Várhegyi Éva

Ekotrip

Nemzeti Szatócsbolt

Egotrip

Amit nem tilt törvény, azt szabad. Ezzel a meglepően liberális érvvel hág a Magyar Nemzeti Bank több százmilliárd forintnyi közpénz nyakára, amelynek zömét – Matolcsy György szavai szerint – a „mára meghaladott neoliberális tanokat” felváltó saját közgazdászképzésre fordítja.

Az sem jelez kisebb meghasonlást, hogy az Orbán-kormány gazdaságpolitikáját megalkotó, majd kinevezése után az MNB-t is ennek szolgálatába állító elnök éppen a jegybanki függetlenségre hivatkozva növeszti elképesztő méretűvé intézménye társadalmi felelősségvállalási programját, amellyel – a neki kedves tanok terjesztése mellett – az államadósság finanszírozását is segíti.

Nem csupán összegében fújja fel elődei milliós-tízmilliós költségvetésű szakmai programjait tízmilliárdos nagyságrendűekké, de tematikájukat is olyan területekre terjeszti ki, ahol megkérdőjelezhető a kompetenciája. Honnan veszi a bátorságot a monetáris politikáért felelős vezető, hogy hivatalból minősítse a hazai közgazdaság-tudományt és közgazdászképzést, és hatalmas közpénzből a saját ízlésére formálja? És egyáltalán: kitől kapott felhatalmazást rá, hogy százmilliárdokat fordítson az MNB a feladatkörébe nem tartozó célokra? Ekkora összegről normális országokban a parlamentek döntenek, a szakmai kérdéseket pedig az autonóm felsőoktatási és tudományos intézményekre (minősített egyetemek és kutatóintézetek) bízzák.

(Mielőtt más vetné a szememre, magam hozom elő: 2008 és 2013 között kuratóriumi elnöke voltam az MNB kezdeményezésére a „széles lakossági rétegek pénzügyi tájékozottságának növelésére” létrehozott Pénziránytű Alapítványnak, amely elsősorban a Pénzügyi Oktatási Programba bekapcsolódó középiskolák tanárainak nyújtott szakmai és anyagi segítséget. Az MNB az induló vagyonhoz ötszázezer forinttal járult hozzá, és évente 30 millió forinttal támogatta az alapítványt; a kuratórium tagjai és elnöke tiszteletdíjban nem részesültek.)

A jegybanki vezetésnek többszöri nekifutásra sem sikerült meggyőző indokot találnia meghökkentő költekezésére. Az MNB-t csupán arra hatalmazza fel a törvény, hogy a felügyeleti bírságból származó bevételét pénzügyi szakemberképzésre és kutatások támogatására költse, ám az idén ennek százszorosát (becslések szerint 200 milliárd forintnyi ingatlant és kápét) adják át a bank Közgondolkodási Programját megvalósító alapítványoknak, amelyek ráadásul a törvényben megnevezett célokon túlmutató (például „geopolitikai tudásteremtést ösztönző”) feladatokat is ellátnak. Hiába mondja erre a jegybanki vezetés, hogy az alapítványok a kapott vagyon nagy részét állampapírokba fektetik majd, ezzel csak ront a dolgon, mivel az állam monetáris finanszírozását kifejezetten tiltja a törvény. Persze éppen ezt a tilalmat kerülték meg az alapítványok közbeiktatásával, jóllehet azok is jegybanki irányítás alatt maradtak.

De különben is: kinek mi köze hozzá? Az MNB a kormánytól független, önállóan gazdálkodó intézmény; tevékenységi kereteit a jegybankról szóló törvény határozza meg, amely nem tiltja, hogy társadalmi felelősségvállalási programot valósítson meg – közölte az MNB még áprilisban az Index cikkére reagálva. Meg azt, hogy a törvény csak a bírságbevételek felhasználását köti meg, márpedig az MNB a maga termelte nyereséget fordítja ezekre a célokra, a független jegybank pedig azt tesz a nyereségével, amit akar.

