„Jól halljuk? Az MTA kutatóinak az a bajuk, hogy a fizetésükre évről évre pályázni kell? A mi munkahelyünket a kereslet, a változó konjunktúra, a versenytársak árai, a belső átszervezések hétről hétre, napról napra kockára teszik. Vajon nincsenek-e a tudós urak és hölgyek kissé elkényelmesedve, amikor azért sírnak, hogy évekre előre járjon nekik az alapfinanszírozás, amit saját gerantokratikus szövetkezetük, az Akadémia oszt el köztük?” Más regiszterben, de az egyetemen oktató pályatársak is morognak: mi húzzuk az oktatás igáját, és ha csöppnyi maradék időnkben kutatni akarunk, minket is rövid távú, önkényes pályázatok égő karikáin ugratnának át – ugyan, miért hisztériáznak a kutatóintézetek privilegizált kutatói?
Amellett fogok érvelni, hogy nincs igazuk – hogy valódi felfedező kutatást csak stabil, kiszámítható, a pályatársak által odaítélt finanszírozással lehet sikeresen művelni, mely finanszírozásnak inkább az inputtól (vagyis a könyvtárban vagy laboratóriumban töltött időtől), és nem az outputtól (a megtermelt hivatkozásoktól, szabadalmaktól, Nobel-díjaktól) célszerű függnie. De kezdjük távolabbról.
*
Mi a tudományos kutatás? Egyenként, mint a bogarakat, a mikroszkópunk alá helyezve a gyakran szemüveges, nemritkán enyhén antiszociális tudósokat, majd természetes életterükben is megfigyelve őket, ahol készülő publikációik galacsinját görgetik, hamar arra jutunk, hogy saját diszciplínáikon belül is sokféle tevékenységet folytatnak, amit csak az egyszerűség kedvéért hívunk mind kutatásnak.
Van, aki a nemzeti kultúra épületét tartja karban tényalapú, a szakma szabályait követő aprómunkával: Argirus Históriájának kritikai kiadását szerkeszti vagy a Magyar Nyelv Nagyszótárának nyolcadik kötetét cédulázza.
Van, aki minden különösebb módszertani lelemény vagy unortodox megközelítés nélkül a világ, benne a magyar társadalom és gazdaság jobb megismerésére használja tudománya eszközeit. Kiszámolja, vajon mennyivel csökken a vágott dohány kereslete, ha egy százalékkal felmegy az ára és mennyivel nő a nemzett gyerekek száma, ha eggyel több milliót vállal át a családi dzsip árából a költségvetés. Leírja, mikor, miből lett a kőzet, amelyen lakunk, azt, hogy hogyan élnek velünk és egymással a növények és az állatok; vagy miben laktak, mit viseltek és mit énekeltek egykor őseink.
Van, aki olyasmit csinál, amiről jól látható, hogy valamekkora (nem egy!) valószínűséggel gyakorlati haszna is lehet. Új anyagokat fedez fel, potenciálisan gyógyhatású molekulák fehérjéit hajtogatja a számítógépén vagy épp DNS-t szekvenál. A palkovicsisták által most hájpolt határ a szabadalmaztatható (azaz jogi eszközökkel lestipistopizható) fejlesztés és a csak az emberiséget szolgáló, kidolgozójának a szerény megélhetés mellett legfeljebb dicsőséget adó tudomány között persze egyáltalán nem egyértelmű. A periódusos rendszer 95. rendszámú elemét, az Amerícium nevű aktinoidát például szabadalmaztatta első előállítója – egy ilyen szabadalom nem biztos, hogy a közjót szolgálja, hiszen, bár ideiglenes anyagi jutalmat ígér a felfedezőnek, korlátozza a találmány elterjedését.
És végül van, aki követi a tudománya belső kérdéseit, talányait, szembesül látszólagos ellentmondásaival, vagy akár új kérdéseket tesz fel, anélkül, hogy a hasznosulásra kacsingatna – azaz egyszerűen alap-, avagy felfedező originális kutatásokat végez. Ha az efféle tevékenységnek van is társadalmi vagy gazdasági haszna (avagy kára), az véletlenszerű csupán, és később derül rá fény.
Mindezen tudománytípusok között persze sokféle, a tudomány belső logikájából fakadó kapcsolat áll fenn. Egy elméleti probléma megoldása új módszereket adhat a gyakorlati kutatóknak, egy tenyeres-talpas empirikus vizsgálat pedig feltárhat olyan eredményeket, amik feladják a leckét az elméleti kutatóknak – és ez az irodalomtudományra vagy a közgazdaságtanra éppúgy igaz, mint a fizikára.
Képzeljünk most magunk elé egy kis, közepesen fejlett ország adóbevételeivel felelősen gazdálkodó, csak az ország lakóinak közös javát tekintő – sajnálatos módon hipotetikus – politikust, amint a tudományok ezen gazdag kertjét szemléli. És nagy kísértést érez, hogy csak azokat a kutatásokat gondolja támogatásra érdemesnek, amelyek a finanszírozónak közvetlenül vagy közvetve hasznot hajtanak – például szabadalmi bevételt hoznak, vagy jobb közpolitikai döntésekhez, netán a nemzeti érzés magasabb fokához vezetnek.
