Váradi Balázs: Csak semmi politika!

Tarhálás és képviselet

Egotrip

Néhány éve kiszivárgott az amerikai demokrata párti kongresszusi képviselők belső frakcióeligazításának az a részlete, amely azt javasolja az új törvényhozóknak, hogy napi négy órát szánjanak a telefonálgatásra a potenciális anyagi támogatóknak. Különben a következő kampányukra nem lesz elég pénzük.

Néhány éve kiszivárgott az amerikai demokrata párti kongresszusi képviselők belső frakcióeligazításának az a részlete, amely azt javasolja az új törvényhozóknak, hogy napi négy órát szánjanak a telefonálgatásra a potenciális anyagi támogatóknak. Különben a következő kampányukra nem lesz elég pénzük.

Mint Montecuccoli szerint a sikeres fegyveres hadjárathoz, a választási kampányhoz is (angolul egyiket is, másikat is ugyanaz a szó jelöli: campaign) erőforrások kellenek. Ideológiai tűz: igen. Eredeti, megvalósítható népboldogító tervek: igen. Támadhatatlan, meggyőző élettörténetű jelölt, tapasztalat, megannyi készség: igen. Lelkes támogatók: igen. De elsősorban: pénz.

Pénz az on- és offline reklámfelületek megvásárlására, a dizájnra, pénz e felületek megtöltésére, pénz a hangosításra és a benzinre, pénz legalább vízre és pogácsára az önkénteseknek, pénz az enyvre és pénz a kosztümre. Pénz a szakemberekre, akik a jelölt terveinek részleteit kidolgozzák és kiszámolják, akik kifésülik és felöltöztetik őt, beszédhibájából kigyógyítják, naptárát kezelik, sajtómegkereséseire válaszolnak, weboldalát, Facebook-felületét, Instagramját, Twitterét karbantartják. E személyek nem lehetnek mind önkéntes műkedvelők, mert ezek szakmák, és a művelőiknek etetniük kell a gyerekeiket. És különben is – ha ingyen dolgoznának, ugyan ki cáfolná meg, hogy a győzelem utáni viszonzásért teszik? Azt meg történetesen korrupciónak hívják. És a lelkes önkéntesnek azt is nehéz megmondani, ha nem jó, amit csinál. Aki azt hiszi, ezek mind feleslegesek, nézze vissza történelmi tekercsekről az 1990-es, totálisan amatőr jelölteket és gondolkodjon el, lenne-e bármelyiknek esélye ma a profin kampányoló riválissal szemben.

Pár hete küldte ki támogatóinak a budapesti előválasztást sikeresen megszervező aHang az elszámolását: ennyi ment el webfejlesztésre, annyi hirdetésre, amannyi banki költségekre – a szolgáltatások piaci árait ismerőnek jutányosnak tűnő összegek, amelyek természetesen nem tartalmazzák a 35 fokban, fülledt sátrakban szavazatokat gyűjtő és számláló önkéntesek ingyen adott idejét. A beszámolójukból kiderült az is, hogy az összeg harmada hiányzik, márpedig utólag bitang nehéz lesz további támogatókat találni.

Ha már az olyan közös, hasznos, konkrét akcióra se egykönnyen jön össze a pénz, mint az előválasztás lebonyolítása, ugyan mit várhatnak a közelgő önkormányzati választások nem hivatalban levő, civil és NER-ellenes jelöltjei? Akik bizonyosan nincsenek abban a helyzetben, hogy – biztosan erkölcstelenül és valószínűleg jogtalanul – becsatornázhatnák a hivataluk kínálta erőforrásokat, mint már pozícióban levő ellenfeleik?

