig.)
Kertész Imre
másfél évtizeddel az események után, 1960 körül kezdte a munkát, és több mint tíz évig dolgozott a könyvön. Megkérdezhetjük, hogy mi tartott ilyen sokáig. Nem kellett anyagot gyűjtenie, szemtanúkat fölkutatnia, hiszen ő maga volt a szemtanú, a saját élete volt az anyag. Hát a nyelv. Föl kellett találni egy új nyelvet, egy merőben más megszólalási módot, amivel Auschwitz leírható, elmondható. Auschwitz mint tárgy, megszabadítva a hozzáragadt közhelyektől, érzelmektől, etikai következtetésektől és filozófiai magyarázatoktól. Primer élményként, elemi mozzanataiban megragadva, akkor és ott, amikor még nem botránykő volt, hanem hétköznapi praxis, amelynek alakításában, működtetésében nemcsak az ún. hóhérok vettek részt, hanem a civil lakosság és az ún. áldozatok is. Lépésről lépésre, kisebb-nagyobb technológiai és adminisztratív "újítások" sorozatán át lett meg Auschwitz, és nem egy nagyszabású, sátáni terv megvalósításaként. A jogok fokozatos korlátozásától a teljes jogfosztásig. A hangulatkeltéstől a körvadászatig. Az összeírástól a gyűjtőtáborig. A kőfejtői agyonlövéstől a kipufogógázon át a Zyklon B-ig. A meszesgödörtől a krematóriumig.
A régi kiadó, a régi - de akár az új - olvasók mentségére szól, hogy a Sorstalanság gondolkodásbeli és nyelvi radikalizmusa megelőzte a korát. Az írónak több mint tíz évébe tellett, a befogadóknak (pon-tosítok: a befogadók élcsapatának) ugyanannyiba. Kertész Imre ebből a regényből megírta élete első forgatókönyvét, s odaadta egy első-filmes rendezőnek. A legteljesebb bizalommal. Még biankó csekket is mellékelt hozzá: nem fogja számon kérni a könyvet a filmen. Felhatalmazása alapján készülhetett volna akár egy szép, szívre ható, vérprofi holokausztgiccs, amit milliók izgulhatnak és zokoghatnak végig szerte a világban.
Koltai mozija irányt is vett erre - szép gyermek, artisztikus képek, Ennio Morricone -, de nem elég határozottat. A lényeges tartozékoktól, mint a feszültségteremtés, az érzelmi hatáskeltés vagy a nagy ívű elbeszélés, tartózkodott ugyan, amit akár dicséretesnek is tarthatnánk, ha legalább megkísérelte volna filmnyelven visszaadni a regény radikalizmusát. Ehelyett biztosra ment, a kompromisszumok aranyos középútján, amiből a lehető legkevesebb baj származik, és másoktól levetett, elkoptatott filmnyelven, kifejezőeszközökkel dolgozott. Iskolásan felrakja egymás után a jeleneteket, egyikét-másikát nem is rosszul, de mire elindulna valami, elvágja, mert már rá kell térni a következő jelenetre. Ami vagy következik az előzőből, vagy nem. Koltai olyannyira látványban, s csak látványban gondolkodik, hogy minden további nélkül benne hagy üres képsorokat, feltehetően pusztán azért, mert jól sikerültek. Manapság, amikor a mainstream mozi filmnyelve és elbeszélésmódja minimum problematikussá vált, nehezen lehet magától értetődően reflektálatlanul akasztgatni le a fogasról és aggálytalanul használni ezeket az elnyűtt, lestrapált, kiürített formákat. Adott esetben mindez odáig vezet, minek kimondásához nem kell különösebb rosszindulat: ez a film nem állít semmit. Hacsak azt nem, hogy a holokauszt rémes volt. Ugyanakkor a puszta látvány útja előre tudhatóan járhatatlan - olyannyira az, hogy aki nem vet számot vele, aligha kerülheti el a dilettantizmus vádját -, mert nincs az a csontsovány statiszta, aki az ember romlását, a test (hogy a lélekről már ne is beszéljünk) pusztulását fel bírná öntestén mutatni, bármennyire kiállnak is a bordái, bármennyi fekete festéket kennek is a szeme alá, az arcára.
Ennio Morriconét
felkérni zeneszerzőnek pedig nem jó szándékú tévedés, hanem perverzió. A mestert ismeri az egész világ, így azt is előre tudni lehetett, hogy valóban tiszteletre méltó munkássága mélyen idegen a Sorstalanságtól. És ha már itt tartunk: én megértem, hogy Kertész Imre nem moziszakértő, miért is kellene annak lennie; gyanítom, hogy végig csak a kárenyhítés vezette, és elfogadom, hogy tetszik neki a film, de már azt el nem hiszem róla, hogy tetszik neki Morricone kísérőzenéje.
De próbáljunk meg méltányosak lenni. A Sorstalanság önmagában nézve nem szégyenletes film. (Nem is kurzusfilm, ha ez érdekel valakit.) Vannak benne szép pillanatok, jó alakítások. Mert vannak színészek, akik annyira tudják a dolgukat, hogy jobban értették a könyvet, mint a rendező. Molnár Piroska, amikor a búcsúvacsorán nyeli a tréflit és közben potyognak rá a könnyei. A Citrom Bandit játszó Dimény Áron. Szarvas József és Rajhona Ádám, akik egy-egy mellékalakban közvetíteni tudják a végső borzalom, a "pokol" eszelősségét és abszurditását.
Végül is nem történt tragédia, sőt siker van, mondhatunk itt bármit. Igaz, sokba került, de ettől csak még értékesebb a produktum, még nemzetibb az ügy. A filmet sokan megnézik majd (nézték eddig is), lesz iránta külországi érdeklődés és bizonyára szépen fogy Morricone CD-je (bár, ha van személyes pokol, akkor az enyémben örökké szólni fog a pánsíp). S a moziba vezényelt iskolások csak most jönnek. Koltai mondja el a gyerekeinknek. A... - mit is?
Turcsányi Sándor
Forgalmazza az InterCom
