Váradi Balázs: Csak semmi politika!

Tarhálás és képviselet

Egotrip

Néhány éve kiszivárgott az amerikai demokrata párti kongresszusi képviselők belső frakcióeligazításának az a részlete, amely azt javasolja az új törvényhozóknak, hogy napi négy órát szánjanak a telefonálgatásra a potenciális anyagi támogatóknak. Különben a következő kampányukra nem lesz elég pénzük.

Néhány éve kiszivárgott az amerikai demokrata párti kongresszusi képviselők belső frakcióeligazításának az a részlete, amely azt javasolja az új törvényhozóknak, hogy napi négy órát szánjanak a telefonálgatásra a potenciális anyagi támogatóknak. Különben a következő kampányukra nem lesz elég pénzük.

Mint Montecuccoli szerint a sikeres fegyveres hadjárathoz, a választási kampányhoz is (angolul egyiket is, másikat is ugyanaz a szó jelöli: campaign) erőforrások kellenek. Ideológiai tűz: igen. Eredeti, megvalósítható népboldogító tervek: igen. Támadhatatlan, meggyőző élettörténetű jelölt, tapasztalat, megannyi készség: igen. Lelkes támogatók: igen. De elsősorban: pénz.

Pénz az on- és offline reklámfelületek megvásárlására, a dizájnra, pénz e felületek megtöltésére, pénz a hangosításra és a benzinre, pénz legalább vízre és pogácsára az önkénteseknek, pénz az enyvre és pénz a kosztümre. Pénz a szakemberekre, akik a jelölt terveinek részleteit kidolgozzák és kiszámolják, akik kifésülik és felöltöztetik őt, beszédhibájából kigyógyítják, naptárát kezelik, sajtómegkereséseire válaszolnak, weboldalát, Facebook-felületét, Instagramját, Twitterét karbantartják. E személyek nem lehetnek mind önkéntes műkedvelők, mert ezek szakmák, és a művelőiknek etetniük kell a gyerekeiket. És különben is – ha ingyen dolgoznának, ugyan ki cáfolná meg, hogy a győzelem utáni viszonzásért teszik? Azt meg történetesen korrupciónak hívják. És a lelkes önkéntesnek azt is nehéz megmondani, ha nem jó, amit csinál. Aki azt hiszi, ezek mind feleslegesek, nézze vissza történelmi tekercsekről az 1990-es, totálisan amatőr jelölteket és gondolkodjon el, lenne-e bármelyiknek esélye ma a profin kampányoló riválissal szemben.

Pár hete küldte ki támogatóinak a budapesti előválasztást sikeresen megszervező aHang az elszámolását: ennyi ment el webfejlesztésre, annyi hirdetésre, amannyi banki költségekre – a szolgáltatások piaci árait ismerőnek jutányosnak tűnő összegek, amelyek természetesen nem tartalmazzák a 35 fokban, fülledt sátrakban szavazatokat gyűjtő és számláló önkéntesek ingyen adott idejét. A beszámolójukból kiderült az is, hogy az összeg harmada hiányzik, márpedig utólag bitang nehéz lesz további támogatókat találni.

Ha már az olyan közös, hasznos, konkrét akcióra se egykönnyen jön össze a pénz, mint az előválasztás lebonyolítása, ugyan mit várhatnak a közelgő önkormányzati választások nem hivatalban levő, civil és NER-ellenes jelöltjei? Akik bizonyosan nincsenek abban a helyzetben, hogy – biztosan erkölcstelenül és valószínűleg jogtalanul – becsatornázhatnák a hivataluk kínálta erőforrásokat, mint már pozícióban levő ellenfeleik?

