Váradi Balázs

Van-e értelme a szupergazdagokat célzó Tiborcz-adónak?

Karácsony Gergely és Henry George

  • Váradi Balázs
  • 2019.12.15 12:00

Egotrip

Az új főpolgármester egyik (balos fülnek jól hangzó, de szerintem több implementációs és politikai sebből vérző) ígérete a névadó részéről feljelentést is kiprovokáló, a félmilliárd forintnál nagyobb értékű lakóingatlanokra kivetendő Tiborcz-adó bevezetése volt. A konkrét javaslaton túltekintve: méltányos és gazdaságilag hatékony-e az ingatlanok értékét vagy legalább értéknövekedését jó alaposan megadóztatni?

Kezdjünk távolabbról, egy a valós hazai ingatlanpiaci folyamatokat nagyjából tükröző példával. Jenőnek öt éve elhalt az édesanyja, akitől örökölt egy budapesti, belvárosi lakást. Azóta kiadta albérletbe egyetemistáknak (ami adózás, lelakás, költségek után a lakás piaci értékének úgy 4 százalékára rúgó hozamot produkált), majd idén eladta (az inflációt is leszámítva) 160 százalékkal többért, mint amennyibe örökléskor került, ami évi 18 százalékos hozamnak felel meg.

Manapság, amikor a komolyabb központi bankok negatív kamatokat fizetnek a betétekre és a hazai megtakarítók észt vesztve vásárolják a 3 százalékos infláció mellett nominálisan 3,5–6 százalékos hozamú Állampapír Pluszt, az évi 4+18 százalék öt éven át, viszonylag kicsi kockázattal, brutálisan magas reálhozam.

Persze, aki öröklakásban lakik, annak örökölnie (illetve második lakásba befektetnie) sem kellett, a saját lakása is produkálta ugyanezt a nyaktörő felértékelődést – de amíg nem megy albérletbe vagy nem költözik kisebbe, az ilyenfajta vagyongyarapodás pusztán virtuális, úgynevezett papírprofit. Tegyük hozzá: az, aki csak bérli az otthonát, mindebből csak a növekvő lakbért látja.

Vajon honnan jött Jenő óriási haszna? Szemben a vállalati részvények hozamával, ami mögött vállalkozás, termelés, mostani vagy majdani haszon vagy osztalék reménye lapul, vagy a kötvényekével, amik mögött a vagyon rövid távú élvezetéről való lemondás áll, hogy azokat hasznos célra, befektetésre lehessen fordítani, az ingatlan értékgyarapodása mögött (az esetleges új épületek felhúzásán túl) elsősorban a földtulajdon fölértékelődése áll.

Márpedig a föld adott és véges: új területeket – a tengert feltöltő hollandoktól eltekintve – nem tud teremteni senki. Ha felértékelődik, az nagyrészt állami és közösségi döntéseknek köszönhető: városi ingatlanok esetén a közműveknek, az építési szabályzatnak, a közeli parkok és iskolák minőségének, a bűnözés sikeres visszaszorításának, vagy a szomszédok kilétének. Ha mindez javul, és/vagy ha a – részben szintén a gazdaságpolitikától függő – konjunktúrának és demográfiai változásoknak hála a kereslet is meglódul, a nem gyarapítható városi földingatlan és vele a rá épített lakások értéke emelkedik.

Városi építkezés

Városi építkezés

Fotó: Pixabay

 

Mint a legtöbbféle befektetésnél, itt is fellépnek persze kockázati elemek és kialakulhatnak buborékok (hogy ti. az árakat felhajtó pluszkeresletet maga a felértékelődés reménye táplálja), de az ingatlanfelértékelődés legalább részben akkor is a lakott környezet közösségi fejlesztésekből fakadó hasznának privát lefölözése.

Az pedig mélyen igazságtalan, ha ezt a hasznot nem adóztatjuk meg, lehetőleg csurig – legalábbis ezt hirdette Henry George, a 19. század egyik legnagyobb befolyású, mára elfeledett amerikai reformere, akit valaha Tolsztojtól Einsteinig a közvélemény-formáló értelmisé­giek tucatjai tartottak óriási becsben.