Csakhogy a jegybankok pénzügyi függetlenségét éppen azért követelik meg, hogy tevékenységüket ne a nyereségszerzésnek rendeljék alá, hanem kizárólag a törvényben meghatározott célokat tartsák szem előtt. Az MNB elsődleges feladata az árstabilitás fenntartása, ennek veszélyeztetése nélkül kell támogatnia a pénzügyi közvetítőrendszer stabilitását és a kormány gazdaságpolitikáját. A bank mai vezetése azonban – törvényi felhatalmazás nélkül – új célt teremtett magának: az MNB nyereségessé tételét. A májusban készített „alapokmány” szerint a jegybank arra törekszik, hogy „a központi költségvetésnek ne keletkezzen (…) pénzbeli megtérítési kötelezettsége”, „fenntartható pozitív eredmény esetén” pedig a bank szabadon dönt eredménye felhasználásáról.

A „fenntartható” kitételből látszik: az alap­okmány készítői maguk is érezték, hogy a nyereségtermelés célja keresztezheti az MNB törvényes feladatait. A jegybank eredménye ugyanis egyáltalán nem tükrözi a monetáris politika minőségét – ez a fő oka a pénzügyi függetlenségének, és annak a rendelkezésnek, hogy veszteségét a költségvetés köteles megtéríteni. Kellő politikai kultúra mellett a jegybankban keletkező nyereséget épp ezért nem költik el házon belül: vagy tartalékolják a későbbiekben várható veszteségek fedezetére, vagy osztalékként befizetik a tulajdonos államnak, hogy aztán a pénz felhasználásáról a parlament dönthessen.

Nagyszabású kiköltekezése mentségéül azt hozza fel a jegybanki vezetés, hogy egy csomó pénzt spóroltak a nagyszabású kamatcsökkentésen. Való igaz, a másfél évvel ezelőtti jó öt százalék helyett ma már alig két százalékot kell fizetnie az MNB-nek a bankok nála elhelyezett betéteire. Csakhogy az előbb-utóbb elkerülhetetlen kamatemelésen meg bukni fog az MNB, pláne a nulla kamatú növekedési hitelprogram újabb kiterjesztése mellett, amire indokolt volna tartalékolni. Még többet kereshetett a jegybank a kamatcsökkentés árfolyamgyengítő hatásán: a korábban 260-280 fo­rintért megvásárolt eurót az idén átlagosan 310-ért adhatta el az államnak az adósságfinanszírozáshoz kapcsolódó devizaigénye kielégítésére. A leértékelődött forint mellett persze az állam költsége is nagyobb, ami már önmagában is elég indok volna rá, hogy az MNB ezt a „talált” pénzt neki mint tulajdonosának fizesse be, és ne saját alapítványokba és ingatlanokba fektesse.

Meg aztán gondoljunk bele: ha ilyen szélsőséges módon értelmezi az MNB mai vezetése a jegybanki függetlenséget, akkor előbb-utóbb akár egyfajta Nemzeti Szatócsbolttá is átalakulhat az intézmény. A nemzeti dohányboltok is kezdetben csupán a dohányértékesítés monopóliumát kapták meg, aztán, mit tesz isten, a kormány szép lassan mindenféle más termékre is kiterjesztette jogosítványukat. Az MNB már most is efelé tendál azzal, hogy a pénzkibocsátás monopóliumát „érték­őrző” műkincsvásárlással, profittermelő célú ingatlangazdálkodással és a „mára meghaladott neoliberális iskola tanait, tévedéseit” felülíró képzéssel egészítette ki. Miért ne bővíthetné még tovább a tevékenységi körét? Kellő találékonysággal lehet módot keríteni arra, hogy további területeket vonjanak ki a parlament hatáskörébe tartozó, ezért nyilvános vitára kerülő költségvetésből. A helyükben én a közoktatásba nyomulnék be, hiszen a „közgondolkodás” fejlesztését az alapoknál a legjobb elkezdeni.

Neked ajánljuk

Amatőr, archív

A borító tipográfiája és grafikai megoldásai édes-vegyes emlékeket ébreszthetnek az ötven fölötti hallgatókban. A Magyar Hanglemezgyártó Vállalat az 1970-es évek végétől jelentetett meg hasonló kiszerelésű válogatásalbumokat olyan zenekaroktól, amelyeknek addigra 4–5 nagylemezük volt.

Mögötte fájdalom

A fiatalon eltávozó művész (1879–1920) minikiállítását a Magyar Nemzeti Galéria a halálának 100. évfordulóján készült bemutatni, a tárlatot nagyrészt egy magángyűjtő adományára, illetve új vásárlásokra alapozták. 

