Az, aki úgy veti meg a rezsimet, hogy egzisztenciálisan független tőle, könnyen mond lesújtó erkölcsi ítéletet mindazokról a szakemberekről, akik az egyre többünk által egyre inkább autoriternek és kártékonynak gondolt Orbán-rendszertől húzzák a fizetésüket. Egy kalap alá véve mindet, az alkotmánybírótól a NAV-ellenőrön át a sarki rendőrig.
Ám mielőtt lendületesen szembeköpnénk a tűzszerészként az életét másokért vásárra vivő unokatestvérünket, kórházi gazdasági vezető sógorunkat, aki lehetetlen körülmények közt zsonglőrködve teszi lehetővé a gyógyítást, vagy a köztévében pompás gyermekműsort szerkesztő volt évfolyamtársunkat, mert ők úgymond kiszolgálják a gyűlölt rendszert, gondoljuk végig a kérdést.
Persze, trükköztem a példáimmal. Bizonyos állami munkakörök szükségessége és közjónövelő társadalmi funkciója semmi szín alatt nem kérdőjelezhető meg. Az államtól kapja a fizetését a legtöbb szívsebész és óvodapedagógus is – őket pedig eszünk ágában sincs elítélni azért, mert nem lépnek át a magánszférába, hogy kimeneküljenek Orbán közvetett uralma alól. E szakmákban az állam többé-kevésbé az egyedüli munkaadó; aki szerint itt és most eleve erkölcstelen ezekben dolgozni, azt állítja, hogy a szívsebészekkel és az óvó bácsikkal szemben jogos morális elvárás a karrierváltoztatás vagy az emigráció. Ez persze nem menti fel azt a pedagógust, aki önkormányzati ukázra tereli ki a gyerekeket a polgármester úr biodíszletének.
| ||
Skálánk másik végpontján az az állami alkalmazott áll, akinek a pőre politikai akarat megfogalmazása, formába öntése vagy transzmissziója a fő feladata. Róluk sem szükséges sokat töprengenünk: gondolom, Horthy, Szálasi, Rákosi vagy Kádár beszédíróit, vezető szakpolitikai tanácsadóit nemigen mentené fel az olvasó a rezsimben vitt felelősségük és elkövetett bűneik morális terhe alól – legalábbis látatlanban biztosan nem.
A köz javára
A kérdés a két véglet közötti, köztes szférában válik izgalmassá. Hogyan értékeljük morális szempontból azokat, akik egy züllött, aljas, romlott rendszer olyan őrhelyein teljesítenek szolgálatot, mint a pénzügyminisztérium versenyképességi főosztálya vagy a nemzeti főadó csatornaigazgatósága? Azokat az állami alkalmazottakat, akik a rendszer törvényei szerint ítélkeznek a bíróságon, vagy a rendőrségen kényszerítik ki őket?
Az ilyen állásokat betöltő hivatalnokok legerősebb, hagyományos védekezése az, hogy „tisztességgel teszem a dolgomat”. Ha tovább piszkáljuk őket, a következőt tehetik még hozzá, és joggal: bizonyos szakmáknak saját erkölcsi kódexük van, s ők a munkájukhoz tapadó morális kérdéseket annak betartására szűkítik. Az orvostól azt várjuk, hogy a hippokratészi esküt betartva a főgonoszt is a legjobb tudása szerint gyógyítsa, a védőügyvédtől, hogy védje őt, a hadsereg tisztjétől, hogy saját és alárendeltjei életét is kockára téve mindent tegyen meg olyan küldetések sikeréért is, amelyekkel személyesen nem ért egyet. Morális megítélésüket, amíg saját hivatásetikájuknak megfelelnek, nem tesszük függővé attól, milyen további bűnöket követett el megmentett betegük vagy felmentett védencük; vagy attól, hogy hogyan ítéljük meg a háborús célokat.
Mindezzel pontosan így állunk mi is – védekezhetnek a köztisztviselők. Ahogy a katonától, a minisztériumi kodifikátortól is azt várjuk, hogy – miután ellenérveit bizalmas belső feljegyzésben ismertette felelős politikus főnökével – fegyelmezetten jogszabályra fordítsa felettesei közpolitikai akaratát. A diplomatától, hogy – a lehetőségeihez mérten alakítva is közben a külpolitikát – szolgálati helyén azt képviselje, amit a külügyminiszter diktál. A bírótól azt várjuk, hogy a Btk.-t érvényesítse, még ha a magánvéleménye valamely tényállás társadalmi veszélyességéről vagy büntetési tételéről markánsan eltér is az Országgyűlésétől (amely a törvénykönyvet elfogadta). Ha a politikai tartalommal vagy az ugyancsak a politika kijelölte jogszabályokkal szemben, azaz a miniszter utasítása, vagy a törvény helyett a minisztériumi hivatalnok, a nagykövet, az ítélkező bíró a saját véleményét tekinti mértékadónak (bár ezt hierarchikus szervezeteik ritkán engedik meg), joggal vádoljuk őket önkényeskedéssel.
| ||
De elfogadjuk-e ezt a szűkített, a hivatáserkölcs betartására alapozott védekezést? Ennek eldöntéséhez először az ilyen hivatásokhoz kötött részerkölcsök indokoltságát kell megítélnünk. És itt már korántsem egyértelműek a válaszok. Egyes szakmai kódexek mellett persze könnyű erős érveket találni. Azzal mindenki egyetért, hogy a hippokratészi eskü igen hasznos társadalmi intézmény: elviselhetetlen lenne ugyanis, ha legkiszolgáltatottabb pillanatainkban attól kellene tartanunk, hogy a kezelőorvosunk nemcsak a gyógyulásunkat, hanem túlélésünk erkölcsi hasznát vagy kárát is mérlegelné.
