A politikai változás hevében a gyűlölt rendszer szimbólumai, a leszámolás alaptörvényből fakadó akadályai és a politikai küzdelem szabályainak újraírása tűnik majd a legfontosabbnak; a preambulum orbánistának ítélt részei, a kollaboránsok és oligarchák megbüntetését, vagyonfosztását akadályozó jogállami garanciák, illetve a hatalomgyakorlásra közvetlenül ható képviseleti, választási rendszer megújítása.
De Magyarországnak ennél is mélyrehatóbb változásokra van szüksége.
Bár óhatatlanul politikusok diktálják és jogászok fogalmazzák, az alkotmány nem pusztán a politikusok és jogászok ügye. A jó alkotmány a politikai közösség egészének – köztük a magukat eltaposottnak érzőknek – és a jövőnek íródik. És ezúttal talán könnyebb lesz kitalálni, mire van szüksége a társadalmunknak, mint 1989-ben. Akkor, negyven év szovjet uralommal a hátunk mögött, a magyar társadalomról, annak értékeiről, vágyairól, magatartásformáiról sokkal kevesebbet tudtunk, mint ma. Ez legközelebb akkor is esélyt ad arra, hogy az alkotmány ruháját jobban a nemzet testéhez passzítsuk, ha nem öröm, hogy ez a test görnyedtebbnek és pocakosabbnak bizonyult, mint amilyennek az 1989-es modell szabászai látták.
De mik lennének a legfontosabb tételek, amelyeket a 2010 előtti magyar és a normális európai országok közös beugró csomagján (liberális demokrácia, úm. hatalommegosztás, klasszikus alapjogi garanciák stb.) túl látni szeretnék az új szövegben? Vitatkozni ér, és biztosan jobb lenne előre, mint akkor – nem biztos, hogy nekünk is kijut majd az a négy hónapos kegyelmi időszak az intenzív, konstruktívan vitatkozó közös szövegezésre, mint ami az amerikai alapító atyáknak, James Madisonnal az élükön 1787 májusától szeptemberéig megadatott.
Stabilitás és változtathatóság
A rendszerváltáskor a magyar alkotmányozók párját ritkítóan könnyűvé tették az alkotmány módosítását: az egykamarás parlament kétharmados többsége azt és úgy változtatott rajta, amit és ahogy csak akart; ráadásul ez a kétharmad a párhuzamosan megtervezett választási törvény egyes vonásai miatt viszonylag kevés választó szavazatával is elérhetővé vált. És a kétharmad módosított is egyre-másra, többnyire alkotmányhoz nem illő, ad hoc megfontolásokból.
Ha a rendszerváltók ezt merő szerénységből tervezték is így, azt gondolva, nincs náluk a bölcsek köve, mára jól látszik: hibáztak.
A német, a cseh, a norvég vagy az iráni alkotmány egyes saját passzusait megváltoztathatatlannak deklarálja – s bár ezt a kőbe vésettséget talán nem kellene lemásolni, a politikai közösségek zöme nem véletlenül nehezíti meg az alkotmány módosítását, és vár el a törvényhozás egyik kamarájának többségén messze túlmenő megerősítést: tagállami törvényhozásoktól, népszavazásból, több egymás utáni ciklus országgyűlésétől származó minősített többséget. Ha valamit megtanultunk 2011-ben, az az, hogy nálunk is hasznos lenne még néhány lángoló karika, amin át kell ugrania annak, aki hozzá akar nyúlni az alaptörvényhez. Aki autokráciát akar, az szuronyok hegyén és ne ügyes alkotmánymódosítókkal kényszerüljön bevezetni azt.
A rendszerváltás csak formálisan módosította a szocialista egypártrendszer alkotmányát, s ezt a magyar jobboldal folyamatosan növekvő szelete sosem tekintette a sajátjának. Ma a Fidesz kierőszakolta orbáni alaptörvényt a baloldal és a liberálisok utasítják (utasítjuk) el. Márpedig olyan játékszabályok közt elég veszélyes a politika sportját űzni, amelyeket a részt vevő csapatok legfeljebb mint szükséges rosszat, ideiglenesen fogadnak el azért, mert tartanak a közvetlen büntetéstől.
