Várhegyi Éva: Ekotrip

Retróbankrendszer

  • Várhegyi Éva
  • 2014.02.23 15:01

Egotrip

2012-ben, a piacgazdaságokra jellemző (kétszintű) bankrendszer létrehozásának negyedszázados évfordulóján több konferencián is felidéztem a 80-as évek reformfolyamatának e fontos állomását. Akkor még csak sejtettem, ami mára bizonyossá vált: az Orbán-kormány abba az állapotba formálja vissza a gazdaság pénzellátására szolgáló bankszektort, amelyből akkoriban elkezdték kiemelni.

A hatalom birtokosai persze a 80-as években is nehezen mondtak le róla, hogy politikai céljaikra használják a bankrendszert, ám abban bíztak, hogy a tőkemozgások liberalizálásával és a bankműködés piacosításával időben elhúzhatják a szocialista tervgazdaság agóniáját. Ennek reményében mondtak le a tervcélokat direkt módon szolgáló (egyszintű) bankrendszerről, és választották szét a jegybanki és hitelbanki szerepeket. A népgazdasági terv és a nagyvállalati lobbik kettős szorításából kiszabadított MNB mindinkább a kamat- és árfolyam-politikán keresztül próbálta befolyásolni a pénzfolyamatokat, és az üzleti bankszektor is fokozatosan kibújhatott a hitelezési célokra lebontott jegybanki refinanszírozás kötöttségéből.

A tőkehiány mérséklése és a külföldi-magyar vegyes vállalatok jobb kiszolgálása érdekében még arra is hajlandó volt az akkori hatalom, hogy nyugati bankokkal szövetkezzen. A magyar állam résztulajdonával már a 70-es évek végén megalapították a nemzetközi CIB-et, a 80-as évek közepén pedig megkezdhette itteni működését a Citibank és a mai Raiffeisen elődje, a Unicbank. A 90-es évektől már állami részvétel nélkül is alapíthattak külföldi bankok magyar leányokat, és a tőkéjüket vesztett állami nagybankokat is "idegenszívű" szakmai befektetők vásárolhatták meg. Másfél évtized alatt 80 százalékra emelkedett a külföldi tulajdon aránya a hazai üzleti bankszektor tőkéjében. Még az OTP részvényeinek döntő többsége is külföldi befektetőké lett; a mai kormány csak azért titulálja magyarnak, mert budapesti központból irányítják, így, legalábbis a kormányfő szerint, jobban alárendeli tevékenységét az ún. magyar érdekeknek, mint a bécsi, milánói, müncheni és egyéb külhoni központú leánybankok.

Második miniszterelnöksége kezdetén Orbán Viktor felismerte, hogy a kormánytól jórészt független, "idegen érdekektől" átitatott bankstruktúra erősen korlátozza őt hatalma megerősítésében. Felmérte, hogy a gazdaságot a pénztőke megsokszorozására alkalmas bankrendszeren keresztül tudja a leghatásosabban befolyásolni. Az állami bevételek gyarapítása mellett ezért gazdasági hatalmának növelése is motiválta őt abban, hogy a külföldi nagybankokat különadóval, végtörlesztéssel és más elvonásokkal kivéreztesse, a korábbi rossz üzletpolitikájuk terhét is viselő, ezért kevésbé ellenállók fölvásárlását pedig állami pénzzel is segítse. (Erre láthattunk példát a Raiffeisen Bank megszerzésének minapi, egyelőre sikertelen kísérlete során.) De ebbe a sorba illeszkedik a takarékszövetkezetek autonómiájának fölszámolása is, ernyőbankjuk, a Takarékbank államosítása és (most esedékes) átjátszása a kormány által kijelölt vevőnek. Az OTP vezetőjét sakkban tartó politikai-gazdasági játszmát is feltehetően a bankszektor fölötti uralom növelése motiválja.

