Ez utóbbi állítást a közgazdászok a következőképpen fogalmaznák meg: az emberi élet és minden más között, amit pénzért árulnak, a preferenciarendezés lexikografikus kell, hogy legyen. Vagyis: ahogy a szótárban a legutolsó a-val kezdődő szó is előbb következik, mint a legelső b-vel kezdődő, úgy az emberi életet akármilyen kevés idővel meghosszabbítani képes beavatkozás is előbbre való, mint Dárius kincse. Szónoklatok, prédikációk, közmondások és esszék traktálnak mindenkit ezzel az üzenettel, akár e lap hasábjain is.
De valóban így van-e?
Három szempont
Ahhoz, hogy erre válaszolni tudjunk, bontsuk a kérdést három részre aszerint, hogy kinek a preferenciarendezéséről van szó: az orvoséról, magáéról a halandóéról vagy az államéról.
| ||
- Az orvos válasza a legegyszerűbb. Salus aegroti suprema lex esto – a beteg üdve mindenekfelett. Az ép erkölcsű orvos (és persze a bioetikus) megvetően fordul el attól a gondolattól, hogy bármilyen más megfontolás – anyagi szűkösség, vagy annak a lehetősége, hogy az egész nemzet üdve eltérhet az egyes betegétől – szerepet játszhatna az életet és halált érintő döntéseinél. A gyógyító és betege közötti bizalmi viszony alfája és ómegája, hogy a páciensnek ne kelljen még attól is rettegnie, hogy az orvost valami más is motiválja, mint hogy őtőle elhárítsa a vészt. Az új ragály kórházakat túlterhelő felfutása elé néző amerikai orvosok fő félelme most épp az, hogy olyasmire kényszerülnek, amit eddig csak harctéri katonaorvosoktól és a katasztrófaelhárítóktól követelt meg az élet, és ami sajnos mindennapossá vált a vuhani, majd az észak-olasz kórházakban: az ún. triázsra. Ez annak a szörnyű döntési helyzetnek a neve, amikor az orvos erőforrás (idő, ágy, lélegeztetőgép) híján nem segíthet mindenkin, és olyan szempontok szerint kell döntenie arról, hogy melyik beteg embert kezelje és melyiket küldje haza, mint azok életkora vagy más betegségei. A gyógyító erkölcsi érzéke szerint ezt jószerivel csak egy lépés választja el a náci orvosok gyakorlatától, akik a vélt közérdeket, a nemzet vagy a „faj” üdvét helyezték a beteg élete fölé.
- De mit mond erre maga a beteg? Könnyen rávágnánk, hogy ha valakinek, neki aztán fontosabb a saját élete, akármennyibe is kerül, mint a pénz. Aztán némi reflexió után sokan (de a katolikusok például biztosan nem) kivennénk a kérdés hatálya alól az életünk végső, méltatlan szenvedéssel, magatehetetlenséggel, akár tudatvesztéssel járó szakaszát – az ilyen élet kis idejű meghosszabbításával szemben az újraélesztés elhagyása vagy akár az eutanázia is lehet a választásunk. De hamar befurakszanak a közgazdász kellemetlen kérdései is: vajon 90 évesen még hat hónap életért feláldoznánk-e minden, gyermekeinkre, unokáinkra, vagy épp a szenvedő afrikai gyermekekre hagyható vagyonunkat? És ez még nem minden: vajon 20 évesen vállalnánk-e azt, hogy egész életünkben 10, 20, 30 százalékkal kevesebb pénzünk lesz (lakásra, szórakozásra, utazásra, mások megörvendeztetésére), csak azért, hogy majdan, 90 évesen plusz fél év életet vásároljunk belőle? Tudjuk, hogy az emberek zöme szerint igenis van átváltás (szakszóval: trade-off) a saját életük hossza és a pénz, illetve az elérhető más életcélok között. Erről árulkodnak az emberek zömének életmódja, viselkedése, de a tárgyban adott kérdőíves válaszai is. Ezt sugallja az a tény is, hogy sokan komoly életveszéllyel járó, de anyagi vagy erkölcsi megbecsülést kínáló szakmát választanak hivatásuknak a biztonságosabb, de kisebb elismeréssel járó pályák helyett. Tűzoltók lesznek és katonák. És nemcsak az életük hosszát, hanem a minőségét is tekintetbe veszik: a kutatások szerint a beszűkült, kiszolgáltatott, szenvedéssel teli élet meghosszabbítására kevesebbet áldoznának saját pénzükből, mint az egészségesen leélt évekért.
- Végül az állam, szemben az egyes orvossal, a jelen járványtól függetlenül is döntések sokaságát kell, hogy meghozza a tárgyban. Ezt pedig felelősen nem teheti másképp, mint hogy árcédulát ragaszt az egyes ember életére. Felfoghatjuk ezt úgy, hogy a népakarat képviselőjeként az emberek valódi preferenciáit jeleníti meg: fontos az egészség, de nem csak az fontos. És muszáj ezt tennie, mert az az elv, hogy az emberi élet mindennél többet ér, nemcsak a saját polgárai viselkedésének (és az ezekből kiszámolható valódi preferenciáinak) mond ellent, hanem a józan észnek is.
A modern orvostudomány rohamosan fejlődik, sokféle és rendkívül drága lehetőséget kínál a gyógyításra. Magyarország a mostani mintegy 5 százalék helyett GDP-jének 10, 20, 50 vagy akár 100 százalékát is költhetné gyógyításra – és életek sokaságát mentené meg. De nem maradna pénze semmi másra: honvédelemre, útfenntartásra, iskolára, segélyre, múzeumra. Ezt pedig nem akarhatjuk.
