Mi a teendőnk most – nekünk, akik annyira bízunk az Orbán-rezsim jó szándékában, mint 1831-ben a zempléni parasztok a kútjaikba fehér port szóró Habsburg-egyenruhás hatóságokban? A liberális közpolitikai elemző elméjében mint két megállíthatatlan gyorsvonat, két brutális érvelés zakatol egymás felé.
Az egyik így fest. A hazai történelmi emlékezet a legkevésbé sem úgy tartja számon a magyar államot, mint amelytől bizton lehetne várni halálos veszedelembe került polgárainak megvédelmezését. A világháborúk, a soá, a kitelepítések emléke legalább olyan erős, mint a többé-kevésbé felelősen levezényelt, egyéb válságkezeléseié. Az Orbán-rezsim is kétarcú: érzéketlen és részvétlen, de – jóindulattal – felelősnek mondható gazdaságpolitikájához egy sor, a saját ideológiáját és politikai túlélését jól, a nemzet boldogulását aligha szolgáló lépése társul. A járvány kezelését most meghatározó korábbi szakpolitikai intézkedései sem azt ígérik, hogy mindent a lehető legjobban megtesz majd a Covid-19 pusztításának mérséklésére. Nem erősíti a bizalmat az állami egészségügyi ellátórendszer tudatos alulfinanszírozása és a járványügyi hatóság minisztériumba olvasztása. A járvány politikai kezelése sem méltó elismerésre: sem az a mérgező próbálkozás, amelyik a járványt az illegális migrációval próbálja összemosni, sem az intézményi diszfunkciók által folyamatosan nevetségessé tett, arrogánsan autoriter kormányzati válságkommunikáció. A gyanakvó jogvédők előtt ráadásul felsejlik az az orbáni vágy is, hogy a válsághelyzetet kihasználva továbbtaszítsa a hazát az autoriter rendszer felé. Ettől az államtól várjunk támaszt, iránymutatást, bölcs döntéseket, a közösség jogos érdekének képviseletét koronavírus idején?
Az ellenkező irányból zakatoló másik érvelés talán kevésbé nyilvánvaló – pedig ez is megfontolásra méltó. A súlyos járványok az egész társadalomnak olyan sokkot jelentenek, amelynek a meggátlását vagy legalább hatásainak az enyhítését a társadalom legerősebb szereplője, az állam hathatós részvétele nélkül bajosan lehet elképzelni. A járványügyi intézkedések ugyanis közjószágok. Ilyenkor számos mindennapi viselkedés és rutin negatív externáliákkal jár – s az egyéni reakciók önmagukban sokkal rosszabb lefolyáshoz vezetnének, mint az informáltan, felelősen összeállított és jól időzített állami kényszerintézkedések. Altruista felbuzdulások ide, rokonszenves önszerveződés oda: az elmélet – és a józan ész – szerint a legrosszabb elkerülésére a személyes önkorlátozás nem lesz elég. És a megoldást is – legalább részben – pont az állami intézményektől: közkórházaktól, köztisztasági szakemberektől, iskoláktól, a tömegközlekedéstől várjuk.
Bár Müller Cecíliát hallgatva ezt nehéz elhinni, az állam, még a magyar állam is többre képes ebben, és többet tud minderről, mint mi. A járványok és kezelésük hatásmechanizmusai összetettebbek annál, mint amit pár órás ideges Facebook-halászat nyomán, vagy egy részterület elfogult szakértőjét hallgatva megérteni vélünk. Lehet ugyan, hogy, mint a bizmutot a kútba szóró Habsburg-zsandárokról, a modern államokról is kiderül majd utólag, hogy most rossz tudományra támaszkodnak – de higgyük el nekik, hogy ezzel foglalkozó szakembereik több releváns információt jobban tudnak szintetizálni, mint mi. Hiszen a jó válasz nemcsak leegyszerűsített epidemiológiai görbéktől, hanem sok-sok, a társadalmi viselkedést, az intézményi lehetőségeket, a közvetett hatásokat egyszerre mérlegelő megfontolástól is függ. A döntés-előkészítők asztalán már tegnap ott volt az, amit mi ma osztunk meg az interneten, mint üdvözítő megoldást – meg az is, ami ez ellen szól.
Ha tehát az állam nem intézkedik sikeresen a járvány ellen, vagy intézkedik, de mi dacból, mert jobban tudjuk, és mert azt hisszük, az állam eleve az ellenségünk, kicselezni, szabotálni próbáljuk, sokkal nagyobb lesz a baj. Ha valaki, az állam tartja kezében a járvány érezhető enyhítésének kulcsát. Aki nem segít neki, a járványnak segít. Az orbáni állam rémes, de ukázainak betartása nélkül elbukunk, és nem 10–40 ezer, hanem 100–200 ezer ember veszti életét, és háromszor annyi a munkáját. Így szól a második argumentáció.
De mi történik, amikor elménkben e két érvelés összeütközik?
A magam részéről a következő hüvelykujjszabállyal próbálom megoldani ezt a dilemmát. Figyelem a hozzánk hasonlatos, (de) demokratikus országok járványügyi beavatkozásait. Tudom, hogy minden állam más mixet fog választani, másképp rakja sorba és időzíti az intézkedéseket, leginkább azért, mert mindenütt más a társadalom és a gazdaság, más az ország településszerkezete, az egészségügyi ellátórendszer állapota, s ezek másféle kombinációkat tesznek optimálissá. Minden olyan magyar állami járványügyi intézkedésről, amely belül esik ezen a mezőn, elhiszem, hogy a közjót szolgálja, betartom, sőt betartatom azokat. Vajon nyitva legyenek-e az éttermek vagy zárjuk be őket mind? Jó érvek lehetnek mindkét oldalon – de nem gondolom, hogy pár cikk után jobban tudom a választ, mint a WHO, az EU-társállamok ajánlásai vagy a hazai helyzetet ismerő döntés-előkészítőkre hallgató politikusaink. Ilyen ügyekben hangomat nem hallatom, petíciót nem írok alá. Értelmiséginek nehéz a kritikai attitűdöt felfüggeszteni, de néha muszáj. Van, amikor a bizalom erodálása több kárt okoz, mint hasznot.
Ám továbbra is kiállok azon járványügyinek mondott intézkedésekkel szemben, amelyek markánsan eltérnek attól, amit a szlovénok, osztrákok, németek, franciák tesznek, és amelyek a rezsim saját, a közjótól eltérő politikai céljait szolgálják – felemelem a szavam az irániak kipécézésével, a szakmai okokkal megmagyarázhatatlanul alacsony tesztelési rátával, a cenzúra belengetésével szemben. A tömeghalál nem teszi vonzóbbá sem a gonoszságot, sem az önkényt. S ha ezentúl is megszólalok a járványügyi állami teendőkről, akkor az Orbán-kormány ismert vakfoltjait fogom szóvá tenni. A hajléktalanok, a börtönlakók, a rászorultak különösen durva, járvány okozta terheit a miniszterelnök arra se méltatta, hogy külön, tizenegyedik, szociális akciócsoportot szánjon nekik. Az ő hangjuknak elkel most is a hangosítás. Most különösen.
A szögén parasztokénak.