A Fidesz megbuktatóin lesz a sor, hogy olyan alkotmányos kereteket alkossanak, amelyeket a sajátjának fogad el a kimenő politikai képződmény korábbi támaszául szolgáló populáció is. Azokról a polgártársainkról beszélek, akiknek fontosak a nemzettel kapcsolatos külsőségek, fontos a folytonosság az 1949 előtti magyar állammal, a stabilitás, a biztonság, a kereszténység, a nyelv, a család; fontosabb, mint a progresszió, a környezet, a szolidaritás vagy akár a jogegyenlőség. Ez lesz talán a legnehezebb, mert a győztesektől azt kívánja, hogy, mint Ló Szerafin, épp győzelmük pillanatában győzzék le önmagukat. Nem lesz könnyű. Ennek talán radikális, de nekem rokonszenves eszköze lehet spanyol mintára visszahozni az alkotmányos monarchiát. (Pár éve Strasszer Bendegúz érvelt emellett e lapban, lásd: A spanyol megoldás, Magyar Narancs, 2014. július 10.) Lehet, hogy az újra nyeregbe kerülő Fidesz-ellenes erőknek az alkotmányozáskor számos békát kell lenyelniük: kénytelenek lesznek például megtartani a történelmi egyházak privilegizált szerepét, vagy megosztó nemzeti szimbólumokat is megőrizni. De az ellen-Fidesz bosszúálló ellenalaptörvényének nem jósolnék hosszú jövőt.
Szociális jogok, romák
Sem a rendszerváltó idők uralkodó gazdasági („neo-”) liberalizmusa, sem a NER – amely a szegényekkel magukkal ásatná meg szüleik sírját és alaptörvénybe foglalja a hajléktalanság üldözhetőségét – nem adott szinte semmiféle alkotmányos kapaszkodót a kiszolgáltatottak, a mélyszegénységben élők, a hajléktalanok amúgy is nehéz politikai érdekharcához. A változtatás, a szociális alkotmányos jogok megalkotása s feltöltésük valódi tartalommal – hisz e jogok nem merülhetnek ki szépen hangzó, de megvalósíthatatlan ígérvényekben – nem csak a balosok érdeke. A társadalom peremén élők körében, ha valami, ez lehet képes előcsiholni a lojalitást az alkotmányhoz, az alkotmányos hazafiságot.
Nem lekicsinyelve a magyarországi német, szlovák, román, délszláv etnikai kisebbségek kollektív érzületeinek erejét, valamint nyelvhasználati meg kulturális jogainak fontosságát, a mai Magyarország egyetlen hatalmas etnikai-szociális méltánytalansággal és potenciális konfliktussal néz szembe. Ez a népesség 5–8 százalékát kitevő, a többség által cigánynak tartott, sokak által passzívan és sokak által aktívan és durván megvetett és kizárt, a többségnél lényegesen rosszabb körülmények között élő polgártársaink csoportjának az elnyomása. Őket nemcsak a többségi társadalom és a munkaadók jelentős része, de a magyar állam is gyakran szegregálja és diszkriminálja. Miközben a közvetlen, szándékos állami hátrányos megkülönböztetés felszámolásához talán az érvényes és a megelőző alkotmány is adna kapaszkodókat, a közvetett hátrányfenntartó és hátránynövelő mechanizmusok ellen (épp a cigány falvakba nem jut háziorvos, onnan menekül el az épkézláb tanító, épp a cigányoknak nem említi meg a munkaügyi központ a támogatási lehetőségeket stb.) itt és most gyakorlatilag nincs alkotmányos apelláta. Pedig kellene, hogy legyen. A hazai cigányság heterogén, többsége magyar anyanyelvű, és sokan közülük érthető módon inkább szabadulni szeretne a megbélyegző etnikai besorolástól – ezért a nemzetiségi reprezentáció németekre és szlovákokra kitalált alkotmányos módozatai az elmúlt harminc évben soha nem szolgálták őket jól. Arról persze vitatkozni kell, hogy az új alkotmány a hazai romák bajait a nemzetiségi képviselet vagy a választási rendszer újraszabályozásával, komoly jogosultságokkal rendelkező roma ombudsmani intézménnyel, a diszkrimináció és a szegregáció tilalmát erősítő egyenlőségi passzusokkal oldja-e meg. De ha – hiteles reprezentánsaikkal egyeztetve – nem lesz az új alkotmányban lényegesen több olyan szabály, amely erősíti, hogy cigányként az alkotmányos nemzet részének érezhessék magukat, úgy a magyarok tizenötöde marad passzív, vagy fogja épp kiszolgáltatottsága miatt az ellenoldalt támogatni, ha az új alkotmányunk kerülne veszélybe.
Föderalizmus, önkormányzatiság, szuverenitás
A rendszerváltáskor erősnek tervezett, többrétegű, de települési szinten rendkívül elaprózott magyar önkormányzatiság bizonyosan nem igazodott a feladatok optimális üzemméretéhez. Szinte rögtön, már a 90-es évek első felében meg is kezdődött, és azóta is zajlik a lebontása: az országos alatti szintek kiüresítése és alárendelése a központi államnak, az iskolák, a kórházak, a szociális transzferek, a fejlesztési források, az adóbevételek kíméletlen központosítása. Ezt nem a társadalmi optimum felé tett lépéssornak, hanem a kormányzati, országgyűlési, budapesti túlhatalommal való visszaélésnek gondolom. A jól működő önkormányzatiság a hatalommegosztás egy fajtája is. Az igény, hogy amit lehet és érdemes, az érintettekhez a lehető legközelebbi szinten döntsünk el és oldjunk meg, az erős és forrásokkal is ellátott helyi demokrácia fenntartását diktálja. (Ez lenne a megvalósult szubszidiaritás.) Az új alkotmányban – az elmúlt évek tapasztalatainak felhasználásával – muszáj lesz az önkormányzatiság építményét is újraácsolni, és garanciákat beépíteni a központ túlterjeszkedése ellen.
Az új alkotmánynak nemcsak az országos szinttől lefelé, hanem attól felfelé is van dolga.
A hagyományos nemzetállami alkotmányok magától értetődő módon a nemzetállamot tételezik a szuverén közhatalom fő letéteményesének, s erről a szuverenitásról rendszerint csak korlátozottan, nemzetközi szerződésekben, alkotmányos feltételek teljesülése mellett (parlamenti szavazás, népszavazás, köztársasági elnöki ellenjegyzés), ideiglenesen mondhat le az ország. Ez a 19. századi hagyomány erősen gátolja, hogy egy ország önként tágabb föderális keretek közé tagozódjon be. Márpedig az Európai Unió éppen ilyen konstrukció, a nemzetközi megállapodások hálója és a föderális állam közötti senki földjén kacsázó, furcsa képződmény. Európában és itthon is sokan lelkesen támogatnák, hogy szövetségi állammá váljon, sokan pedig az utolsó csepp vérükig, de legalábbis az ország kilépésének kívánásáig elleneznék. És sokan vagyunk olyanok is, akiknek a válasza attól függ, milyen feltételekkel milyen kompetenciák vándorolnának Brüsszelbe vagy Strasbourgba. Ezt a csatát egyszer nálunk is meg kell majd vívni – és elvárható, hogy az új magyar alkotmány ennek a küzdelemnek ne akadálya legyen, hanem elfogadható politikai keretet adjon neki –, ha pedig győznek az euro-föderalisták, működőképes legyen az összuniós alkotmányos jog hézagait kitöltő helyi, szövetségi állami alkotmányként is.
„És az állatok”
Meglehet, tévedek, de úgy látom, az emberi civilizáció okozta klímaváltozás és tömeges fajkihalások hatására, s ezzel összefüggésben a biológia és az ökológiai mechanizmusok jobb megértése jóvoltából sokunk morális intuíciója változni kezdett. Immár nem kizárólag az embert tekintjük minden jogok szubjektumának. Az állatoknak, növényeknek, fajaiknak és együtt élő közösségeiknek egyre többen már nem pusztán instrumentális szerepet tulajdonítunk. Nemcsak azért védenénk őket, mert étel, ruha, gyógyszer vagy szórakozás forrásaként hasznosíthatók, hanem azt is hisszük, hogy érző lényként valamilyen tág értelemben velük együtt alkotunk alkotmányban szabályozandó közösséget. Ha elég sokan így gondoljuk, amikor eljön az ideje, ennek az új magyar alkotmány rendelkező részében is helye van. Ahogy egy háromszavas alkotmányszöveg-bővítéssel (und die Tiere – és az állatok) ez a megfontolás 2002-ben a német alkotmányba is bekerült.
Sok minden mást is elvárhatnánk még új, 21. századi alkotmányunktól, hiszen a nem is olyan távoli jövő a klónozástól és az utódok genetikai tervezésétől a digitális identitás és szabadságjogok védelméig egy sor más, életbe vágó ügynek igényelhet új kereteket. De ha ennek a néhány elvárásnak eleget tesz az új alaptörvény, én már felhőtlenül boldog leszek. Tudom azt is, hogy egyszeri értelmiségiként a rendelést leadni könnyebb, mint az alkotmányjogásznak a konyhán közmegelégedésre kisütni a jogrendszerbe illő, a jogértelmezés próbáját kiálló, a pontosság és a rugalmasság skáláin pont jól kalibrált cikkelyeket. De ahogy a háborút nem szabad csak a katonákra, úgy az alkotmánykészítést se szabad csak a politikusokra és a jogászokra bízni.
