Számos józan, a globális felmelegedés mértékének és hatásainak enyhítése mellett egyébként elkötelezett közpolitikai szakember ismerősöm elutasítóan reagált arra, amit Greta Thunberg New Yorkban mondott.
- Milyen megoldáshoz vezető vita tud abból fakadni, kérdezik, ha ellenfeleinket azzal vádoljuk, mint Thunberg, hogy gonoszok, hogy éretlenek, azért, mert más az álláspontjuk, mint a miénk?
- Ugyan miért képviselné generációjának egészét az, aki a klímaváltozás elhárításának alárendelné a gazdasági növekedést, azt a növekedést, ami milliókat, köztük rengeteg fiatalt emelhet ki a végletes szegénységből?
- Hogy segít a megoldás kikovácsolásában az, ha ígéretes részmegoldásokat „pusztán technikaiként” lesöprünk az asztalról?
Értem (és szakmai reflexből még osztanám is) ellenkezésüket, de úgy vélem, most nincs igazuk. Alább arról írok, miért.
| Ám mielőtt belevágnék, egy rövid megjegyzés: A rút és fensőbbséges ad hominemek áradata, akár azoktól, akik Thunberget beteg, tudatlan, manipulált gyereklánynak mondják, akár azoktól, akik minden kritikusát elnyomó osztályuralmuk ormáról a saját maszkulinitásuk védelmében gyűlölködő gazembereknek bélyegzik meg, nem érdemlik meg, hogy e megjegyzésnél több szót vesztegessünk rájuk |
A közpolitika (másnéven: a hatalom gyakorlása)
több egymást követő fázisból áll. A fenti jogos aggályok a döntéselőkészítésről és a politikai döntésről szólnak. Ezekben a fázisokban demokratikus politikai közösségekben az árnyalatok érzékelése, a kompromisszumkészség, a társadalmi, költségvetési és politikai költségek és hasznok, a támogatók és ellenzők, a megnyert és elvesztett szavazatok számolgatására való hajlandóság, a jóhiszemű vitára való készség intranzigens hiánya semmilyen ügynek nem használ.
| ||
Thunberg hozzászólása ebben a kontextusban valóban nem segít. Sikeres reformokat hozó törvényeket soha nem próféták írnak és nem próféták fogadnak el. Csakhogy Thunberg ENSZ-beli szónoklata nem erről szól.
A közpolitikai folyamat legelső fázisát, mely megelőzi mindazt, amiről az előző bekezdésben írtam, a szakemberek kicsit tudálékosan a közpolitika napirendjének kialakítása néven nevezik. Ez arról szól, milyen problémákkal kapcsolatban merül fel egyáltalán, hogy komolyan foglalkozzon velük az állam.
Ha a társadalom számára elismerten kihívást, az állam által megoldható feladatot jelentő közügyekkel nem is mindig akar vagy tud ténylegesen kezdeni valamit a hatalom, ami nincs rajta azon a bizonyos közös napirenden, a mindenkori hatalmasok todo-listáján, arra biztosan nem fognak megoldást keresni. Márpedig pénz-, kapacitás-, idő- és figyelemszűkében erre a listára néhány tucat nagy, esetleg jól működő országban, még ötven-száz apró ügynél több egyszerre sose fér fel.
Ki állítja össze ezt a virtuális todo-listát?
A közpolitika napirendjét demokráciákban ugyanúgy, mint diktatúrákban nagyrészt a hatalommal bírók vagy a körülötte sertepertélők alakítják. Kormány- és pártprogramokból, miniszterelnöki szónoklatokból, minisztériumi jelentésekből tudjuk meg, hogy (teszem azt) a bevándorlás, az alacsony születésszám, a hagyományos családi kötelékek meglazulása, a túlzott drogfogyasztás, a szakmunkások hiánya és a nemzetközi versenysportokban elért sovány eredmények azok a gondok, melyekre megoldást kereshet a kormány, és nem mondjuk a kivándorlás, a romákkal szembeni masszív diszkrimináció, az alkoholizmus, a vállalkozási hajlandóság alacsony foka, vagy az, hogy kevés az egyetemista. Nagyrészt, de nem kizárólag.