Az igazságszolgáltatástól is azt várjuk, hogy mindkét fél képviselőjének megadja azt a jogot, sőt azt a morális kötelességet rója rájuk, hogy (szinte) mindent megtegyenek ügyfelük álláspontjának érvényre juttatásáért – hisz a bíróság az ügyvédek csatáját figyelve tud a legjobban dönteni, s juthat legközelebb az igazsághoz. Ám más szakmai-etikai szabályokhoz, mondjuk a katonai becsületkódex össztársadalmi hasznosságához már erős kételyek kapcsolódnak. A vadászok etikai kódexe pedig sokunknak védhetetlen, a sportcélú ölés erkölcsi mérlegelésének helyére aligha állítható, önfelmentő bohóckodásnak tűnik. „Adj esélyt a vadnak!” – no persze.
Legfontosabb kérdésünk tehát ez: mi a helyzet a köztisztviselők hivatáserkölcsével? Elfogadjuk-e azt az érvüket, hogy a politikai ukáz a politikustól jön, és az ő dolguk a legjobb tudásuk szerint kiszolgálni azt? Elfogadjuk-e azt az elvet, hogy ha így tesznek, nem érheti gáncs őket, a kimenetelért pedig a morális felelősség kizárólag az utasítást adó politikust terheli?
Hiába, hogy parancsra tettem
Az én válaszom ez: a köztisztviselőktől is akkor fogadhatjuk el, hogy a munkájukkal járó erkölcsi kételyeket a hivatáserkölcsüknek való megfelelésre korlátozzák, ha magát ezt a hivatáserkölcsöt a közjót szolgálónak tartjuk.
Liberális demokráciában elfogadhatatlanul extrém álláspont lenne megvetni az éppen uralkodó politikai hatalmat (mondjuk a 1998 és 2002 közötti első Orbán-kormányt) kiszolgáló bürokratákat – pusztán azért, mert kiszolgálják a politikai hatalmat. Ha magát a demokratikus politikai rendszert legitimnek tekintjük, azt is el kell fogadnunk, hogy a minisztériumi kodifikátor, a diplomata, a bíró azt tekinti a nép irányadó akaratának, amit a közösen működtetett választási rendszerben megválasztott parlament többsége és a rájuk támaszkodó kormány utasításaival, rendeleteivel, törvényeivel diktál. Függetlenül attól, hogy hogyan ítéli meg az így megválasztott politikusok képviselte ideológiát vagy konkrét közpolitikai céljaikat. Ha ezt nem fogadnánk el, ciklusonként le kellene mondania az utolsó minisztériumi fogalmazónak is.
| ||
Az tehát, hogy nem értünk egyet a hatalmat gyakorlók intézkedéseivel, önmagában még nem elég ok a nekik engedelmeskedő bürokraták tisztességének megkérdőjelezésére. Ám ha szemünkben az egész rendszer nem legitim, ha úgy véljük, ez már nem demokrácia, akkor semmi okunk elfogadni a köztisztviselők hivatáserkölcsre alapozó védekezését sem. Ahogy a vadászok mentegetőzését sem kell komolyan vennünk. (Ez esetben persze felmerül az a kérdés is, hogy mi magunk miért tartjuk be a rendszer törvényeit, és miért fizetünk adót.)
Ebből természetesen még mindig nem következik az, hogy a közszolgák mind gazemberek lennének. A magyar állam most sem kizárólag az illegitim rezsim fenntartását célzó, kártevő bűnszövetkezet. Jól-rosszul ellátja a modern állam ezernyi funkcióját a monetáris politikától a közbiztonság fenntartásán át a közutak kezeléséig.
Aki kiszolgálja, ebben vesz részt. Közülük a szerencséseket a rezsim hagyja a saját, kétségbevonhatatlanul a közt szolgáló területén működni – de még a bürokraták többségét is csak ritkán találják meg nemtelen célokat szolgáló feladatok. Ráadásul a hivatalnoknak még ilyenkor is lehet mozgástere: a kodifikátor másik minisztériumi osztályra, a hírigazgató a gyerekműsorok szerkesztőségébe kérheti át magát, a bíró pedig az Alkotmánybírósághoz fordulhat, ha elfogadhatatlannak találja a törvényt, amely alapján ítélkeznie kell. A Horthy- és a Kádár-rendszer tisztviselői között is akadtak olyanok, akik – dicséretes, derék tetteik mellett – ügyesen hárították el vagy szabotálták a vállalhatatlan feladatokat.
Ha ez a mostani rendszer nem rosszabb azoknál, engedjük meg annak a lehetőségét, hogy a mostani közszolgák között is vannak ilyen személyek. Reméljük, meg tudják majd győzni unokáikat és az utókort, hogy az Orbán-rezsim szolgájaként is derék emberek voltak, nem kapcarongyok. De az, hogy „ez volt a dolgom”, az, hogy „parancsra tettem”, biztosan nem lesz elég.
