Film: Találkoztam boldogtalan cigányokkal (Pejó Róbert Adrián: Dallas Pashamende)

Zene

Lenn járunk, ahol csak a filmek szoktak, ahol csak por van, csak szemét, a zsöllyébõl ember alattinak tûnik a lét, a nyomor fõterén. Cigányok közt megint, tetszik, nem tetszik, visszajáró vendégei õk a honi filmcsinálásnak. Az esetek perdöntõ hányadában úgy is viselkednek, mint a vendégek, suták és feszélyezettek, odafigyelnek minden mondatukra. Legtöbbször a fõváros nyolcadik kerületébõl érkeznek, ha nem egyenesen a Róna utcából (ott a filmgyár).

Lenn járunk, ahol csak a filmek szoktak, ahol csak por van, csak szemét, a zsöllyéből ember alattinak tűnik a lét, a nyomor főterén. Cigányok közt megint, tetszik, nem tetszik, visszajáró vendégei ők a honi filmcsinálásnak. Az esetek perdöntő hányadában úgy is viselkednek, mint a vendégek, suták és feszélyezettek, odafigyelnek minden mondatukra. Legtöbbször a főváros nyolcadik kerületéből érkeznek, ha nem egyenesen a Róna utcából (ott a filmgyár).

Pejó filmje számos szempontból már alapszituációjában eltér az utóbbi időkben szinte kényszeresnek ható celluloid-cigány karaván eddig viselt dolgaitól, s aztán a továbbiakban is szolgál örömteli újdonságokkal, leginkább a színészválasztás és -vezetés terén (egyszerűen kiváló színészekkel dolgozik, na). Mindemellett markáns hangulatfestő erő jellemzi, és persze a jó szándék - mit tehet ő arról, hogy momentán azzal van tele a padlás. A szeméttelep, ahol nyomorult hőseinkkel járunk, hátborzongatóan átélhető, hitelesnek ható. Mondom: ható, hisz alig hinném, hogy az art-kinók közönségének minderről túl közeli, a vászonnál, a tévéképernyőnél, a teleírt papirosnál közelebbi tapasztalatai lennének. Az átélés azonban pontosan a borzongásig tart, egy centivel sem tovább. Pedig Pejó imént dicsért színészei túljutnak a hú, de rémes figura megformálásán, időnként egészen a hihető érzelmek megformálásáig is. Aztán persze velük se érünk olyan messzire, mint amit a start ígér. Azért, mert piszkosul nincs ezeknek a szerencsétlen szeméttelepi cigányoknak történetük. Ami van nekik, az nem az övék.

És pont ez az, amit nem lehet csinálni: ebbe bukott bele eddig még minden próbálkozás, ha volt olyan, a legjobb akaratú is. Az úgy nem megy, hogy: "Szerbusztok, cigányok, nesztek, itt egy történet, erre varrjatok gombot, most vettem kéz alatt, idefele jövet loptam, olcsóért szállította a koprodukciós partner...", tudomisén. Ezt akkor sem lehet, ha az éppen adott cigányok neves fővárosi és ígéretes külföldi színművészek, mert egy darabig ugyan elvannak vele, fogáskeresés, összehangolgatás ilyen-olyan személyes tapasztalatokkal, egyéb mentőakciók, végül csak a kudarc kínos takargatása marad. A történet nem szociális segély!

Pejó Róbert (Csemer Gézával írt) története pedig nem a cigányoké, csak nekik írták, amit látunk, jelentős tapasztalatú szakemberek cigányos forgatókönyve, kisebb-nagyobb hibákkal, de leginkább jól (túl jól) ismert fordulatokkal. Radu, a cigánysorról elszármazó, tanítóvá lett fiatalember apját temetni tér vissza egykori övéi közé, nem túl nagy elszánással, inkább muszájból. Van már egy másik élete, szőke menyasszony, Dacia, polgári foglalkozás. Persze marad, persze mondvacsinált okok láncától bilincselve (erre még mondhatjuk, hogy magát is átveri, de a nagy biztonsággal előre kalkulálható gesztusokra, akciókra, reakciókra csak azt, hogy [valaki] minket), talán a szerelemért, de inkább azért, mert csak a végén szabad elmennie. A saját lábán, vagy akárhogy...

Akár persze föl is sóhajthatnánk: de legalább nem egy Rómeó és Júlia-sztori végre... Hogy nem-e? A szerelem most is két hótt ellentétes létforma képviselői közt lángol, annyi csupán az eltérés, hogy van valami bizonytalan előzménye, egy tetoválás a közös múltból.

Mindazonáltal a Dallas még így is a szcéna nézhetőbb darabjai közé tartozik, leginkább a bevezetőben leírt erényei miatt - ugyanakkor az etalon továbbra is a Paramicha marad.

Turcsányi Sándor

A Budapest Film bemutatója

Neked ajánljuk