A bankrendszer kínálta gazdasági hatalom kiteljesítését már csak a kormány pénzhiánya akadályozza. Emiatt még a különféle sarcokkal és a kiszámíthatatlan szabályozási környezettel leszorított áron sem képes fölvásárolni vagy baráti magántőkésekkel fölvásároltatni a nagyobb külföldi bankokat. (A Raiffeisenért kínált egyeurós ár is százmilliárdos kiadást jelentett volna a bank jövőben esedékessé váló hitelezési veszteségei miatt.) Lehet persze olyan banktulajdonos, amely akár súlyos veszteséget vállalva is távozik Magyarországról (ilyen lehet az MKB anyabankja, amely a bajor kormánytól kapott segítség fejében vállalta, hogy 2016-ig eladja magyar leányát), de többségük képes kivárni egy jobb pillanatot, amikor legalább a nagyobb presztízsveszteséget megúszhatja.

2013 tavaszától, amikor a kormány elfoglalhatta végre a bankok bankját, az MNB-t, megnyílt a lehetősége arra, hogy tulajdonszerzés nélkül is uralma alá hajtsa a bankrendszert. A korábbi rezsim működését jól ismerő jegybankelnök számára a recept kézenfekvő lehetett: elegendő, ha visszaállítja (vagy legalábbis szimulálja) a 80-as évek közepéig működött egyszintű bankrendszer viszonyait, s az újra módot ad rá, hogy az "üzleti" bankszektor is javarészt a hatalom céljait szolgáló projekteket és vállalkozásokat finanszírozza.

E retróterv kivitelezésének első etapja a bankoknak ingyenes jegybanki refinanszírozást nyújtó növekedési hitelprogram. A legfeljebb 2,5 százalékos kamattal továbbítható kölcsön kiszorít minden más finanszírozást, hiszen drágább hitelekre így aligha lesz kereslet. Az állam a banki források piacára is benyomult: a jó hozamokkal kínált állampapírok, amelyeket a kincstár ingyenes számlavezetéssel és költségmentes utalással is vonzóvá tesz, a bankbetéteket szorítják ki. Hamar előállhat így a kormányfő által vizionált állapot, amikor az önálló üzletpolitika szerint működő bankok számára nem marad tér a magyar piacon. Belföldi betétekhez nem jutnak, és a prudens hitelezést megalapozó projektekkel sem keresik meg őket; így, ha nem tudnak arcvesztés nélkül kivonulni, nem marad más lehetőségük, mint tovább sorvasztani itteni tevékenységüket.

A régi-új rendszerben mindinkább azok a bankok fognak majd hitelezni, amelyek számíthatnak a kormány segítségére akkor, amikor az ügyfélkockázatot nem fedező, 2,5 százalékos kamatú hitelek bedőlnek, és emiatt tőkepótlásra lesz szükségük. Ám nem árt tudni: a 70-es, 80-as években hasonló szisztémában kihelyezett hitelek vezettek oda, hogy 1989-re az akkori nagybankok többsége elvesztette a tőkéjét. A súlyos tőkehiányt és a működési zavarokat eleinte az adófizetők terhére, állami bankkonszolidációval kezelgették, de orvosolni végül csak a privatizáció során bevont külföldi tulajdonosok tudták.

Mindez előrevetíti a távolabbi jövőt. Az Orbán-kormány (ha hatalmon marad) ideig-óráig talán képes lesz a társadalom nyakába varrni az üzleti megtérülés szempontját félresöprő, politikai alapon hitelező retróbankrendszer működésének költségét. A gazdaság pénzellátásának biztosítása és a bankpánik megelőzése érdekében előbb-utóbb újból tömeges bankmentések válnak majd szükségessé. Mivel az ingyenes jegybanki hitel költsége is az állami büdzsére hárul, megint előáll a kényszerhelyzet: a bankok feltőkésítéséhez, működtetésükhöz külföldi befektetők kellenek.

A kérdés csak az, hogy lesz-e erre vállalkozó. Hogy meddig tart a történelmi emlékezet: beivódott-e a jövőbeli banktulajdonosok tudatába, hogy elődeik már megégették a talpukat Magyarországon?

Neked ajánljuk