Várhegyi Éva: Ekotrip

Retróbankrendszer

Egotrip

2012-ben, a piacgazdaságokra jellemző (kétszintű) bankrendszer létrehozásának negyedszázados évfordulóján több konferencián is felidéztem a 80-as évek reformfolyamatának e fontos állomását. Akkor még csak sejtettem, ami mára bizonyossá vált: az Orbán-kormány abba az állapotba formálja vissza a gazdaság pénzellátására szolgáló bankszektort, amelyből akkoriban elkezdték kiemelni.

A hatalom birtokosai persze a 80-as években is nehezen mondtak le róla, hogy politikai céljaikra használják a bankrendszert, ám abban bíztak, hogy a tőkemozgások liberalizálásával és a bankműködés piacosításával időben elhúzhatják a szocialista tervgazdaság agóniáját. Ennek reményében mondtak le a tervcélokat direkt módon szolgáló (egyszintű) bankrendszerről, és választották szét a jegybanki és hitelbanki szerepeket. A népgazdasági terv és a nagyvállalati lobbik kettős szorításából kiszabadított MNB mindinkább a kamat- és árfolyam-politikán keresztül próbálta befolyásolni a pénzfolyamatokat, és az üzleti bankszektor is fokozatosan kibújhatott a hitelezési célokra lebontott jegybanki refinanszírozás kötöttségéből.

A tőkehiány mérséklése és a külföldi-magyar vegyes vállalatok jobb kiszolgálása érdekében még arra is hajlandó volt az akkori hatalom, hogy nyugati bankokkal szövetkezzen. A magyar állam résztulajdonával már a 70-es évek végén megalapították a nemzetközi CIB-et, a 80-as évek közepén pedig megkezdhette itteni működését a Citibank és a mai Raiffeisen elődje, a Unicbank. A 90-es évektől már állami részvétel nélkül is alapíthattak külföldi bankok magyar leányokat, és a tőkéjüket vesztett állami nagybankokat is "idegenszívű" szakmai befektetők vásárolhatták meg. Másfél évtized alatt 80 százalékra emelkedett a külföldi tulajdon aránya a hazai üzleti bankszektor tőkéjében. Még az OTP részvényeinek döntő többsége is külföldi befektetőké lett; a mai kormány csak azért titulálja magyarnak, mert budapesti központból irányítják, így, legalábbis a kormányfő szerint, jobban alárendeli tevékenységét az ún. magyar érdekeknek, mint a bécsi, milánói, müncheni és egyéb külhoni központú leánybankok.

Második miniszterelnöksége kezdetén Orbán Viktor felismerte, hogy a kormánytól jórészt független, "idegen érdekektől" átitatott bankstruktúra erősen korlátozza őt hatalma megerősítésében. Felmérte, hogy a gazdaságot a pénztőke megsokszorozására alkalmas bankrendszeren keresztül tudja a leghatásosabban befolyásolni. Az állami bevételek gyarapítása mellett ezért gazdasági hatalmának növelése is motiválta őt abban, hogy a külföldi nagybankokat különadóval, végtörlesztéssel és más elvonásokkal kivéreztesse, a korábbi rossz üzletpolitikájuk terhét is viselő, ezért kevésbé ellenállók fölvásárlását pedig állami pénzzel is segítse. (Erre láthattunk példát a Raiffeisen Bank megszerzésének minapi, egyelőre sikertelen kísérlete során.) De ebbe a sorba illeszkedik a takarékszövetkezetek autonómiájának fölszámolása is, ernyőbankjuk, a Takarékbank államosítása és (most esedékes) átjátszása a kormány által kijelölt vevőnek. Az OTP vezetőjét sakkban tartó politikai-gazdasági játszmát is feltehetően a bankszektor fölötti uralom növelése motiválja.

A bankrendszer kínálta gazdasági hatalom kiteljesítését már csak a kormány pénzhiánya akadályozza. Emiatt még a különféle sarcokkal és a kiszámíthatatlan szabályozási környezettel leszorított áron sem képes fölvásárolni vagy baráti magántőkésekkel fölvásároltatni a nagyobb külföldi bankokat. (A Raiffeisenért kínált egyeurós ár is százmilliárdos kiadást jelentett volna a bank jövőben esedékessé váló hitelezési veszteségei miatt.) Lehet persze olyan banktulajdonos, amely akár súlyos veszteséget vállalva is távozik Magyarországról (ilyen lehet az MKB anyabankja, amely a bajor kormánytól kapott segítség fejében vállalta, hogy 2016-ig eladja magyar leányát), de többségük képes kivárni egy jobb pillanatot, amikor legalább a nagyobb presztízsveszteséget megúszhatja.