Ha nem tagdíjakból és adományokból, az állam által működtetett költségvetési csatornákból csurranhat pénz az ellenzéki pártoknak. Az adófizetők pénzét – világos kritériumok szerint – az állam továbbítja a felette való uralomért versengő jelöltek kampányára. Ez sok helyütt működő mechanizmus, nálunk is, a legkiterjedtebben Skandináviában. A rendszer lényegét érintő érdekkonfliktus világos: miért adna a köz pénzéből a nyeregben lévő annak, aki őt ki akarja lökni onnét, és éppen arra, hogy kilökje? Ettől még működhet jól ez a rendszer, de a távlatos gondolkodás, a konszenzus, az ellenálló intézmények és a sportszerűség olyan szintjét igényli, ami még demokráciákban sem mindig jellemző. A NER-ben pedig, tudjuk, ma már az önkény gátlástalanul manipulálja a mechanizmust. Tavaly részben éppen a pártapanázs csökkenését elkerülendő nem léptek vissza ellenzéki jelöltek egymás javára; ráadásul Orbán mondvacsinált számvevőszéki döntésre hivatkozva akármikor elzárhatja ezeket a pénzcsapokat. Ha bármely ellenzéki párt pusztán erre a hazai finanszírozási mechanizmusra hagyatkozik, a végcélt, a megszabadulást a NER-től már az induláskor feladja.

A pártok elvileg piaci tevékenységgel is kereshetnek pénzt – de a sikeres vállalkozáshoz másféle készségek kellenek, mint a sikeres politizáláshoz. Ennek (például) a for profit zenei fesztiválnak is szánt, 2017-es nyári Momentum-dzsembori lelkes szervezői a megmondhatói – a párt milliókat bukott az eseményen.

Marad tehát az adománygyűjtés. Ennek sehol sincs igazán jó sajtója, mert kívülről (néha belülről is) nehéz megkülönböztetni azt az adományozót, aki lelkesedésből, szimpátiából, ideológiai elkötelezettségből önzetlenül támogatja politikusok kampányait, és azt, akit az írásbeli szerződésbe nem foglalt, esetleg ki sem mondott quid pro quo, a valamit valamiért elv motivál – azaz, aki a támogatott politikustól majdani győzelme után vár valamit a pénzéért cserébe. Ez lehet olyasmi, amit még a jó erkölcs sem tilt – a hivatalt nyert politikus vegye fel neki a telefont, és türelmesen hallgassa végig országjobbító mániáit. Olyasmi, amit a jó erkölcs talán tilt, de a törvény nem: hívják meg fehér házi díszvacsorára vagy tegyék meg egy kevéssé fontos országban nagykövetnek. De lehet az elvárt viszontszívesség olyan ellenszolgáltatás, ami jogilag is korrupciónak számít: például írjanak ki a vállalatára szabott közbeszerzést, amin szemérmetlen felpénzért adhatja el a költségvetésnek a termékeit, szolgáltatásait.

Nálunk a pártfinanszírozás különösen szennyezett terep: a pártok által bevallott és a hirdetési felületek listaáraiból összeszámolt tényleges kampánykiadások között 1994 és 2010 között minden választáson több tíz-, majd százmilliós rések tátongtak. Nyílt titok, hogy ezeket a szakadékokat élelmes nagyvállalkozók töltötték meg pénzzel. Nahát: nem önzetlenül, szívjóságból tették. Annak, hogy olyan könnyen fel lehetett számolni 2010 után a magyar demokráciát, ez a hazug és korrupt pártfinanszírozási rendszer biztosan az egyik oka.

Márpedig pénzre szükség van. Egy kerületi polgármesteri kampánynak sincs sok esélye 15–20 millió forintnál kevesebből. Akkor mi a megoldás?

Nincs mese, a jelölteknek tarhálni kell, akkor is, ha nem koldusnak, hanem városatyának készülnek. Türelmesen, szégyentelenül és profin: tüntetésen körbevitt papírdobozokkal, adománygyűjtő vacsorákon és főleg: online. Ha ugyanis a támogatás anonim vagy legalább nem jár személyes kapcsolattal, nehezebb a hoci-nesze üzenetet melléilleszteni vagy melléképzelni; és ha nem kevés nagy, hanem sok kicsi adományból jön össze a pénz, kevésbé vetül az implicit korrupció árnyéka a jelöltre. Öt- vagy tízezer forintjáért senki nem várja, hogy az ő cégére írják ki a milliárdos ingatlanberuházást. És persze rendszeresen, részletesen el kell számolni a kiadásokkal.

Nekünk meg adni. Önzetlenül. Nem sokat, de sokunknak. Különben megérdemeljük, amit kapunk.

Neked ajánljuk