Henry George

Henry George

Fotó: Wikimedia

 

A szaporíthatatlan, eleve adott föld értékén gazdagodni – mondta George – olyan, mint rabszolgát tartani: ha gazdasági rutin is, mélyen antihumánus. Ráadásul, írta a Haladás és szegénység c. magnum opusában, az ún. földjáradék adó formájában való beszedése olyan adónemek kulcsainak csökkentését tenné lehetővé, melyek a szegényeket terhelik, vagy visszafogják a hasznos gazdasági aktivitást.

Igaza volt-e? A közgazdaságtan főáramának mai véleménye szerint, ha nem is a földingatlan hasznának 100 százalékos megadóztatásában, és nem is abban, hogy ez az egy adónem helyettesíthetné az összes többit, de abban, hogy a telek értékéből fakadó vagyongyarapodás alapos megadóztatása igazságos és hatékony lehet, tehát helye van egy jó adórendszerben, Henry George nem tévedett.

Különösen igaz ez az önkormányzati szinten: ha a polgármester jól teszi a dolgát, és a város rendezett, élhető, biztonságos, az a helyi ingatlanok felértékelődéséhez vezet – ugyan miért ne azok finanszírozzák a helyi közszolgáltatások javításának költségeit, legalább részben, akiknek a zsebében telkük, házuk, lakásuk értéknövekedése formájában a közös kiadások haszna megjelenik?

És most vissza Jenőhöz. Ha Jenő nem plusz­ingatlanával, hanem arca verejtékével keresne pluszpénzt, azt 15 százalék személyi jövede­lemadó, 10 százalék nyugdíjjárulék és 8,5 százalék egészségbiztosítási és munkaerőpiaci járulék terhelné, és a bruttó fizetése után a munkaadója további 17,5 százalék szochót és 1,5 százalék szakképzési hozzájárulást fizetne. De ugyebár nem munkával keresett pénzről van szó.

Ha kamatra tenné be öröklött pénzét a bankba, vagy a tőzsdén emelkedne a részvényeinek értéke, csak 15 százalék szja-t fizetne. Egyenes ági örökösként örökösödési illetéket nem kell lerónia, akármennyit is ér, amit örökölt. Az egyetemistáktól érkező lakbér után ugyancsak 15 százalék szja-t fizet (ez a rezsi adózása miatt voltaképp kicsit bonyolultabb, de ezzel nem fárasztom az olvasót).

Szoba kiállással

Szoba kiállással

Fotó: Németh Dániel

 

A lakás óriási felértékelődése jelentette haszon után viszont, ha türelmesen kivárja a törvényben meghatározott öt évet, egészen pontosan nulla százalék adót kell fizetnie. Az a Jenő tehát, aki kiadható második ingatlanvagyona tanúsága szerint szinte biztosan a magyar háztartások legnagyobb vagyonú, felső ötödébe tartozik, jelentős haszna után egy fillért sem adózik, szemben a szegényebb többséggel, akik agyon­adóztatott munkajövedelemből élnek, és eladni való lakásuk nincsen.

Ha van kiáltóan regresszív, igazságtalan adórendszer, ez biztosan az.

Ha már a központi állam nem teszi, a magyar törvények szerint a lakóingatlan értéke vagy akár értéknövekedése után az önkormányzat vethetne ki települési adót. Vethetne, de gyakorlatilag nem teszi: fél a lakástulajdonosok haragjától; nem hiszi, hogy meg tudja győzni őket akár arról, hogy ez így méltányos, akár arról, hogy a tetemes adót olyan ügyesen költené el, és ezáltal annyival vonzóbbá válik a város vagy a kerület, hogy többet nyer rajta az ingatlantulajdonos, mint amennyitől az adó megfosztja.

Ebből a csapdából bátran kitörni, ciklus elején az ellenállást felvállalva bevezetni a lakóingatlan értékét érintő valamilyen adót, és azt bölcsen befektetni a település élhetőbbé tételébe, az lenne a valódi trouvaille – üzeni az új, magukat baloldalinak mondó polgármestereknek 1879-ből Henry George. Nem pedig a könnyen kikerülhető, pusztán szimbolikus, a szupergazdag budapestieket automatikusan a rendszer kitartottjaival azonosító Tiborcz-adó.

Neked ajánljuk