Káin balladája - James Dean filmjei (dvd)

Könyv

Az összes elfér egy (dísz)dobozban. A nyáron megjelent gyűjtemény - a bőségesen adagolt extrákkal együtt is - magunkévá tehető egy szellemekkel zsúfolt hosszú éjszakán. Neki is csak alig másfél esztendő jutott az egészre... Egy olyan legendára, amihez foghatót csak nagyon keveset dédelget e világ. Mindjárt (szeptember 30-án) itt van halálának 50. évfordulója.

Az összes elfér egy (dísz)dobozban. A nyáron megjelent gyűjtemény - a bőségesen adagolt extrákkal együtt is - magunkévá tehető egy szellemekkel zsúfolt hosszú éjszakán. Neki is csak alig másfél esztendő jutott az egészre... Egy olyan legendára, amihez foghatót csak nagyon keveset dédelget e világ. Mindjárt (szeptember 30-án) itt van halálának 50. évfordulója.

Ha beütöd nevét a keresőbe, csak magyar nyelvű találatból több mint kismillió akad, nem egész tízezer forintért utánad vágják ripityára tört Porsche Spyderjének mecsboksz változatát (mérethelyesen az összes sérüléssel), könyvet írt róla Bradányi Iván, Robert Altman egy róla készített dokumentumfilmmel kezdte pályáját 1957-ben (noha nyilván az sem véletlen, hogy az első valamirevaló dobására [M.A.S.H.] még bő tu-cat esztendőt kellett várni), nincs olyan film, amiben ne látnád viszont valamelyik gesztusát (nem volt olyan sok), mi kell még a halhatatlansághoz? A bizonyíték, hogy rászolgált a legendájára: megdönthetetlen. Fénykép van róla. Mozgó. Szám szerint 3 darab. Annyihoz éppenséggel ugyancsak elég, hogy ide ne a szuvenír-futószalagok valamelyikéről gurítsunk le valamit, hanem menjünk végig rajtuk.

Édentől keletre

A semmiből jött (mint annyian e pályára, na és), meghallgatásról meghallgatásra járt, összejött egy-egy jelentéktelen tévésorozat, kólareklám, aztán találkozott Elia Kazannal, aki egy próbafelvétel után rábízta Cal szerepét 1954-ben (ha jól emlékszem, Paul Newman helyett: a DVD-csomag extráiból minden ilyesmi kiderül) a John Steinbeck regényéből készítendő filmjében. Ott kezdte tehát, ahol végezte, a csúcson: Kazan már nem pusztán az Amerika-ellenes tevékenységet vizsgáló McCarthy-bizottság szorgos beszállítója, de túl van a Viva, Zapata! című mű sikerén, és kész A rakparton is, minimum az azóta kedvvel szidott és ugyanúgy dicsért Method Acting nagymestere, megkerülhetetlen filmalkotó. Ilyenformán Dean szimpla imádata mellett arra is módot ad e díszdoboz, hogy Kazan időtállóságát is vizsgáljuk, amit utoljára akkor mulasztottunk el, amikor a majsztró életmű Oscarjának ünneplésekor annyian maradtak ülve, karba font kézzel (legélénkebben Nick Nolte-ra emlékszem). Nos, semmi kétség, az Édentől keletre ma is nehézségek nélkül végignézhető, élvezetes darab: a papa mozija (bár kétségkívül Steinbeck is finoman szólva kamaszkorunk írója). Cal szerepe, az apja szeretetéért minden követ (jégtömböt) megmozgató fiatalember maga az elrendelés, James Dean színészi sorsa egy időre (végleg, de az nem ezen múlt) eldöntetett. Ahogy görnyedt tartásában leszegett fejéből élénk szempilla-rebegtetéssel feltekint, az azóta is megvan mindenkinek, azt azóta sem tudta - úgy - utánacsinálni senki, viszont mindenki próbálta már, nem is egyszer. 1917-ben járunk, Montereyben, egy kontinenssel arrébb dúl a világháború, lehet vagy kell menni katonának, de Cal kisebb gondja is nagyobb ennél, az anyját keresi (s mint mondtuk, apja szeretetét, az egyik is túl sok lenne sokunknak). Mindenütt előjön, hogy ez egy Káin és Ábel-történet, szó, ami szó, a testvérét Aronnak hívják. Cal kudarcok során át végre is megtalál mindent, még azt is, amit nem keresett, de ki van velük segítve. Akár a néző, neki is addig jó, míg a szenvedéstörténet tart: a halottnak hazudott anya (Jo Van Fleet játssza, egészen csodálatosan; a pesti mozikban alig is láttuk sajna, az Újra szól a hatlövetűben volt a[z egyes források szerint magyar származású] nagy orrú Katie, de ez egy másik legenda, nagyon másik) virágzó kuplerájt vezet a szomszédban; a gazdasági és emberi kudarcait feldolgozni képte-len apának megváltás a szélütés; Aron berúg, és elmegy a háborúba, a nője (Julie Harris) viszont Calra vált, alighanem a fájdalmak gyönyörű díja ő. Az érzelmek e parttalan áradásában Kazan példás rendet tart, elhallgatások és előzetes sejtések olykor váratlan igazolódásain haladunk szervezetten előre a technicolorban, minden rendben is van. Mégis inkább a nagy alakítások filmjeként tekinthetünk rá a mából, amiről (esetünkben) talán nem is Kazan tehet: ahogy egyre jobban belegondolok, úgy tűnik mind keresettebb szándéknak mindenfajta fogáskeresés ezen a filmjén. De a helyzetünk speciális, ahogy a díszdoboz adja: hisz így Nicholas Ray

