Váradi Balázs

Az új főpolgármester egyik (balos fülnek jól hangzó, de szerintem több implementációs és politikai sebből vérző) ígérete a névadó részéről feljelentést is kiprovokáló, a félmilliárd forintnál nagyobb értékű lakóingatlanokra kivetendő Tiborcz-adó bevezetése volt. A konkrét javaslaton túltekintve: méltányos és gazdaságilag hatékony-e az ingatlanok értékét vagy legalább értéknövekedését jó alaposan megadóztatni?

Megkockáztatom: a kedves olvasó nemcsak üzleti ügyintézésének, szórakozásának és magáncélú levelezésének zömét intézi réges-rég az interneten, hanem a pénzügyeit és a hatóságokkal folytatott huzavonáinak nagyját is online bonyolítja le.

Ide próféta kell; egy erős, éles, tiszta hang.

Néhány éve kiszivárgott az amerikai demokrata párti kongresszusi képviselők belső frakcióeligazításának az a részlete, amely azt javasolja az új törvényhozóknak, hogy napi négy órát szánjanak a telefonálgatásra a potenciális anyagi támogatóknak. Különben a következő kampányukra nem lesz elég pénzük.

Ha az olvasó már megtette azt, amit a most épp az akadémiai kutatóintézetek autonómiájára támadó, kétszínű kormányzati önkény ellen a jóérzés vagy a szolidaritás diktált neki, legyen az Facebook-poszt megosztása, online petíció aláírása vagy részvétel valamelyik tüntetésen, mélázzunk el azon a méltatlankodó érven, amit jóérzésű, a versenyszférában dolgozó ismerősöktől hallok szüntelen.

A napokban a közfigyelem fókuszába került 850 forintos miniszterelnökségi Gundel-ebédmenük (csülkös bableves + káposztás cvekedli a kádári nosztalgiázóknak, Cézár-saláta és rántott pulykamell a moderneknek) kérdése megint ráirányította a figyelmet a politikusok anyagi juttatásaira. Mennyi pénz (plusz utazási és lakhatási támogatás, jóárasított menzakaja stb.) az elég? Adjon-e fizetést a közösség a politikusainak, és ha igen, mennyit?

Egy kalap alá lehet venni minden közszolgát az alkotmánybírótól a NAV-ellenőrön át a sarki rendőrig?

A magyar kormányzatot elítélő Sargentini-jelentés elfogadását az Európai Parlament kétharmados többséghez kötötte. De miért épp kétharmadhoz? S egyáltalán: miért szükséges valamely döntés elfogadásához a szavazásra jogosultak vagy a szavazáson részt vevők kétharmadának a voksa? (Külön kérdés, hogy kik is a „szavazáson részt vevők”: az összes fizikailag jelen levő képviselő? A valamilyen gombot nyomók, beleértve a „tartózkodom” gombot is? Vagy csak azok, akik igennel vagy nemmel szavaznak? Bár éppen erre, a különböző törvényhozásokban különbözőképp szabályozott részletkérdésre akaszkodott rá kínjában a magyar kormánypropaganda, ezzel most nem foglalkozom.)

„Dr. Seszták Miklós mindig is sokat tett Kisvárdáért. Nem csak városunkra, választókerületünkre, hanem az egész megyére, sőt az ország fejlődésére is kiemelten figyelt. Teljesen mindegy, hogy magánemberként, ügyvédként, képviselőként vagy miniszterként, de nagyon sokan számíthattak rá és nagyon sokan, sok mindent köszönhetnek neki.” Leleszi Tibor kisvárdai polgármester

Szüleik hét éve, népszámláláskor adott válaszai szerint Magyarországon a 14 év alatti gyerekek körülbelül 8, más felmérések kérdezőbiztosainak ítélete szerint (a romákra vonatkozó statisztikákból kiindulva) jó 15 százaléka cigány.

A titkos szavazás intézménye nem kimondottan új keletű. A római köztársaságban a négy ezt előíró leges tabellariae közül az elsőt, a lex Gabiniát i. e. 139-ben fogadták el. De miért hozakodok most elő ezzel?