| ||
_(cropped).jpg "false")
Demokráciában (de még a népi elégedetlenségtől valamennyire mindig tartó autoriter rendszerekben is), ha valamit a szavazók tömegei akut, de az állam által orvosolható problémának éreznek, könnyen rajtaveszt az a kormány, amelyik nem próbál rá gyógyírt kínálni. Elvileg van tehát mód a hatalom bástyáin kívülről is benyomni ügyeket arra a bizonyos napirendre, ha sikerül elég sok szavazót meggyőzni arról, hogy van ott közös tennivaló. De a napirendre kerülésért és az ottmaradásért folyó verseny brutális.
Ezernyi aktivista- és lobbicsoport
ezernyi ügyet próbál egymást túlkiabálva beszuszakolni a nyilvánosságon keresztül a szavazók fejébe. Gólyák ütköznek röptükben villanydrótokba, gyanúsítottaknak pont a rendőrség jelöl ki védőt, nincs elég bicikliút, szociális bérlakás vagy öregek otthona, túl magas a kriptopénz-kereskedés után fizetendő adó stb, stb, stb: állam, állam, adj pénzt, oldd meg, tegyél valamit!!!
Hogy eben a harcban kinek több az esélye a sikerre, az sajnos a szakirodalom és a józan belátás szerint sem csak azon múlik, melyik a legsúlyosabb, legtöbbeket, leginkább, legtovább érintő probléma, inkább azon, hogy melyiket lehet legjobban, legolcsóbban megoldani azokkal az eszközökkel, amelyek az állam rendelkezésére állnak.
A sikert a politika, az emberi figyelem és psziché működési mechanizmusai és a figyelemért folytatott küzdelem, illetve a sajtó (a közösségi médiát is ideértve) működési elvei szabják meg. Ez az a terep, ahol a klímaváltozás veszélyeinek enyhítését akaróknak először meg kell küzdeniük. Ügyük tipikusan olyan ügy, amely hiába fontos (habár igenis lehessen vitatni, feltétlenül fontosabb-e, mint a globális szegénység leküzdése, a háborúk vagy az atomveszély), a fenti harcban nem jók az esélyei. Miért? Éppen azért, mert
túl nyomasztó, túl nagy, túl globális, túl lassú,
túl folytonos, túl komplex, túl elmosódott körvonalú. Még a legfejlettebb országokban is évtizedek óta, ha elő-elő is kerül, hamar a peremre szorul, amikor a szavazók döntenek: a klímaügy helyett a megélhetéssel és a munkahelyekkel, a külpolitikával és ezernyi kicsi, konkrét, nemzeti keretek között felmerülő és egy ciklus alatt nagyjából megoldható üggyel kapcsolatos megfontolás vezeti őket; ezért aztán a nehezen és lassan befolyásolható globális felmelegedés helyett inkább ezekre koncentrál a politika is.
| ||
Ez az a kihívás, amelyre Greta Thunberg keresztes hadjárata a válasz: hogyan lehet emberek millióinál elérni, hogy ezt a problémát tartósan, szavazataikkal oda emeljék és ott is tartsák politikusaik szemében, ahova való: a legnagyobb kihívások közé, amelyekre az államtól, az államoktól várják a választ. Ehhez viszont nem árnyalt elemzések kellenek, részletekbe menő szakismeret és nem is méltányos tárgyaló- és kompromisszumkészség.
Ehhez Jeanne D’Arc-i tanúságtétel, elszánás és karizma kell. Ehhez egy próféta kell; egy erős, éles, tiszta hang. Igen, a hegedű zenéje ezerszer változatosabb, hajlékonyabb, humánusabb, jobban olvad összhangba a zenekar többi szólamával, mondjuk ki: szebb, mint a nagyharang monoton, süketítő, ijesztő hangja. De figyelmeztetni, felszólítani, távolra elhallatszani, azt üzenni: tűz van, tűz!, a félrevert haranggal lehet.