Életéveket áraznak be
Az ezzel foglalkozó közgazdászok az árcédulát jellemzően nem az életre, hanem egyes életévekre ragasztják. Rossz belegondolni, de a kegyetlen triázs során is rendszerint többre értékelik annak az életét, akinek 40 éve van még hátra (mondjuk a várható életkor alapján), mint azét, akinek már csak 5. Ezen belül is többet ér az egészségben, mint a krónikus nyavalyákkal, szenvedésben leélt plusz életév. Az egészséggazdászok ezért úgynevezett életminőséggel korrigált életévekben (quality adjusted life years – QALY) mérik azt, aminek az árazásáról beszélünk.
| ||
Pragmatikus, fejlett országokban – Svédországban, Hollandiában, az Egyesült Királyságban – van is ilyen állami árcédula: egy egészséges életévre az állam szabott, jellemzően 20 és 60 ezer euró közötti összeget szán. Ha ennél olcsóbban lehet életet hosszabbítani, remek; ha drágább, ha a kezelés, gyógyszer, orvosi ellátás ennél többe kerül, akkor inkább másra költik a közpénzt.
Aki szerint ez a megközelítés cinikus és elfogadhatatlan, annak azt érdemes végiggondolnia, mivel jár az, ha ez a gondolkodás hiányzik a közpolitikai mérlegelésekből – ha nincs ilyen egységes árazás. Az egészséget érintő döntéseket az állam így is, úgy is meghozza. De egységes küszöb híján – és már Magyarországról beszélek – a tehetetlenség, a személyes összeköttetés és hatalom, a politikai érdek, a becsorgó EU-s források fogják megszabni, hol és mikor költünk az élethosszabbításra, és mikor nem. És kiére.
Meglehet, magát az orvost normális körülmények között az állam ritkán hozza olyan helyzetbe, hogy gazdasági megfontolások szerint kelljen döntenie életről vagy halálról – de az állami ellátórendszer minden eleme igenis adagolja az élethosszabbítás esélyét. Nézzünk erre két példát.
Ha az állam új rendelőintézetet vagy mentőállomást telepít a világvégi, csontszegény járásba, ha ingyenessé teszi a vastagbélszűrés bizonyos fajtáit, ha kiterjeszti a népegészségügyi felvilágosítás hálózatát, ha drágítja a cigit, azzal – egészségstatisztikai eszközökkel jól kiszámíthatóan – hosszú életéveket nyernek az intézkedések érintettjei. (Szándékosan olyan területekről hoztam a példákat, amelyeken magyar állam az elmúlt 15 évben igenis előrehaladt valamicskét.) Ha az állam nem teszi ezt, sokan, ugyanezek az érintettek évekkel korábban halnak meg.
Mindeközben az állam dönt a rendkívül drága új rákgyógyszerek költségvetési finanszírozásáról is. Ha e gyógyszerek segítségével a nyugat-európai értékekhez mérhető 12 millió forint alatt marad egy QALY ára, a gyógyszergyár jó eséllyel el tudja érni, hogy mi, adófizetők álljuk a cechet – pedig az előbb sorolt beavatkozásokkal (és a hozzájuk hasonlókkal) gyakran lényegesen olcsóbban nyerhetünk életéveket. Csakhogy az új bodrogközi mentőállomás vagy rendelőintézet vidéki melósok életeit hosszabbítja – akik között, és mondjuk csak ki, ami a döntéshozók fejében sajnos ott motoszkál, „sok a cigány” –, míg a spéci rákgyógyszer esetleg a döntéshozó politikus rokonának jut, bár persze nem csak neki.
Ha nincs egységes árcédula az életéveken, a költésekről születő egyes döntések esetén egészen más lesz a forintküszöb. És lehet, hogy morális intuíciónkat súlyosan sérti az emberi élet beárazása – de egységes és forintban számolt küszöb nélkül önkény van és pazarlás, igazságtalanság és részrehajlás.
*
Az írásom elején idézett Andrew Cuomo abból indul ki, hogy az esetszámok felfutásának időszakában nincs valós átváltás a járvány visszaszorítása és a populáció nem járványügyi (köztük eminensen: gazdasági) céljai között. Ezzel egyetértek, elsősorban azért, mert a járvány lefolyását modellező egyenletek többségéből ez adódik: ha van legalább némi remény a hatékony gyógyszerre, a gyors vakcinára, akkor az a közpolitikai optimum, ha az állam kard ki kard! szembeszáll a ragály első hullámával.
| ||
Elfogadom azt, hogy most mindenki jobban jár, ha az állam drákói intézkedésekkel, ezermilliárdokért próbálja megfékezni a kórt – hónapokon át tartó házi őrizetre kárhoztatva az egészségesen maradó többséget, megbénítva a társadalmat és a gazdaságot, óriási munkanélküliséget és csődhullámot generálva, majd azt a költségvetésből némileg enyhítve, akár az államcsőd kockázata árán is.
Csakhogy ez biztosan nem lesz mindig így. Előbb-utóbb csökkenni kezdenek az esetszámok és egyre többen szereznek immunitást – miközben a gyógyszer és oltás hiányában meghozott, illetve fenntartott, sokkal többeket durván elszegényítő (és mellesleg szabadságkorlátozó) járványellenes intézkedések minden nappal egyre nagyobb terhet rónak a közösségre. Természetesen nem értelmetlenül: hisz így lehet további halálokat megakadályozni. De napról napra egyre nagyobb lesz az ára egyre kevesebb életév megmentésének. A döntést meg kell hozni majd. Ha nem „lélekben szakállasodva, hűlve latoló józanságban”, a jól végiggondolt nemzeti árcédulára alapozva, akkor politikai önkény alapján, vakon, igazságtalanul.
(Nyitóképünk: egészségügyi dolgozók a lélegeztetőgép használatát tanulják egy bábun.)