Nos, jószándékú közpénzosztónkat arról talán még meg lehet győzni, hogy a magasabb (mester és doktori) szintű egyetemi oktatás nívójának fenntartásához, a (vállalati) fejlesztők és eljövendő egyetemi oktatók kiképzéséhez szükséges, hogy ezek oktatói és mentorai maguk is műveljenek némi tudományt. Talán még annak az elfogadására is hajlana, hogy originális alapkutatásra is érdemes a tetőfedőktől és tehenészektől beszedett adókat költeni – ahelyett, hogy az efféle munkát másokra hagynánk, és mi csak elolvasnánk eredményeiket a szakfolyóiratokban. Hisz a jeles koponyák itthon tartásából vagy ide csábításából, az itthon elért világhíres tudományos felfedezésekből fakadó nemzeti büszkeség – mely kicsit hasonló a versenysport által kiváltotthoz – indokolhatja, hogy pár milliárdot ilyesmire is allokáljon a büdzsé.
Ám ha mindez sikerül, politikusunk számára akkor is az lenne a logikus, hogy, mint sok más területen, itt is évről évre a pénzosztók által mért elért eredményekhez kösse a finanszírozást.
Logikus, mégsem jó ez a megoldás.
*
Az igazi alapkutatás ugyanis csak kívülről tűnik nyugalmas, kiszámítható tevékenységnek: valójában a lehető legbizonytalanabb, legkockázatosabb emberi tevékenységek egyike.
A tudós valami olyat próbál felfedezni vagy kitalálni, ami még nincs – ez pedig inherensen nem tervezhető feladat. Valódi eredeti kutatásnál gyakran sem azt nem lehet tudni előre, hogy hány évig fog tartani – Oxfordban 179 éve várják, mikor merül le egy szárazelem –, sem azt, hogy mennyibe fog kerülni. A biztonságosan és stabilan hidrogénből áramot reagáló fúziós reaktor előállítása felé vezető út összköltségét még megtippelni is nehéz, de hogy az ITER-re most épp elköltött 13 milliárd dollárnál sokkal több lesz, az biztos.
S végül: a felfedező kutató maga is rulettet játszik. Nem elsősorban arra gondolok, hogy belehalhat kutatása mellékhatásaiba, mint Marie Curie. Hanem arra, hogy egyes kutatási irányok, megközelítések, projektek, akár egész szubdiszciplínák az emberi tudás szempontjából objektíve megoldhatatlannak, zsákutcásnak vagy érdektelennek bizonyulhatnak. A matematikus évekig hiába próbálkozhat egy sejtés bebizonyításával, az elméleti tudós egy életen át építgetheti teóriáját egy olyan megfigyelés köré, amely később tévesnek bizonyul. És ne csak a pechükre a liszenkói paradigmában alkotó biológusokra gondoljunk: simán megtörténhet, hogy az egész életükben az elegáns húrelméleten dolgozó zseniális elméleti fizikusok is csak szomorú lábjegyzet lesznek a jövő fizikakönyveiben.
Ráadásul még a tudományos munka sikere sem garancia önmagában semmire. Hisz ezen a pályán is kíméletlen a versenyfutás.
A tudományos eredmények története gyakran a kegyetlen elsőbbségi harcok története: aki hamarább jut a jó eredményre, azt dicsőség övezi és mértékegységet neveznek el róla, aki egy hónappal később publikálja ugyanakkora intellektuális befektetéssel előállított, egybehangzó eredményét, annak marad a poros tudománytörténeti munkák névmutatója, mint vigaszdíj. De a tudós még akkor is lehet csupán a kortársi nevetség vagy érdektelenség tárgya, ha beletrafál – a geológus Alfred Wegener vagy a genetikus Gregor Mendel érdemeit csak az utókor ismerte el.
Szemben az alkotó munka más tereivel, a tudományos teljesítményt csak a munka lényegéből fakadóan előre nem látható, nem tervezhető, késleltetetten elismert objektív produktum ítéli meg. Azt pedig, hogy melyik tudós munkájából jön ki jó tudomány, még a pályatársai is csak nagy szórással tudják megmondani – a tudományfinanszírozó bürokrata aligha. Ehhez a fajta tevékenységhez az állam, ha pénzt szán rá, csakis egy módon tud hozzájárulni: azoknak, akiknek a tudományos tevékenysége nem nulla eséllyel ígér sikert – s ezt tudni lehet abból, hogy átküzdötték magukat egy PhD-képzésen és valamennyit publikálnak –, kívülálló pályatársak anonim bevonásával minél hosszabb távra a kutatásukhoz elégséges erőforrást biztosít, és garantálja, hogy önkényesen nem veszi el, amit már megígért.
Vagy hagyja a csudába az egészet, és inkább épít még néhány kilométer autópályát. A tudósok meg majd elmennek oda, ahol hagyják őket annak lenni, amik.
