Ha nem lenne alapjárati akut vagy cseppfertőzés útján az utóbbi napokban szerzett heveny kultmérgezésünk, örülhetnénk, végre ez a regény (úgy kezdte, mint a legnagyobbak, valamikori rádiójáték) is elvergődött a moziba! (A széles körben népszerű műből valamikor a BBC is készített egy tévésorozatot, ami Magyarországon is hozzáférhető DVD-n.) Nem csoda, hogy csak most került vászonra, ha egyszer az egész galaxist (az mekkora) be kellett járnia. De nincs miért húznunk az orrunkat, még ha utóbb néhányszor be is fürödtünk ezzel az áruvédjeggyel (kult). A játékfilm már csak ilyen, felette hajlamos a ráépülésre. Adaptál, vagy kell, vagy sem minden kép- és természetes regényt, képbe álmodja minden híres ember sorsát, kitalál egy történetet Eminemnek, Szandinak, a helyes Beatles fiúknak, és mindgyakran szereti folytatásokkal terhelni nézőit.
Jelen esetben az összes megátalkodottságunk ellenére kénytelenek vagyunk elfogadni, hogy Douglas Adams történetét bizony kétségtelenül markáns kultusz övezi. Beismerjük, de valahányszor otthon törülközőt csomagolnak az útra, kivetjük a kufferből, úgyis lesz a szállodában. Különben is, a kultusz két dologra legalább feltétlenül jó:
1. hogy ne kelljen elmesélni a történetet;
2. hogy távol tartson a legbátortalanabb kekeckedéstől is, mert aki ilyesmivel próbálkozik, hótbiztos kap a pofájára, hisz bármelyik sarokban megbújhat egy rejtő színű, ám érző szívű rajongó;
3. hogy némi kivagyiságtól fűtött kekeckedésre ösztönözzön, hisz a rajongók úgyis lecsapnak rá, és velünk lesz tele az információs szupersztráda helyi szakasza.
Mindazonáltal sajna megkerülhetetlen egy ilyen esetben az alapmű valamelyes betájolása, ami ugye a fent vázolt veszéllyel terhes program. A Galaxis útikalauz stopposoknak című regényről sok rosszat nem lehet mondani, inkább sok jót (ki leszünk vele segítve). Nagyon helyes darab. Már-már röhejesnek is lehetne nevezni, ha nem tartalmazna egy ordas helyesírási hibát a fordulat. Az ilyen helyes kis dolgoknak mindig nagy volt a vevőköre, ami viszont nem bizonyíték semmire. (Igaz, mondjuk a Kis hercegbe sem rúg bele jó szívvel az ember.) Ami elsőre is roppant szembeötlő, hogy az önmegtartóztatás képmutatása milyen üdítően távol esik tőle. Minek is lacafacázni, ha egyszer körbearanyoskodhatjuk az élet értelmét? Ami ugye, legalább négyféle:
1. 42 (hát ez nem nagy szám);
2. kedvesnek kell nagyon lenni;
3. utazgatni jó.
Tudja a fene, mennyire vicces, hogy egy csomó embert ismerek, aki maradéktalanul tartja magát ezekhez. Mielőtt belevesznénk abba a cukorhegybe, amit Adams összehordott, meneküljünk a sarkításba. Az útikalauz valahol a Gulliver környékére lövi be a lécet, és majdnem ugrik akkorát, mint a Micimackó. A dolog (hatalmas) sikere így kiszámítható abból a képletből, amely kivonja a Gullivert olvasók számát a Gullivert hírből ismerők halmazából. A Micimackóé vagy a kis hercegé sem az a kimondottan alacsony léc, csak minek más utazókat is belekeverni a dologba, de ha már, akkor kábé Jelky Andrással jártunk volna jól. Tetszik, nem tetszik a Galaxis... mégiscsak egy ifjúsági regény, ugyanakkor ezt nem tekinthetjük értékítéletnek.
A történet a mesebeli fantasztikum világában játszódik, úgy nyitunk, hogy nyekk a Földnek, viszont nincs időnk sajnálni, mert Arthur Dentért kell egyből aggódni. Hogy aztán bejárjuk vele és a nevezett bédekkerrel az egész galaxist, ahol azonban már nem kell félnünk, hisz nincs is, csak a mesében.
Erre érkezik a szerencsétlen filmes, aki még a kritikusnál is nagyobb kockázatot kénytelen vállalni az esetleges - és vélelmezhetően gyakran jogos - rajongói számonkérés tekintetében. De miben áll ez a kockázat? Leginkább abban, hogy a filmkészítés mára alaposan elintézte Mici bajtárs mézit. Magyarán a helyességre, a bájra, a szirupra ma már olyan kőbe vésett receptjei vannak a mozinak, hogy filmkészítő legyen a talpán, aki ki bírja vonni magát a hatásuk alól, és hajlandó egyáltalán kísérletet tenni a Dr. Pepper celluloid alapú receptjének feltalálására. Tudhatta ezt Garth Jennings is, mert eleve meg sem próbálta. Nem tétovázott, fogta a polcon az elsőt, aztán ami belefér. Mondjuk a Sztárom a párom vagy a Nick Hornby-adaptációk kellemkedésein túl azért még lett volna keresgélnivalója, de esze ágában nem volt fárasztania magát. A fantasz-tikum mezején sem merészkedett el persze a Stalkerig vagy a 2001. Ûrodüsszeiáig, ami egy népszerűségre törekvő műtől első blikkre marhaság is lett volna, de a Csillagok háborúja sajnos ezúttal kevés. Miért? A mézért. Mert Adams műve is elmegy a Gulliverig, legalábbis nagyralátóságában. Meg ha úgyis cukorba kell fojtani, akkor inkább mégis valami keserűvel tegyük, mert az csak hagy valami mellékhatást, a kevésbé erős íz viszont semmit. Ilyenformán minden filmes adaptáció legfontosabb terepén, a vizualitás mezején, tehát rögtön a startnál adódnak később alig orvosolható bajok. Pláne egy olyan műnél, ami beszáguldja a világmindenséget sepercben, s ilyenformán felelőtlenül nagy teret enged az olvasói fantáziának. Mert mire Jennings Vogonjainak jól nevelt csúfsága, ha Jabba már harminc évvel ezelőttről megvan mindenkinek? Az űrhajóbelső meg még régebbről. Így hiába mutat a film néhány valóban lenyűgöző "űrbéli" kompozíciót, az alkalmazott fantázia határai nagyon is ismeretesek rögtön ahhoz, hogy ne számítsunk különösebb meglepetésre. Tehát se Gulliver, se kis herceg (az sem véletlen, hogy a világ filmkészítése sem tudott velük soha mit kezdeni).
Ha el fogadjuk is azt, hogy lehet egy megváltástörténetet egy nagy kanál cukorral lenyom-ni a gyerek torkán, miként tette ezt Douglas Adams, a film ez irányú kényelmességét akkor sem menti semmi. Ennek a filmnek a közlendőjét - de csuda jópofa dolog is az élet értelmét negyvenkettőre kiszámolni - nincs miért nyakon önteni semmiféle sziruppal, pláne nem a jelzett finomítókban kikotyvasztottal, ragad az magától is, mint a veszett fene.
Forgalmazza az InterCom
