Ott kell kezdeni, ahol a múlt héten abbahagytuk - nagyot fordult azóta a világ. Mire akkori olimpiai beszámolónk (Babérra megy a játék) az utcára került, gyakorlatilag ostobaságszámba ment, az utolsó közcím alatti résznek egy szava sem volt igaz. Mentségünkre szolgál, hogy amikor a nyomdába került, még semmit sem lehetett tudni a magyar sportolók dopping-ügyeirõl - de ez nem számít. Bocsánatot kérünk (kérek - ts -).
Kedden délután elszabadult a pokol. A televízió olimpiai mûsora (alapvetõ hírforrásunk) a feltételes módból egy mondatnyira sem kiszakadva "tájékoztatott": valami gáz van Fazekas Róbert diszkoszvetõ aranyérmével..., s e gáz a versenyek utolsó napjáig csak nõtt, egyre nõtt. A doppinggyalázat elhomályosított mindent, ami elõtte és utána történt sportolóinkkal az olimpián. Már semminek nem lehet annyira örülni, mint amennyire egy-egy siker normális esetben rászolgált volna. Fazekas, Annus, Gyurkovics és a többiek dopping-botránya beszennyezte az egészet, azt is, aminek semmi köze nem volt hozzá.
A legszörnyûbb mégis a reakció volt, az érintettek viselkedése az ügy kipattanása után. A menekülés, a bújócska, a kormolás, a történtek elõadása. Meg az a mértéktelen szereptévesztés, ami ugyancsak minden szereplõ sajátja e pillanatig is.
Ben Johnson
mondta állítólag, hogy "az doppingol, aki lebukik", a majsztrót persze nem az esziért szerettük, de felszólamlásából annyi feltétlenül kihüvelyezhetõ, hogy azzal nem érdemes jönni, miszerint a mai fene sikerorientált világban mindenki doppingol. Lehet, doppingoljon mindenki, csak mi ne! S aki doppingol, annak kapják el a frakkját - különben hova vezet a sport? Hogy a NOB-ra épp most jött rá a zéró tolerancia, az sem lehet érdekes annak, aki nem doppingol. És aki nem doppingol, az televizeli ha kell az üres úszómedencét is, telt ház elõtt, zokszó nélkül. S ha van, aki ezt nem éri fel ésszel, akkor odamegy hozzá egy másik valaki, és eléri nála, hogy viselkedjék sportemberhez méltóan.
A magyar vádlottak esetében semmi ilyesmi nem történt, ami csak egy ok miatt képzelhetõ el: mindenki úgy vélte, a vizelés csak ronthat a helyzetünkön. Pedig nem: ami történt, annál még az is jobb lett volna, ha pozitív mintát produkálnak a páciensek. Mert az legalább valamennyire tisztességes lett volna (a megkésett tisztesség is jobb, mint a nem létezõ). Átall az ember utánanézni, hogy egy sportolóra hány vezetõ jutott a magyar olimpiai küldöttségben, de az elképzelhetetlen, hogy senki ne látta volna át, mekkora mocsok zúdulhat itt az ország nyakába. És senki ne tett volna ellene. Pedig valójában nem: a maguk módján próbálták menteni a menthetõt - mindenki, de mindenki csak a maga kezit mosta, finoman szólva kevéssé változatos módszerekkel. Senki nem merte megkockáztatni, hogy megpróbálja elérni, Annus adjon mintát a WADA-nak, hacsak nem azért, mert mi van, ha sikerül. Inkább a NOB különbözõ rendû és rangú tisztviselõinek gyõzködése látszott az illetékesek számára célravezetõnek. Ugyan miért? Lehet a NOB-ra sok mindent mondani - még ebben az ügyben is -, de két dolgot semmiképpen nem, hogy tudniillik egy percig is rugalmasak lettek volna, vagy egyáltalán olyan látszatot óhajtottak volna kelteni, hogy szándékukban áll megértõnek lenni. Nem, éppen ellenkezõleg (0 tolerancia, mást se hallottunk). Továbbá, hogy ne fogalmazták volna meg a napnál is világosabban, csökkent értelmûek számára is érthetõen, hogy mit akarnak (vizeletet, mi mást). Magyarország sportvezetõi ezen egyértelmû közlések után is komolyan számoltak a lehetõséggel, hogy õk majd kidumálják valahogy a dolgot, vagy azt a látszatot keltették megbízóik, a magyar közönség felé, hogy számolnak. Egyik rosszabb lehetõség, mint a másik: ha hittek a halandzsázás meggyõzõ, sorsfordító erejében, akkor szellemileg menthetetlenek, ha csak a magyar nyilvánosságot etették ezzel, akkor morálisan. Komoly szervezetekben nyilván nem lehet csak úgy megdumálni, lezsugázni a dolgokat, ahogy felénk ezek szerint szokás. És innentõl hitel-képes információk teljes hiányában csak a feltételezések, az összeesküvés-elméletek terepén marad mozgástere a kívülállóknak, a nézõknek, a szurkolóknak. Nincs is en-nél reménytelenebb helyzet: a nem-tudás maga a kiszolgáltatottság, a meggyalázottság.