Haragban a világgal

című munkájának fényében vagyunk kénytelenek mérni, amiért egyszerűen eszünkbe sem jut, hogy Kazan időszerű lehet.

Pedig ettől féltem a legjobban. Süvölvénykori emlék a kiskörúti filmmúzeumból (mellesleg ilyen Az óriás is), majd megvesztem érte akkor. Ezek szoktak a legfájóbb pofára esések lenniÉ Ilyenkor döbben rá az ember leginkább a mulandóságra, málna, hal, minden eszébe jut. Hogy mit ehettem én egykor azon a valamin (hirtelen Arthur Penn Bonnie és Clyde-jával tudnám illusztrálni: ugyanakkor, ugyanott mentem le tőle hídba, ma ki lehet kergetni vele a világból). Szóval rettegtem, nyomasztottak a Dean-legenda lehetséges kijáratai (melyik legenda nonchallante leüresezése ne lenne ujjgyakorlat), az eltelt ötven év; biztosan csak a nekünk mért serdülőkori lázadás teljes lehetetlensége, képtelensége meg a sikkes kosztümök miatt tetszett, csupa ilyen hülyeség, előítéletek. Az a helyzet, hogy filmet nézve rég ért ilyen kellemes meglepetés. A Haragban a világgal élőbb, mint valaha. Dean tovább építi magában, amit az előző műben felrakott - erre azért számíthattunk. A mesére is alig szállt némi por, pedig számos tapasztalat várathatta ezt. A három szerencsétlen fiatal története akár lehetne az Édentől keletre negyven évvel későbbi variációja is. Jimnek (Stark/Dean) megint az apjával van baja (meg az anyjával), épp, mikor ifjúkora legnagyobb, adott szituácókban alkalmasint életre-halálra (hányszor láttunk azóta balvégű gyorsulási versenyt játékfilmen) menő kihívásaival kell szembenéznie, és nem számíthat rájuk, pedig másra se szorulna. Apja pipogya fráter, hiába minden fia iránti szeretete, igyekezete, csak megalkuvásainak, mindennapi szűkölő félelmeinek láncolatát képes mintaként felmutatni, anyja pedig ezzel a teljesen erőtlen ellenállással folytatott árnyékharcba belekeseredve, belemigrénesedve, ha lehet, még rémesebb. Egy tanár beszél ugyan valamit a csillagokról, de egy iskolai kölökcsetepaté láttán fülét-farkát behúzva retirál. A jó rendőr - aki a csavargásért előállított Jimet egy-két jó és főként irányadó szóval segíti - meg eltűnik, mint a kámfor, amikor megint szükség lenne rá. (Érdekes az is, hogy ugyan nyilvánvalóan abban a filmtörténeti korban járunk még, amikor csak a jó rendőr létezett a vásznon, de menynyire jó az, aki nincs jelen, amikor kellene?) Judy (Nathalie Wood szépsége, tehetsége átsugárzik az időn) Cal lányalakja: apja tán fiút akart vagy mi a baja, mindenesetre Judy legapróbb szeretet-megnyil-vánulását is zsigerből, durván utasítja el. Az sem véletlen tehát, hogy az iskolai falkavezér csajaként lép elénk. Platón (Sal Mineo ugyancsak magával ragadó alakítása meggyőző nagyon; őt sem láttuk aztán soha, nincs ember, aki emlékezne egy korai Columbo-epizódra) maga a halmazati eset, anyjával csak távolról küldött, dús csekkeken találkozik, apjával még úgy seÉ Hármasuk harca mindenki ellen az összes eztáni lázadásmozinak etalonul szolgált, amit ők nem meséltek el, azt nem is érdemes szóba hozni, amit utánuk kitaláltak, azt lehet, hogy nem is kellett volna.

