Hagyományosan két markáns vélemény van. Az egyik szerint a (demokratikus) politika független egzisztenciák dolga kell, hogy legyen, akiknek a közügyek felelős intézéséért járó megbecsülés éppen elégséges motiváció. Parafrazeálva az addigra már idős és tapasztalt, az üzleti életet, Franciaországot és Angliát is megjárt Benjamin Franklinnek az amerikai alkotmány vitáján 1787-ben tartott szónoklatát: politikai pozícióknál az embereket a hatalomvágy és a bírvágy sarkallhatja – odaengedni a kormányhoz azokat a veszedelmes figurákat, akiket mindkettő egyszerre hajtja, az a széthúzó, korrupt, a közt rosszul szolgáló államvezetés biztos receptje.
Ám ha azzal a kétséges eszközzel próbáljuk a pénzsóvár akarnokokat kívül tartani a politikából, hogy hivatalukkal egyáltalán nem jár anyagi haszon, akkor eleve kizárjuk a politikából a társadalom kevésbé tehetős zömét, amelynek gondoskodni kell a saját és a családja megélhetéséről; köztük a közjót bizonnyal növelni képes önzetlen politikai őstehetségeket is. Továbbá. Ha megengednénk, hogy a politikusi munkáért ne szabott fizetés és jól definiált nem anyagi juttatások formájában járjon ellentételezés, hanem más csatornákon keresztül, valamint lehetővé tennénk, hogy a politikus befolyásos érdekcsoportok, ne adj’ isten idegen államok pénzét vagy horribilis összegű ajándékait fogadja el, azzal akkor is a korrupció előtt nyitnánk szélesre az ajtót, ha e juttatások nem jelentenek direkt megvesztegetést, pusztán, khm, jó szándékot generálnak és várakozásokat keltenek. Ki tudja, miért, példaként a politikusok magángépen röptetése jut az eszembe. De ha nem akarjuk, hogy a mai magyar gyakorlat bekavarjon fennkölt gondolatmenetünkbe, felidézhetjük a korai Egyesült Államokban az alkotmányt megelőző Articles of Confederation azon cikkelyét is, mely külön egyedi kongresszusi hozzájárulás nélkül nem engedte volna a fent idézett Franklinnek, hogy a Lajos királytól búcsúajándékként (Franklin párizsi nagykövet volt) kapott briliánsokkal kirakott arany burnótszelencét megtartsa. (Megszavazták, megtarthatta.)
Ha viszont ezt megtiltjuk, akkor marad a fizetés.
És miért ne működhetne az a pofonegyszerű munkakínálati logika a politikusok között is, ami az esztergályosoknál vagy az értékesítőknél működni látszik? A fizetés és különösen a magasabb fizetés több jelentkezőt vonz, akik közül könnyebb a tehetségesebbet, a képzettebbet, az elkötelezettebbet kiválogatni; és a magasabb fizetéssel honorált politikus ugyanúgy jobban iparkodik majd jól tenni a dolgát (hogy tovább a posztján maradjon), mint a jól fizetett munkás vagy magántisztviselő. Magasabb fizetés – nagyobb verseny + nagyobb alkalmasság + több erőfeszítés –,→jobb munka. Mivel a politikusok munkáján rendkívül sok múlik, adjunk tehát nekik magas, a nagyvállalati csúcsmenedzsereknél is magasabb fizetést!
Kinek van igaza? Miről árulkodik a tapasztalat? A statisztika eszközeivel nehéz a válasz: a politikusfizetéseket nem egy kísérletvezető csökkenti/emeli, hanem maguk a politikusok.
A válasz tehát nehéz, de nem lehetetlen. Raymond Fisman és szerzőtársai (Labor Supply of Politicians, Journal of the European Economic Association, 2015. október) azt vizsgálták, hogy az európai parlamenti képviselők (MEP) fizetésének régóta időszerű, 2009-től hatályos egységesítése (korábban mindenki az otthoni képviselőkével egyező összeget kapott – a magyarok például tizedannyit, mint az olaszok) hogyan hatott a munkájukra.
A kutatók úgy találták, hogy ahol többet ment fel a javadalmazás, anyagi értelemben értékesebb lett a trófea, ott több párt szállt be európai parlamenti képviselőjelöltekkel a politikai versenybe, mint ahol kevesebb – 1:0 a munkagazdászoknak. Viszont a magasabb fizetés nem tette szorgalmasabbá a képviselőket (ezt szavazásokon való részvétellel mérték, illetve azzal, hogy mennyit lóg egy MEP: hányszor ír alá jelenléti ívet napidíjért úgy, hogy aznap egyszer sem nyomja meg a szavazógombot); az erőfeszítés mértékét inkább a képviselt ország erkölcsi szintje (korrupciós index) magyarázta, a magasabb fizetés tehát nem járt nagyobb erőfeszítéssel. 1:1. A politikatudósok megnézték azt is, jobban ragaszkodnak-e a székükhöz azok a MEP-ek, akiknek jobban nőtt a fizetésük. A válasz: igen. A magasabb fizetés inkább megtartja a képviselőket. 2:1 a munkagazdászoknak. A következő kérdést elsőre nem is világos, hogyan lehet tesztelni: vajon nívósabb MEP-ek kerültek-e a strasbourgi székekbe azokból az országokból, ahol nagyobb volt a fizetésemelés? A szerzők ezt úgy vizsgálták, hogy a képviselők diplomáját valaha kiadó egyetemek minőségét osztották két csoportba: vajon egy top 500 vagy a futottak még intézmény alumnusának a kezébe került a fizetésemelés eredményeképpen a mandátum? Az eredmény talán meglepő: a fizetésemelés hatására csökkent a politikusok imigyen mért minősége. Kicsit megkapargatva a számokat az is kijön, hogy mi magyarázza ezt az elsőre furcsa hatást: a legjobb egyetemekről szalajtott politikusokra nem hatott a fizetésemelés, míg a kevésbé jó helyről jöttekre delejes vonzerőt gyakorolt a több pénz. Erre az eredményre megint Ben Franklin bólogathat, lám, nem a legkiválóbbakat vonzza a politikához a pénz szeretete. 2:2. A mindent eldöntő ötödik összecsapás, mely mindezeknek a hatásoknak az eredője, arra a kérdésre keresi a választ: emeli-e a MEP-ek politikusi teljesítményét a magasabb fizetés. A teljesítményt a kutatók a jegyzett írásbeli vélemények és előterjesztések számával próbálták megragadni. A válasz: nem találtak szignifikáns hatást sem erre, sem arra. Marad a döntetlen.
Ha nem is akarunk a XVIII. századba visszamenni, ahol a politika jól eleresztett urak sportja volt csupán, továbbá ha adunk is a köz pénzéből képzettségükhöz, felelősségükhöz, státuszukhoz illő fizetést azoknak, akik kormányoznak minket, semmi nem támasztja alá azt, hogy a magasabb járandóság (vagy az olcsóbb menü a várbéli menzán) a közt jobban szolgáló politikusokat eredményez. Szerénység, elvtársak (polgártársak), szerénység.
