Várhegyi Éva

Orbán Viktor parlamenti beszédében felszólította a bankokat: „zárják le a tisztességtelen hitelezés korszakát, és jöjjön el a fair bankok korszaka”. Pár napra rá Rogán Antal bejelentette, hogy már készül is a fair bankrendszerről, a fogyasztási hitelek átlátható árazási rendszeréről szóló törvény, amelyre (Répássy Róbert szerint) azért van szükség, mert „a jelenlegi szabályok mellett a bankok tisztességtelen szerződési gyakorlatot folytattak”.

Amit nem tilt törvény, azt szabad. Ezzel a meglepően liberális érvvel hág a Magyar Nemzeti Bank több százmilliárd forintnyi közpénz nyakára, amelynek zömét – Matolcsy György szavai szerint – a „mára meghaladott neoliberális tanokat” felváltó saját közgazdászképzésre fordítja.

Amikor a harmadik Orbán-kormány a minap megvásárolta a negyedik legnagyobb magyar bankot, az MKB-t, déjà vu érzésem támadt: valami hasonlót láthattunk 1998-ban, amikor az első Orbán-kormány állami tulajdonba vonta a csőd szélére jutott Postabankot.

A Népszabadság arról tudósított július 14-én, hogy a magyar kormány egymilliárd eurós, akár 20 évre szóló, egyszázalékos kamatozású segélyhitelt nyújtana Egyiptomnak Magyarországon gyártott vasúti járművek vásárlására. A lap információja szerint az Eximbanktól származó hitelből Kairó elsősorban 700 vasúti személykocsit vásárolna, amelyek nagy részét a Külgazdasági és Külügyminisztérium parlamenti államtitkára, Szijjártó Péter focicsapatának helyszínén, Dunakeszin gyártanák le.

EP-választási plakátjain üzen az újrázó Fidesz-KDNP-pártszövetség Brüsszelnek: tiszteletet a magyaroknak! Pedig nehezen arathattak volna győzelmet a most zárult kormányciklusban bőségesen áradó uniós pénzek nélkül, amelyek a látványos infrastrukturális beruházások megvalósítása mellett sok hazai vállalkozás túlélését is segítették, és az agrárnépességet is kiszámítható (földalapú és vidékfejlesztési) támogatásokhoz juttatták.

Nem elegáns az embernek magát idéznie, most mégis ezt teszem. Négy évvel ezelőtt írtam e helyütt: "Orbán Viktor kampányzáróját azzal kezdte: a választásokkal eljön az igazság pillanata. Ebben nem tévedett.

Matolcsy György nem most vált alkalmatlanná felelősségteljes posztjára. De most talán azok is meggyőződhettek erről, akik eddig nem gondolkodtak el róla, miféle bölcsességet és önmérsékletet, ha tetszik, diplomáciai érzéket igényel a nemzeti valuta sorsát befolyásoló pozíció, és mekkora kockázatot jelent, ha a szakmai alkalmatlanság pökhendiséggel is párosul.

Beteljesüléséhez közeledik a takarékszövetkezeti szektor bekebelezésének ördögi terve: már semmi nem akadályozhatja meg, hogy a magyar bankpiac szerény, ám nyerőnek kikiáltott szegmense egy előre kiszemelt magáncsoport irányítása alá kerüljön.

2012-ben, a piacgazdaságokra jellemző (kétszintű) bankrendszer létrehozásának negyedszázados évfordulóján több konferencián is felidéztem a 80-as évek reformfolyamatának e fontos állomását. Akkor még csak sejtettem, ami mára bizonyossá vált: az Orbán-kormány abba az állapotba formálja vissza a gazdaság pénzellátására szolgáló bankszektort, amelyből akkoriban elkezdték kiemelni.

Most, hogy a Magyar Nemzeti Bank elmarasztalta a Napi.hu üzemeltetőit azért, mert a Norvégia is figyelheti a Hernádi-ügyet c. írás közlésével tiltott piacbefolyásolást valósítottak meg, kockázatossá vált gazdasági kérdésekről írni, beszélni Magyarországon.

Beköszöntött a november, de a beharangozott csoda elmaradt: nem vált kámforrá a lakosság devizaadóssága. Egy újabb adósmentő tákolmányt sebtében átnyomtak ugyan a parlamenten, de mivel a jogszabály beterjesztői nem egyeztettek a bűnbakszerepbe állított bankokkal, megint csak látszatmegoldás született. Hiába próbálják például a tartozások részleges elengedésére bírni őket az állami garancia megvonásának fenyegetésével, ha a bankok ezt eddig sem vették igénybe. Így viszont kérdéses, hogy az árfolyamgát megnyitása a 90 napon túli hátralékkal rendelkezők előtt mennyivel bővíti a konstrukcióba belépők körét.

Amikor én még kislány voltam, a szünetekben párosával körbe kellett sétálnunk az iskola folyosóján, és amikor becsengettek, vigyázzba kellett vágnunk magunkat. Egyszer a mögöttem álló fiú felhúzta a szoknyámat, én rászóltam, az épp ott strázsáló igazgató pedig intőt adott nekem, mert vigyázzállás alatt beszéltem. Akkor ezt rém igazságtalannak éreztem.