Senki nem képzeli, hogy
Fazekasnak és Annusnak
nem kellett bejelentenie valami csapatfõnöknek, szállásmesternek, hogy akkor mi most megpucolnánk, parkol itt épp egy szabad személygépkocsi, Szombathely felé keres utasokat, csak be kell szállni a benzinpénzbe. De be kellett jelenteni, csak õk nem szóltak, hanem csendben, villanyoltás után, csukáikat kezükbe fogva, lábujjhegyen kiosontak az olimpiai falu végire, ahol fényszórók nélkül, járó motorral várta õket a verda - hát persze. És különben is, ki bírta volna visszatartani azt a két nagydarab embert? Az ilyen meséket senkinek nem lehet beadni. Vagy tényleg Vitray Tamásnak a dolga belezokogni az éterbe, hogy jaj, Adrián, még eléred az esti gépet, gyere vissza Athénba egy kis kihallgatásra? A történet egyértelmû kulcsszava a cinkosság. Mi van, ha a Fazekas-malõr után történteket valaki kitalálta, hogy csináljuk így: mennetek jó lesz. Aztán mindenki futott e szemfényvesztõnek szánt, gyomorfordító baromság után. Nem lehet, hogy a menekülõk is falaznak valakinek? Amit egyébiránt csak azért is rosszul tesznek, mert momentán nagyon úgy fest a dolog, hogy ezt a balhét - mely Magyarország nemzetközi megítélése szempontjából történelmileg leginkább a nagy frankhamisítási botrányhoz hasonlítható - õk ketten fogják elvinni. Mert lehet, hogy a sebtiben szeptember elejére összetrombitált ilyen-olyan elnökségi üléseken röpül néhány fej, de az eset maradéktalan feltárására és nyilvánossá tételére nem látszik túl nagy esély, s míg az meg nem történik, addig õk, csakis õk a hunyók. Az õ nevüket említi Windischgrätzével a hálás utókor. 'szintén szólva nem érdekel, emlegesse. A végtelenségig sorolhatnánk és gyárthatnánk az összeesküvés-elméleteket, de semmi értelme: leégtünk piszkosul. Ki adja vissza az olimpiánkat? Schmitt Pál? Aján Tamás? Annus és Fazekas edzõje, orvosa? Coubertin báró vagy a Mikulás? Senki se.
Senki se ezek közül, de mégis akadtak néhányan, akiknek sikerült valamennyit visszacsempészni mint afféle dugárut a tisztességbõl, az örömbõl, az önbecsülés reményébõl. Az Athénban rajtunk esett gyalázat ugyan beárnyékol mindent, de nem értékeli le Janics Natasa, Kovács Katalin, Nagy Tímea, Igaly Diána, Majoros István, Vörös Zsuzsanna, a férfi kajak négyes, a vízilabdacsapat aranyérmét, a magyar csapat érmeseinek, helyezettjeinek és tisztes helytállóinak szerepét. Inkább felértekeli: akkor mutattak példát, amikor Magyarország a legjobban rá volt szorulva.
Turcsányi Sándor