2013 tavaszától, amikor a kormány elfoglalhatta végre a bankok bankját, az MNB-t, megnyílt a lehetősége arra, hogy tulajdonszerzés nélkül is uralma alá hajtsa a bankrendszert. A korábbi rezsim működését jól ismerő jegybankelnök számára a recept kézenfekvő lehetett: elegendő, ha visszaállítja (vagy legalábbis szimulálja) a 80-as évek közepéig működött egyszintű bankrendszer viszonyait, s az újra módot ad rá, hogy az "üzleti" bankszektor is javarészt a hatalom céljait szolgáló projekteket és vállalkozásokat finanszírozza.

E retróterv kivitelezésének első etapja a bankoknak ingyenes jegybanki refinanszírozást nyújtó növekedési hitelprogram. A legfeljebb 2,5 százalékos kamattal továbbítható kölcsön kiszorít minden más finanszírozást, hiszen drágább hitelekre így aligha lesz kereslet. Az állam a banki források piacára is benyomult: a jó hozamokkal kínált állampapírok, amelyeket a kincstár ingyenes számlavezetéssel és költségmentes utalással is vonzóvá tesz, a bankbetéteket szorítják ki. Hamar előállhat így a kormányfő által vizionált állapot, amikor az önálló üzletpolitika szerint működő bankok számára nem marad tér a magyar piacon. Belföldi betétekhez nem jutnak, és a prudens hitelezést megalapozó projektekkel sem keresik meg őket; így, ha nem tudnak arcvesztés nélkül kivonulni, nem marad más lehetőségük, mint tovább sorvasztani itteni tevékenységüket.

A régi-új rendszerben mindinkább azok a bankok fognak majd hitelezni, amelyek számíthatnak a kormány segítségére akkor, amikor az ügyfélkockázatot nem fedező, 2,5 százalékos kamatú hitelek bedőlnek, és emiatt tőkepótlásra lesz szükségük. Ám nem árt tudni: a 70-es, 80-as években hasonló szisztémában kihelyezett hitelek vezettek oda, hogy 1989-re az akkori nagybankok többsége elvesztette a tőkéjét. A súlyos tőkehiányt és a működési zavarokat eleinte az adófizetők terhére, állami bankkonszolidációval kezelgették, de orvosolni végül csak a privatizáció során bevont külföldi tulajdonosok tudták.

Mindez előrevetíti a távolabbi jövőt. Az Orbán-kormány (ha hatalmon marad) ideig-óráig talán képes lesz a társadalom nyakába varrni az üzleti megtérülés szempontját félresöprő, politikai alapon hitelező retróbankrendszer működésének költségét. A gazdaság pénzellátásának biztosítása és a bankpánik megelőzése érdekében előbb-utóbb újból tömeges bankmentések válnak majd szükségessé. Mivel az ingyenes jegybanki hitel költsége is az állami büdzsére hárul, megint előáll a kényszerhelyzet: a bankok feltőkésítéséhez, működtetésükhöz külföldi befektetők kellenek.

A kérdés csak az, hogy lesz-e erre vállalkozó. Hogy meddig tart a történelmi emlékezet: beivódott-e a jövőbeli banktulajdonosok tudatába, hogy elődeik már megégették a talpukat Magyarországon?

Neked ajánljuk

Amatőr, archív

A borító tipográfiája és grafikai megoldásai édes-vegyes emlékeket ébreszthetnek az ötven fölötti hallgatókban. A Magyar Hanglemezgyártó Vállalat az 1970-es évek végétől jelentetett meg hasonló kiszerelésű válogatásalbumokat olyan zenekaroktól, amelyeknek addigra 4–5 nagylemezük volt.

Mögötte fájdalom

A fiatalon eltávozó művész (1879–1920) minikiállítását a Magyar Nemzeti Galéria a halálának 100. évfordulóján készült bemutatni, a tárlatot nagyrészt egy magángyűjtő adományára, illetve új vásárlásokra alapozták. 