Nem mondhatjuk, hogy mindez kutyafüle, de meg fogják látni a díszdobozt nézve, hogy a Haragban a világgal mégis elsősorban Nicholas Ray mozgóképes zsenijéért, rendezői, képalkotói fantáziájáért csodálható ma is fenntartások nélkül. Annál is inkább, hisz az elmondottakhoz még nyugodtan hozzácsaphatjuk egyik oldalon a korabeli amerikai felnőtt-társadalom háború utáni teljes tanácstalanságát, amit itt, a filmben a szülők és nevelők úgyszólván transzparensként hurcolnak magukon, vagy a másik oldalról az éppen fellépő beatnemzedék lázadásmintáit, a végeredmény minden további nélkül lehetett volna egy merő giccs (számos példa volt erre akkortájt, hirtelen a Brando-legenda egyik alapköve, A vad ötlik fel). Egy szép, színes vérgiccs. Hogy nem lett, és tán már nem is lesz, bármily rohadék is az iszkoló idő, az pont Ray színeinek, képeinek, fordulatainak, technikai kiforrottsá-gának, kurtán: mesterségbeli tu-dásának köszönhető. A kultikussá lett kosztümökben rég nem a kis Lewi's csík a farzseben az érdekes, hanem a piros és fehér dresszek váltakozásának dramaturgiai ereje, az alig kimondott szimbolizmus, amely a helyszínválasztásban éppoly következetességgel van jelen. Az ugyancsak kevéssé tolakodó, ám ámulatba ejtő kameramozgások és a beállítások nyilallón vá-gott egymásutánisága mind-mind ugyanoda visz, előre könyörtelenül, vészkijáratok, zsákutcák, egyszóval képi mellébeszélés nélkül. Ne higygyenek senkinek, aki kizárólag Deant okolja e mozi kiválóságáért. Persze rá sem lehet panasz, de az ilyesmit úgyis csak ritkán szabad komolyan venniÉ Hisz játszhatott volna nyolc James Dean