Ha nem tagdíjakból és adományokból, az állam által működtetett költségvetési csatornákból csurranhat pénz az ellenzéki pártoknak. Az adófizetők pénzét – világos kritériumok szerint – az állam továbbítja a felette való uralomért versengő jelöltek kampányára. Ez sok helyütt működő mechanizmus, nálunk is, a legkiterjedtebben Skandináviában. A rendszer lényegét érintő érdekkonfliktus világos: miért adna a köz pénzéből a nyeregben lévő annak, aki őt ki akarja lökni onnét, és éppen arra, hogy kilökje? Ettől még működhet jól ez a rendszer, de a távlatos gondolkodás, a konszenzus, az ellenálló intézmények és a sportszerűség olyan szintjét igényli, ami még demokráciákban sem mindig jellemző. A NER-ben pedig, tudjuk, ma már az önkény gátlástalanul manipulálja a mechanizmust. Tavaly részben éppen a pártapanázs csökkenését elkerülendő nem léptek vissza ellenzéki jelöltek egymás javára; ráadásul Orbán mondvacsinált számvevőszéki döntésre hivatkozva akármikor elzárhatja ezeket a pénzcsapokat. Ha bármely ellenzéki párt pusztán erre a hazai finanszírozási mechanizmusra hagyatkozik, a végcélt, a megszabadulást a NER-től már az induláskor feladja.

A pártok elvileg piaci tevékenységgel is kereshetnek pénzt – de a sikeres vállalkozáshoz másféle készségek kellenek, mint a sikeres politizáláshoz. Ennek (például) a for profit zenei fesztiválnak is szánt, 2017-es nyári Momentum-dzsembori lelkes szervezői a megmondhatói – a párt milliókat bukott az eseményen.

Marad tehát az adománygyűjtés. Ennek sehol sincs igazán jó sajtója, mert kívülről (néha belülről is) nehéz megkülönböztetni azt az adományozót, aki lelkesedésből, szimpátiából, ideológiai elkötelezettségből önzetlenül támogatja politikusok kampányait, és azt, akit az írásbeli szerződésbe nem foglalt, esetleg ki sem mondott quid pro quo, a valamit valamiért elv motivál – azaz, aki a támogatott politikustól majdani győzelme után vár valamit a pénzéért cserébe. Ez lehet olyasmi, amit még a jó erkölcs sem tilt – a hivatalt nyert politikus vegye fel neki a telefont, és türelmesen hallgassa végig országjobbító mániáit. Olyasmi, amit a jó erkölcs talán tilt, de a törvény nem: hívják meg fehér házi díszvacsorára vagy tegyék meg egy kevéssé fontos országban nagykövetnek. De lehet az elvárt viszontszívesség olyan ellenszolgáltatás, ami jogilag is korrupciónak számít: például írjanak ki a vállalatára szabott közbeszerzést, amin szemérmetlen felpénzért adhatja el a költségvetésnek a termékeit, szolgáltatásait.

Nálunk a pártfinanszírozás különösen szennyezett terep: a pártok által bevallott és a hirdetési felületek listaáraiból összeszámolt tényleges kampánykiadások között 1994 és 2010 között minden választáson több tíz-, majd százmilliós rések tátongtak. Nyílt titok, hogy ezeket a szakadékokat élelmes nagyvállalkozók töltötték meg pénzzel. Nahát: nem önzetlenül, szívjóságból tették. Annak, hogy olyan könnyen fel lehetett számolni 2010 után a magyar demokráciát, ez a hazug és korrupt pártfinanszírozási rendszer biztosan az egyik oka.

Márpedig pénzre szükség van. Egy kerületi polgármesteri kampánynak sincs sok esélye 15–20 millió forintnál kevesebből. Akkor mi a megoldás?

Nincs mese, a jelölteknek tarhálni kell, akkor is, ha nem koldusnak, hanem városatyának készülnek. Türelmesen, szégyentelenül és profin: tüntetésen körbevitt papírdobozokkal, adománygyűjtő vacsorákon és főleg: online. Ha ugyanis a támogatás anonim vagy legalább nem jár személyes kapcsolattal, nehezebb a hoci-nesze üzenetet melléilleszteni vagy melléképzelni; és ha nem kevés nagy, hanem sok kicsi adományból jön össze a pénz, kevésbé vetül az implicit korrupció árnyéka a jelöltre. Öt- vagy tízezer forintjáért senki nem várja, hogy az ő cégére írják ki a milliárdos ingatlanberuházást. És persze rendszeresen, részletesen el kell számolni a kiadásokkal.

Nekünk meg adni. Önzetlenül. Nem sokat, de sokunknak. Különben megérdemeljük, amit kapunk.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult.