Ehhez képest a népszavazásokon, az országgyűlési, helyhatósági és EP-választásokon (hacsak nem a határon túli területeken élő magyar állampolgár, aki levélben is voksolhat) ma is odamenve, sorban állva, az urnába dobott papírlapon kényszerül szavazni, olyan módszerrel, ami (az olvasni tudás előfeltételezésén túl) 2500 éve sem tűnt volna különösebben high-technek. Vajon nincs-e itt az ideje modernizálni a szavazást is?
Hiszen az internet a választási procedúra lebonyolítására ugyanúgy alkalmas, mint, mondjuk, a bankolásra, és az internetre költözés előnyei is hasonlóak: az állam és a szavazó is időt és pénzt takaríthatna meg vele. Ki lehet számolni: 2 millió interneten választó polgár fejenként átlagosan megspórolható 10 perce összesen úgy 42 ezer munkanap választásonként. A fejlett világban nem állami szervezetek – egyesületek, szövetkezetek, részvénytársaságok, öregdiákcsoportok – ezreit kiszolgáló cégek teszik ma is lehetővé a tisztségviselők online megválasztását. Akkor politikusokra miért nem lehet még az interneten szavazni?
A szavazási technooptimisták szerint a dolog könnyedén megoldható. A módszer különleges előnye – hangsúlyozzák –, hogy megkönnyíti a hagyományos rendszerrel legrosszabbul járó, a legközelebbi urnától is messze élők, például a tanyán lakók és a határon túli szavazók dolgát. A fő akadály – így a metódus szószólói –, a szavazást szervezők tehetetlensége és túlzott konzervativizmusa. Nyilván ezek a lelkes hívek sem tennék kizárólagossá az online szavazást, és elismerik azt is, hogy a procedúrának egy sor elvárásnak meg kell felelnie. Csak az szavazhasson, aki jogosult rá; mindenkinek csak egy szavazata legyen; a szavazás legyen titkos. (Ez utóbbit különösen nehéz otthon garantálni, de jó eszköz lehet, ha egy későbbi, második szavazattal felül lehet írni a korábbit: és ezt a korrekciót már akkor teheti meg a személyes nyomást valamilyen okból hárítani képtelen választópolgár, ha az erőszakos aktivista távozott a közeléből.)
A módszer hívei elfogadják azt is, hogy a folyamat minden mozzanata (a szoftver forráskódját is beleértve) legyen független auditorok által ellenőrizhető, és – ameddig és ha összeegyeztethető a szavazás titkosságával – nyilvános. Ha egy rakás országban – mint részben nálunk is – lehetséges levélben szavazni, amelynek során két papírboríték és a postások professzionalizmusa a legfőbb procedurális garancia, ugyan miért ne lehetne az interneten keresztül is megoldani ugyanezt, ahol bizalmas információk és milliárdok áramlanak iszonyatos sebességgel és minden különösebb aggály nélkül?
A technopesszimisták ingatják a fejüket – és nem tagadom, én is közéjük tartozom. Hisz’ minél több pont van a szavazás folyamatában, ami nem faékegyszerűségű és amelynek működése nem átlátható minden szavazó és minden rivális jelölt számára, és amely nem ellenőrizhető bárki által, akár utólag is, annál nagyobb a kísértés, hogy nemtelen eszközökkel befolyásolja az eredményt az, aki megteheti.
Márpedig a digitális folyamat bármely pontján új problémák állhatnak elő. Például már a szavazatok leadásánál: mint az Egyesült Államokban, ahol 2016-ban Oroszország feltehetőleg meghekkelt néhány digitális szavazógépet. Vagy az összegyűjtés és a feldolgozás során: 2003-ban Belgiumban hosszas utólagos nyomozással derült ki, hogy 4096 szavazatot egy űrből jött kozmikus sugár által átállított bit lökött át egy rivális rubrikájába. Márpedig az internetes szavazás még hosszabbá teszi ezt a megtámadható láncot, s újabb, a laikus számára nehezen átlátható támadási pontot emel be a folyamatba. Még ha nem is könnyű és kockázatmentes a digitális választási szabotázsakció, a puszta tény, hogy lehetséges, csökkentheti a szavazásba vetett bizalmat, és ezzel a nyertes legitimitását is.
De mit árul el az empíria?
Abban a néhány országban (pár svájci kantonban, Észtországban, Norvégiában), ahol élesben kipróbálták az internetes szavazást, különböző eredményekre jutottak. Az élen, ahogy erről annak idején a Qubit is beszámolt (lásd: Így zajlik egy parlamenti választás a megvalósult digitális államban, 2019. március 12.) Észtország jár. Ott a nyílt forráskódú, auditált internetes szavazási lehetőség az észt államot alapjaiban digitalizáló, nagyszabású, végiggondolt, e-személyivel és e-ügyintézéssel megalapozott, szerte a világon csodált folyamatba illeszkedik. Az észt választók az e-személyijük használatával ma már a szavazatok több mint 40 százalékát így adják le – de előtte komoly jogi vitákat folytattak le a tárgyban; a tervezéskor felhasználták és beépítették a nemzetközi választási megfigyelők és a kritikus IT-szakértők visszajelzéseit; fokozatosan bestoppolták a bizalmat erodálni képes procedurális lyukak egy részét (például korábban nem tudta az internetes szavazó ellenőrizni, hogy valóban beérkezett-e a voksa), s a folyamatot független bizottságok monitorozzák. Norvégiában egy többé-kevésbé rendben lebonyolított, bár kevesek által élesben kipróbált lokális kísérlet (és egy kormányváltás) után viszont úgy döntöttek, több a projektben a kockázat, mint a haszon.
További messze vezető kérdés, hogy ki jár jól az új technológiával: a fiatalabbak, a képzettebbek vagy éppen a szavazóköröktől messze lakók szavazataira számító pártok nyilván lelkesebbek, mint amelyeknek – legalábbis bevezetésekor – aligha hoz plusz szavazatokat az új rendszer.
De az az érv, amely engem is határozottan az internetes szavazás minden formája ellen hangol, a következő. Vajon mi a fontosabb a választási mechanizmusban: a választási folyamat konzervatív, fafejű, unintelligens, paranoid polgártársaink által is megkérdőjelezhetetlen sportszerűsége, manipulálhatatlansága, ellenőrizhetősége, avagy a hatékonyság? Minthogy itt néhány évente fejenként néhány perc megspórolására nyílik lehetőség, és az ár egy új, érzékeny támadási pont a demokráciába vetett bizalom amúgy se sziklaszilárd erődjén, határozott véleményem ez: amíg az egész demokráciánkat gyökeresen át nem alakítjuk, ez az a pont, ahol a technológiabarát, haladás-elvű, hatékonyságnövelő modernista ösztöneinknek megálljt kell parancsolnunk.
Maradjanak a cetlik, a fülkék és az urnák.
(A szerző köszöni Segesdi Móni és az Észt Köztársaság Budapesti Nagykövetségének segítségét.)