Az óriás

című kétszáz perces képzavarban, akkor sem lennénk beljebb egy centiméterrel sem. Az egy rettenet, és kész. Adott kontextusban mégsem intézhetjük el egy vállvonyítással. Semmilyen szempontból, de kivált a legenda felől nézvést nem. Hisz az még csak hagyján, hogy Dean ebben a filmben produkálta a legtöbb, mára halhatatlannak tetsző pózt, ebben vette föl legtöbbször a mára áruvédjeggyé lett (az ingyenképeslap-terjesztők legszebb álmaiban folyvást előbukkanó) figurákat, a dolgozat megkerülhetetlensége ennél kicsit mélyebben gyökeredzik. Valahol a film alapjául szolgáló regény (Edna Ferber műve) körül, ami bizonyos források szerint a maga módján rendesen nekiment egy csomó Amerika történetéhez kapcsolódó mítosznak, a hősi Texas-képnek éppúgy, mint a pionírlegendáknak. De a rendező, az ó-hollywoodi álomgyár veteránjának számító George Stevens karmaiban ebből pont az maradt, aminek ellenében érdekes lehe-tett volna: mitikus kamu, amiben James Dean puszta - a hős ellentéteként nélkülözhetetlen mellékszereplői - jelenléte az egyetlen, ami progresszívnek tekinthető (túlzó jóindulattal persze). Egy bátrabb adaptációban nem kellene magyarázatokat keresnünk arra, hogy mi a fenéért is kavar épp ő Texasban, sőt az is megkockáztatható, hogy egy ilyen kísérlet módot nyújtott volna színészete további kiteljesítésére. Kétségkívül nem jött össze. A texasi marhabáró (Rock Hudson) lankadatlan hitvesi (Liz Taylor) piszkálódástól olajozott fejlődésregénye megy a maga útján, mit sem törődve alapvető képi és dramaturgiai követelményekkel; sort kerít a női egyenjogúság körülmények-hez mért megvalósítására éppúgy, mint a faji szegregáció elleni fizi-kai fellépés vállalására, ami együtt olyan szép, hogy ma már az ARC plakátpáyázaton is gyanakodva fogadnák kandidációját (szerintem persze végül beférne a Felvonulás téri keretbe). Bár nemes eszméi voltak annyira messze korának valóságától, hogy attól akár még haladónak is tarthatnánk a darabot, ám mozgóképi természetű avíttsága, műkedvelői szintű elővezetése miatt akkori mércével (például a szóban forgó másik két filmmel) mérve is végtelenül kínos produktum. (Mármint nekünk - nyert egy batyu Oscart anno.) Ha az Édentől keletrét a papa mozijának neveztük, akkor ez nagyapa mozija (vagy az öreganyám térgye kalácsáé). Mindazonáltal ebben van a kedvenc képem róla, amiből persze nem lett ikon. Megörökölvén a szereplők hite szerint semmire sem jó parcellát, menten odarohan megnézni. Lelépi, széltében-hosszában. A kis ember hétmérföldes, kivagyi lépteivel - az vérfagyasztó, ugyanakkor elmesélhetetlen (tudja nyilván, hogy a filmtörténet leg-bővebb olajkincsét tiporja), olyan büszke és úgy nekimenne annak a cemende világnak, mint a planétán egyedül csak Petőfi Sándor! Én biztos vele játszattam volna Petőfit! (Sajna már befejezték addigra a Feltámadott a tengert - viccelek, hogy oldjam zavaromat. Ebbe belepirultam, de fenntartom.)

A világra azonban a Jett Rink vállán átvetett puska maradt, afféle testamentum, mely a Dean-mitológia krisztusi vonásainak szinte már karikatúrája. Azt mondta állítólag, hogy ő ugyan ezt a filmet a büdös életben meg nem fogja nézni - ez viszont bejött, ugye. Még be sem fejeződött tán a forgatás, az ezüstszínű (némelyhol piros) Porsche ezerrel nekiment egy másik autónak; a vezetője azonnal szörnyethalt.

A legendák és a filmek viszont alighanem örök életűek, de megítélésem szerint nyilvánvaló: akkor járunk jobban, ha csupán a filmekre hagyatkozunk, mert a színészi teljesítménye - akármennyire kevés alkalma adódott is megmutatni - messze meghalad minden, bármilyen pikáns legendát.

A Warner Home Video kiadása

Neked ajánljuk