Az országúti kerékpározás távolról sem a tényadatok terepe, hanem a szívé és az érzelmeké, kötetünk bemutatását mégis muszáj ezen a vidéken kezdeni. A francia körverseny tavaly ünnepelte fennállásának századik évfordulóját, mely magas alkalomhoz a Carlton Books ezzel a csinos albummal tette hozzá a magáét. A nagy verseny évszázados históriája szövegben és képekben a tavalyi finisig (ha akarom, egészen a holnaputáni rajtig - tehát hogy a Kossuth Kiadó néhány hete ezt magyarul is megjelentette, több mint példamutató naprakészség).
Az országúti kerékpározás a felületes szemlélõnek nyilván nem tartozik a vérfagyasztó látványosságok közé. Mert mi van? Karikáznak a csávók egy nap úgy 200 kilométert - mit lehet azon nézni? Ha kiállunk az út szélire, zzzzzzzz... elhúz egy színes forgatag, ha szerencsénk van, s mire hozzánk érnek, már szétszakadt a mezõny, akkor még egy újabb zzzzzz... is összejöhet, azt' annyi. De akkor miért van akkora közönsége mégis e hajcihõnek?
Mert van - ha nem is Magyarországon - például a Tour (vagy a Giro d'Italia, vagy a Vuelta Espa–a: a tárgyalthoz hasonló, nagyszabású, háromhetes versenyek) egy-egy izgalmasabb, hegyekkel nehezített szakaszán korántsem ritka a 200-300 ezres nézõszám. Nos, hogy ezen elsõre kétségtelenül hajmeresztõ érdeklõdés okáról legyen némi elképzelésünk, nota bene, ébredjen bennünk némi ez irányú empátia, ahhoz kitûnõ segítségül szolgálhatnak az album képei.
Amikor Fausto Coppi
a hátára-vállára csomózott pótgumival, két defekt után 1949-ben fölér a Tourmalet-ra, az csak látszólag egy fekete-fehér fotó, valójában egy novella, ha nem tartózkodunk a nagy szavaktól, egy rémregény. Az album magával ragadó ereje leginkább a jól kiválasztott képek hallatlan hangulatfestõ hatásában rejlik, melyet a krimiszerû izgalmakig fokoz az alapvetõen anekdotikus szöveg, ami a naptár szerint, évrõl évre követi a sárga trikóért folyó, esküszöm, nem embernek való küzdelmet. Ugyanakkor e képbõség technikatörténeti kalauznak sem utolsó, mert ha összevetjük azokat a masinákat, amikkel a fess zakós és zsirardikalapos urak mondjuk az elsõ, 1903-as verseny 4. szakaszán Toulouse és Bordeaux között hasítottak, mondjuk azzal a géppel, mellyel a jubileum évében Lance Armstrong az összeesés határán megnyerte a Luz Ardiden-ba vezetõ pireneusi szakaszt, hát leírhatatlan különbségekkel szembesülünk: elõttünk a kõbaltától a személyi számítógépig megtett út. (Ugyanez a kísérõkocsik tükrében még impozánsabb természetesen.) Ám hiába a technika szédületes fejlõdése, a történet mégis az emberi teljesítõképesség napnál is tündöklõbb dicsérete - nem tudom, hogy e szempont például nem emeli-e nagyságrendekkel a Forma-1 fölé a biciklizést, ám van róla némi elképzelésem (naná!).
De kinek is lehetne bárminõ kétsége a vállalkozás heroikus voltával kapcsolatban? Hiszen 3500 kilométert 20 szakaszra osztva, három hét alatt lenyomni esõben, szélviharban vagy éppenséggel negyvenfokos napsütésben, hegyen-völgyön át - mi ez, ha nem õrültség? Ugyanakkor befogadói szemszögbõl fenomenális kaland- és túlélõtúra, ahol csak a kaland borítékolható, a túlélés aligha.
Amikor a Mont Ventoux,
a gyilkos hegy oldalában Tom Simpson újraélesztésének kísérletét látjuk egy bélyegnagyságú képen, felmerül a kérdés: kinek éri meg mindez? (Vagy amikor a vértõl felismerhetetlen arcú Laurent Jalabert-t, a kíntól üvöltõ Alex Züllét, a tolókocsiban darvadozó Rolf Sorensent, az eszméletlenül heverõ Luis Ocanát látjuk - nem folytatom, majd minden évre jut néhány efféle felvétel.) De kérdezte-e a gladiátor az oroszlántól, hogy kinek éri meg? Mindenesetre Simpsont nem tudták újraéleszteni, azóta van egy márványtábla a Ventoux-ra kapaszkodó szerpentin mentén... S ma már a Plateau de Beille-en gyõzelmét feltartott kézzel ünneplõ Marco Pantani képe láttán is összeszorul a szívünk...
Árnyoldal? Vagy mi a rossebnek nevezzük a különösen a versengés "modern" korszakát levakarhatatlanul kísérõ folyamatos doppingeseteket? A kötet, bár egy lapján sem nélkülözi az alkalomhoz illõ ünnepélyességet, távolról sem igyekszik hanyagolni a dopping szörnyûségeit. Az 1998-as - a versenyt figyelemmel kísérõk körében friss emlékként élõ - nagy botrány krónikáját magyarul még aligha olvashattuk ilyen részletességgel. Egyszerû határellenõrzésnek indult..., melynek részletes beszámolójából az olvasó megtudhatja azt is, mi az az EPO (emberi növekedési hormon és tesztoszteron) vagy épp a "belga lövés" (egy amfetaminokból, heroinból, koffeinbõl, kokainból és fájdalomcsillapítókból mixelt koktél). Ja, árnyoldal.
Mindezzel együtt teljes a kép (csak ezen az oldalon nem, hisz Gino Bartaliról, Jacques Anquetilrõl, Eddy Merckxrõl, Greg Lemondról, Miguel Indurainról, Bernard Hinault-ról vagy épp Bodrogi Lászlóról kukán hallgattunk). Olyannyira teljes, hogy aki kellõ figyelemmel pergeti végig ezt a könyvet, abszolút felkészülten vághat neki a szombaton induló 101. év varázslatos tébolyának.
Amikor Lance Armstrong
vagy nem Lance Armstrong lesz három hétig a világ egyetlen adekvát kérdése. Amikor három hétig csendesebben dörögnek a fegyverek a válságzónákban, amikor nem lesznek annyira fontosak az élet egyéb problémái, s a földgolyó egy jelentõsebb populációja csak azt fogja lesni, hogy összejön-e a texasi postásnak hatodszor is. Mert ki, ha nem õ? Alexander Vinokurov és Joseba Beloki ott sem lesznek. Hacsak nem Jan Ullrich...
Turcsányi Sándor
Kossuth Kiadó, 2004, 192 oldal, 225 kép, 5990 Ft, fordította: Németh Dorottya, Dezsõ Tamás