Prüntyögés és pátosz

Egyre több a kortárs magyar dráma, legalábbis a függetleneknél és a budapesti main­stream színházak stúdiói­ban, és egyre látványosabb az a tendencia, hogy a szerzők, dramaturgok, rendezők a színház, és nem az irodalom felől érkeznek (ami nem jelenti azt, hogy adott esetben a darabjaik ne lehetnének esztétikailag is értékesek). Ez a pezsgés jót tesz a szcénának: kitermel egyfajta eszköztárat, módszertant, és hosszú távon a középszer színvonalát is emelheti.

Túl a szeméthegyen

A háttérben szemetes zsákokban rengeteg PET-palack. Megjelenik kék estélyiben a műsorközlő, és szájbarágós-hajlongós-negédes modorban felkonferálja Bellinitől a La sonnambulát, amelyet, ahogy ő mondja, egy nagyszerű énekesnő fog előadni. Harmad­éles a cím, aki tud olaszul, annak sérti a fülét a rossz hangsúly. 

Ismeretlen vizeken

A 19. század végén két nő egymásba szeret, aztán több mint öt évtizeden át élet- és üzlettársakként egy hajótársaság élén állnak: ez a történet fikcióként is izgalmas lenne. De Bertha Torgersen és Hanna Brummenæs valóban léteztek. A szerzőnek ez a harmadik magyarul megjelent regénye, a fordítás az előző kettőhöz (Lélegezz, Anyám ajándékai) hasonlóan Petrikovics Edit munkája. A szöveg nőtörténeti és LMBTQ-történeti szempontból egy­aránt kiemelt jelentőségű.

Politikai konstrukció

Az 1950-es évek Magyarországa és a Rákosi-rendszer kapcsán rögtön a mindent elborító Rákosi-képek ugranak be, közöttük az, amelyiken a hős egy búzamezőn kalászokat fogdos, meg persze az, hogy „Sztálin legjobb magyar tanítványához” köthető az ötvenes évek Magyarországán a „személyi kultusz időszaka”. Szinte halljuk az „éljen Rákosi” skandálást az ütemes tapssal.

Három majom egyszerre

„Nem tudom, nem emlékszem, hogy mi volt, nagyon távoli ez nekem már, ködös” – mondotta a tisztelt bíróságnak Berec Zsolt Fidesz-tag, valamikori Jász-Nagykun-Szolnok megyei közgyűlési alelnök Boldog István Fidesz-tag, volt fideszes országgyűlési képviselő tárgyalásán. Boldogot és társait korrupcióval vádolják, a volt képviselőre hatéves börtönbüntetés kiszabását kéri az ügyészség.

Köhög, fullad

Az Orbán-rezsim szellemi, adminisztratív és morális leépülésének és kormányzóképtelenségének immár minden áldott nap megnyilvánuló tünete az a felülről gerjesztett káosz, amely az oktatásban és az egészségügyben eluralkodott. Mindkét, az ország jólétét és hosszú távú sikerességét meghatározó ágazat túljutott a válság 24. óráján, és mindkettőben a még fellelhető szakszerű működés kizárólag a benne résztvevők elhivatottságán, s még inkább a tűrőképességén múlik.

Hűséges hátország

A magyar kormány kilenc, vízumtilalommal és vagyonbefagyasztással büntetett orosz oligarchát szeretne leszedetni az Európai Unió szankciós jegyzékéről. Az orosz elnök legbelsőbb körének tagjairól van szó, akiknek fontos szerepük van Putyin háborújának finanszírozásában.

Az erő nem velünk van

Orbán Viktor országstratégiáját nemrég Orbán Balázs, a miniszterelnök politikai igazgatója vázolta fel „Nem a szétbontásra, igen az összekapcsolásra – ez Orbán stratégiája a következő évtizedre!” címmel. Az írás egy tavaly év végén, zárt körben elhangzott Orbán Viktor-beszéd összefoglalójaként jelent meg, először a Mandiner.hu-n, majd minimális változtatással és a kormányfőre utalás nélkül a nyomtatott Mandiner hetilapban is.

Mesél az erdő

Guberálók kutatják át a déli határkerítésnél Magyar­országra bejutott ázsiai, afrikai emberek hátrahagyott holmiját, pénzt, telefont, powerbankot keresve. Az elfogott embercsempészek autóit bandák bontják szét. Az önkormányzatok hiába szerveznek rendszeres begyűjtést, nem győzik elvinni a szemetet.