Prüntyögés és pátosz

Egyre több a kortárs magyar dráma, legalábbis a függetleneknél és a budapesti main­stream színházak stúdiói­ban, és egyre látványosabb az a tendencia, hogy a szerzők, dramaturgok, rendezők a színház, és nem az irodalom felől érkeznek (ami nem jelenti azt, hogy adott esetben a darabjaik ne lehetnének esztétikailag is értékesek). Ez a pezsgés jót tesz a szcénának: kitermel egyfajta eszköztárat, módszertant, és hosszú távon a középszer színvonalát is emelheti.

Túl a szeméthegyen

A háttérben szemetes zsákokban rengeteg PET-palack. Megjelenik kék estélyiben a műsorközlő, és szájbarágós-hajlongós-negédes modorban felkonferálja Bellinitől a La sonnambulát, amelyet, ahogy ő mondja, egy nagyszerű énekesnő fog előadni. Harmad­éles a cím, aki tud olaszul, annak sérti a fülét a rossz hangsúly. 

Ismeretlen vizeken

A 19. század végén két nő egymásba szeret, aztán több mint öt évtizeden át élet- és üzlettársakként egy hajótársaság élén állnak: ez a történet fikcióként is izgalmas lenne. De Bertha Torgersen és Hanna Brummenæs valóban léteztek. A szerzőnek ez a harmadik magyarul megjelent regénye, a fordítás az előző kettőhöz (Lélegezz, Anyám ajándékai) hasonlóan Petrikovics Edit munkája. A szöveg nőtörténeti és LMBTQ-történeti szempontból egy­aránt kiemelt jelentőségű.

Politikai konstrukció

Az 1950-es évek Magyarországa és a Rákosi-rendszer kapcsán rögtön a mindent elborító Rákosi-képek ugranak be, közöttük az, amelyiken a hős egy búzamezőn kalászokat fogdos, meg persze az, hogy „Sztálin legjobb magyar tanítványához” köthető az ötvenes évek Magyarországán a „személyi kultusz időszaka”. Szinte halljuk az „éljen Rákosi” skandálást az ütemes tapssal.

Három majom egyszerre

„Nem tudom, nem emlékszem, hogy mi volt, nagyon távoli ez nekem már, ködös” – mondotta a tisztelt bíróságnak Berec Zsolt Fidesz-tag, valamikori Jász-Nagykun-Szolnok megyei közgyűlési alelnök Boldog István Fidesz-tag, volt fideszes országgyűlési képviselő tárgyalásán. Boldogot és társait korrupcióval vádolják, a volt képviselőre hatéves börtönbüntetés kiszabását kéri az ügyészség.

Köhög, fullad

Az Orbán-rezsim szellemi, adminisztratív és morális leépülésének és kormányzóképtelenségének immár minden áldott nap megnyilvánuló tünete az a felülről gerjesztett káosz, amely az oktatásban és az egészségügyben eluralkodott. Mindkét, az ország jólétét és hosszú távú sikerességét meghatározó ágazat túljutott a válság 24. óráján, és mindkettőben a még fellelhető szakszerű működés kizárólag a benne résztvevők elhivatottságán, s még inkább a tűrőképességén múlik.

Hűséges hátország

A magyar kormány kilenc, vízumtilalommal és vagyonbefagyasztással büntetett orosz oligarchát szeretne leszedetni az Európai Unió szankciós jegyzékéről. Az orosz elnök legbelsőbb körének tagjairól van szó, akiknek fontos szerepük van Putyin háborújának finanszírozásában.

Az erő nem velünk van

Orbán Viktor országstratégiáját nemrég Orbán Balázs, a miniszterelnök politikai igazgatója vázolta fel „Nem a szétbontásra, igen az összekapcsolásra – ez Orbán stratégiája a következő évtizedre!” címmel. Az írás egy tavaly év végén, zárt körben elhangzott Orbán Viktor-beszéd összefoglalójaként jelent meg, először a Mandiner.hu-n, majd minimális változtatással és a kormányfőre utalás nélkül a nyomtatott Mandiner hetilapban is.

Mesél az erdő

Guberálók kutatják át a déli határkerítésnél Magyar­országra bejutott ázsiai, afrikai emberek hátrahagyott holmiját, pénzt, telefont, powerbankot keresve. Az elfogott embercsempészek autóit bandák bontják szét. Az önkormányzatok hiába szerveznek rendszeres begyűjtést, nem győzik elvinni a szemetet.